Édes álmok jönnek...

Bali és én az éj sötétjének védelmében egy raktáráruházba törtünk be.
Nem ám olyan szokványosba, hanem itt ebben a raktárban a készre csinált jogosítványokat és METRO mágneskártyákat tartották hét lakat alatt. Az első varázslatra nyílott, a második kulccsal, a harmadik símogatásra, a negyedikre rá kellett kiabálni, sajnos a többire nem emlékszem.
Hármat - hármat felkaptunk az igazolványokból, és futottunk az első bokorig, ahol is leegyeztettük, hogy melyik kártyán ill. jogosítványon hasonlít  a legjobban a kép a Balira.
Kiválasztottuk a megfelelőt, és elindultunk két baráti párossal (Kláriékkal és Alízékkal) természetesen autóval a METRO-ba vásárolni.
Vásárlás közben hatalmas nyerőautomatára akadtunk, ami azonban óriási magas volt, így csak székeket egymásra téve tudott egyetlen ember felmászni és nyerőautomatázni. A szerencsés kiválasztott én lettem (a tériszonyommal hehh) a többiek alul fogták a székeket.
A nyeremény egy kijelzőn realizálódott, minél több aranyat tudtam kézzel lesöpörni a játékgép üvegkalickájából, annál magasabbra ment az összeg.
A végén 9 millió angol fontocskával lettünk gazdagabbak - a székek tartásáért a két párnak kiosztottunk két-két milkát, mi felmarkoltuk a maradék ötöt és elintultunk házat nézni.
A bőség zavara, és a sokrétű ízlésünk miatt egyből vettünk egy tiroli hegyiházat, egy mediterrán vityillót és egy trópusi pálmafásos tengerpartosat.
Adódott ekkor az a probléma, hogy a házak túl messze vannak egymástól, így a hegyit hegyestűl, meg a mediterránt fikuszostúl berámoltuk egy-egy zsákba, és gyalog levittük a tengerpartra.




Egyetlen éjszaka alatt több problémát is megoldottam.
Pedig nem is vagyunk ilyen anyagiasak.