Kikarácsonyosodott

Figyelmeztetés!  Ömlengős, rózsaszínű cukormázba burkolt poszt következik, akinek nem inge ne vasalja ki...


Az van itt Angliában, hogy odavannak a Karácsonyért.
Külön eseménye van a lámpagyújtásnak - amikoris  a karácsonyi díszbe öltöztetett utcán felkapcsolják a díszkivilágítást, ez a nap a Karácsonyi Fesztivál kezdetének napja is. Mindenféle rendezvények, karácsonyi piac (Christmas market), koncertek, sok gyerekeknek szóló program stb. van Karácsonyig.
Otthonfelejtett barátosném is mindig mondta, hogy a sváb vérem miatt szeretem a giccset, hát igaza van tényleg szeretem.
Szeretem a díszes, szines, villogó kirakatokat, a Télapót szánkón, a csillogós gömböket, az ünnep minden túlzott díszét. Bár már a tavalyi ünneplés nagyságrendekkel nyugodtabban és békésebben zajlott mint az eddigiek, mégis az idén jobban kiteljesedik, hisz jobban ismerjük a várost, jobban tudjuk a nyelvet, kicsit beilleszkedtünk az élet folyásába itt.
El is mentünk az ünnepségre ami tavaly elmaradt (hisz nem is nagyon tudtunk róla), bejártuk a felépített színpadokat, megnéztük a koncerteket, a fény felkapcsolásakor mi is visszaszámoltunk és tapsoltunk a tüzijátéknak, ettünk utcán sült gesztenyét (nem is tudtam, hogy itt is sütnek).
Ittunk forró kakaót a tengerparti kávézó kerthelységében, ahol jó kis tűzgúlák adták a meleget - nem mintha olyan hideg volna, napközben azért még 14 fok van itt délen a tengernél.
Az utcákon pantomimes bohócoktól kezdve a léggömböt osztogató rózsaszínű lánymalacon keresztül, egészen a villogós szélforgókat árusító standig minden volt.
A kirakatok már karácsonyi díszbe öltöztek, az emberek télapósapiban, nyakukban kisgyerekkel sétálgatnak, mindenhonnan karácsonyi dalok szólnak és én ezt egyáltalán nem tudom megunni.
A legjobban a Brixham College gyermekkórusa tetszett, akik igazi karácsonyi hangulatot varázsoltak a kikötőbe.

A Télapó levelesládája

Várakozással tekintek az elkövetkezendő néhány hét elé, és naponta böngészem a programokat, hogy merre mászkáljunk a családdal, már ha a Bali is épp ráér.


 

És felkapcsolták a lámpákat

Kávéházi kerthelység

 

A gyermekkórus

Ez biza egy gőzmasina

 

Újabb vasárnap

Mindenkinek látnia kellene egyszer.... (második epizód)

...amikor a tenger habos hullámaitól hátrahagyott pára porzik a levegőben, és a lemenő nap aranyszínű ködbe burkolja általa a szárazföldet.

Az aranyköd befolyik a völgyek közé, átszivárog a fák ágai között, néhol még a házak közé is bekandikál.

A varázslat percekig tart csak, de ez kis időre megálljt parancsol, odaszögez és elvarázsol.

Egy vasárnap

Mindenkinek egyszer meg kéne élnie, milyen az .....(első epizód)

.... állni kint egy szirten, egy védtelen vadparton, mikor a viharos szél viszi le  a fejét, a tenger hullámaiból leszakadt pára az arcába csapódik. Hiába az esőkabát, a kapucni szorosan bekötve, a fül így is sípol, semmit nem hallani, üvölteni kell egymással.
A hajók zászlói is nagyrészt megtépázva, a végük rongyosan csapkodja az árbocrudat.
Mégis ott állni, földbe gyökerezett lábbal, mozdulatlanul a látványtól: a hatalmas hullámoktól melyeknek a taraja a kis tengeri torony tetejéig felver, a sziklákon szétfröccsenve méteres magasságokig párafüggönnyel takarva be az eget. A napot látni, ahogyan vakít és a tengert higanyszínű csillogással bevonja, éles szegéllyel elválaszva a felhők által árnyékolt részek sötétkékjétől.
A csontig fújó jeges széltől vacogva sosem akarni elmenni onnét, mert ott kell hagyni  a szépséget, a magasságot és a mélységet, a süvítő zajt és a néma csendet - na meg azt a csodás igazi piros-fehérre festett világítótornyot a parton, aminél romantikusabb nincsen is a világon.


 

                                                                       

 (A képek beillesztésében még mindig eléggé balfék vagyok.)

A reggeli gondolatok

Nem vagyok nagyon frissen kelős ember, de ez inkább a testemre vonatkoztatva igaz. Valahogy úgy van ez, hogy amikor felébredek, az agyam már teljes intenzitással működik, száguldoznak benne a gondolatok, mint egy nagyobb vonatcsomóponton a kocsik ide-oda, sokszor teljesen meg is lepődök, mik nem jutnak eszembe. Na ezt a tempót nem nagyon tudom követni testileg, az ágyból kilépve néha még ismételgetem is magamban, mint egy egyszeri szőke nő: "bal, jobb, bal, jobb". Nem vagyok alkalmas a koránkelésre, sőt, szerintem nem is embernek való. Kakasnak. Meg malacnak. Énekesmadárnak. Meg biztos van még egy csomó állat erre. Engem hagyni kell kialudni magam. Sajnos ez megint a nagybetűs élet számlájára írható, így van kitalálva. Kakas nem megy pipéhez, pipe meg megfullad.

Sok hálával tartozom az itteni időbeosztásnak, hogy nem kell korán kelni, mert én a koránkeléstől mindig egy kicsit meghaltam. Meg vagyok győződve róla, hogy azon évek, amikor főiskolásként, vagy ápolónőként, vagy egyszerűen "csak" az anyaság miatt négykor, ötkor, hatkor kellett felkelnem, napokkal rövidítették meg az életem.
Most van idő arra, hogy összhangba hozzam a bioritmusomat, hogy megvárjam, amig az összes részem utoléri az agyamat, es nem kell neki negyed óráig győzködni a testemet: "Kelj már fel!" . Régen, ha nagyritkán alkalom adódott, hogy nem kellett az idővel, felkeléssel, rohanással törődni, akkor a reggeli gondolataimat a mitfőzzekma, mennyipénzünkvanma, mikorjönhazaaférjemma, mondakörbenháromszögben töltöttem.
A fent leírtak okán a fejemben ma egészen más gondolatok is alakot tudnak ölteni, hiszen egy csomó kapacitás szabadult fel így, (még az mellett is, hogy folyamatosan angolul beszélgetek magamban gyakorlásképpen).
A fantáziámmal sosem volt gond, anyám és apám szerint sem. Olyan meredek dolgokat is ki tudtam találni, amit még nagy írók sem merészeltek. De aki hét éves korára túl van az összes Benedek Eleken, Grimm testvéreken, Andersenen, attól mit lehet várni? Annak a szülei örüljenek, ha nem főz szerelmi bájitalt a konyhában (szerintem apám sokáig gondolkozott, mi történt a rózsáival).

Úgy döntöttem tehát, hogy kantárt vetek a gondolataim nyakába, és istállóba teszem őket, ahol majd abrakolás, szőrfényesítés után meglásssuk mi jön ki belőle...remélem nem csak lócitrom...

Azthiszem, elérkeztem annak az óceánnak a partjára, ami hiányzott  az életemből.
Mindkét értelemben.

Hógömb volt a gyerekek csizmájában*

Ma reggel a város felé autózván, mellettünk egy MZ motoron a Télapó ült! A piros sapija a bukósisak alól kilógott, lobogott rajta a bojt, a piros kabát is kívülről rajta - vidító látványt nyújtott, mindamellett pedig jó érzéseket keltett bennem.
A spontán melegség hatására kiintegettem neki az ablakon mosolyogva, ő visszaintegetett és visszamosolygott rám.
Igazán nem vagyok nagyravágyó - olyan nagyon kevés kell ahhoz, hogy boldogságot érezzek!
Este a gyerekekkel Télapu filmnézés (tradíció: - olyan mint karácsonykor a Reszkessetek betörők), csokizabálással és utána a szembekocsmában TélapósJégeresKarácsonyfényes nyolcbaráti kör.
Fontos: Narancsosforrócsoki készítésére érzek erős késztetést!!!


*..hát igen a szülők a gyerekekre vetítik ki a vágyaikat: Hógömblélek

Hógömblélek

Vannak olyan álmok, vágyak, vonzalmak melyek eredetét ha akarnám sem tudnám megfejteni, pedig néha ezek az érzések olyan nagyon erősek, hogy igazán fájni tudnak.
Nem értem, hogyan lehet genetikailag kódolt akaratból vágyni egy óriási diófára, vízesésre, hógömbre, egy parasztházra, (vagy legalább egy hógömbben lévő parasztházra), hogy milyen megmagyarázhatatlan indokból tudják ezek beleenni magukat a lényembe, hogy egészen én leszek.
Ezek azok vágyak, melyekről úgy képzelem, hogy egy előző életből hozhattam magammal, és talán egy következő életben egyszer beteljesülnek. Most véletlenül, egy köztes életben vagyok, ahol nem lehetek az aki szeretnék, nem élhetem meg minden álmomat, és még szerencsésnek mondhatom magam, hogy legalább a szeretetben beteljesülhettem, és így könnyebben fogadom el, ezt a hógömb nélküli valóságot.

Úgy képzelem, hogy odabenn egy más, egy tökéletesebb világ van.
Ráadásul hasonlítunk egymásra - a hógömb és én....van bennem is víz, zöld zsalugáteres kicsi ház, katedrális, angyal, vitorlás, világítótorony, Mária és Jézus, karácsonyfa, őz, anyamedve, szarvasok és néhanap csillámporos hó hullik a lelkemben.