Nosztalgia

Minthogy anyu itt van, néha magyar online rádiót hallgat. Elképesztő, hogy mennyi régi-régi sláger hoz fel bennem helyeket, illatokat, eseményeket. Ma délután épp a Hevesi-Ezt egy életen át kell játszani c. dala alatt egyből a kőrös-toroki kempingben voltam, az első alkalom volt, hogy a szüleim egyedül engedtek nyaralni. Azon a nyáron mindenhonnét ez a dal szólt.
Nagyon bejött a szobába az a régi, nyári hangulat, ahogy ültünk egy parti csárda kertjében, hideg sör műanyagpohárban, a Tisza felől csak az iszap szaga érződött. Záróra idején, a sétányon végig óriás fűzfák lombjai alatt alkalmi párok csókjai csattantak, a kempingbe vezető, még éjjel is langyos, homokos úton mezitláb lassan bandukoltunk, sokszor úgy beleragadtunk egy beszélgetésbe, hogy még hajnal is ébren ért minket. Délelőttre aztán fáradtan kászálódtunk ki a szaunameleg sátorból, és a pokrócot árnyékba húzva próbáltunk egy kicsit még aludni, nem sok sikerrel. Általában az újonnan érkezettek kopácsolása vetett véget a pihenésnek, ahogy a sátorkampókat ütötték a földbe kalapáccsal.
 A pénzünk sosem volt elég, azt is inkább koncertbelépőkre és italra vertük el, így a májkrémes kenyér paprikával volt a királyok vacsorája. Emlékszem, hogy dinnye eladásból kerestem meg az első önálló nyaralásravalót, meg arra is, hogy sem a barátom nem akart DINNYÉÉÉÉT kiabálni, sem én... aztán rájöttünk, ha el akarjuk adni a dinnyét, mégiscsak kénytelenek leszünk kiüvöltözni a kocsiból. Hogy mikre rá nem veszi az élet az embert.  Emlékszem a meztelenül fürdés felemelő szabadságérzésére, a zsenge ifjúkor gondtalanságára.

Gyerek- és fiatalkorom nyarai olyan élesen élnek bennem, hogy szinesben látom magam előtt a képeket. A balatoni táborok hangulata is tisztán beleégtek az agyamba, és örülök, hogy az én gyerekeimnek is megvoltak ezek a fenyvesi táborozások legalább.
 Megvan még az összes rockkoncert emléke, még az első esős, szabadtéri EDDA is amire anno még apu vitt el, pedig akkor még csak 13 éves voltam.  Szegény apu mit szólna ma ahhoz, hogy a Pataki így megbolondult, bár szerintem az nem kérdés, hogy elvitték az UFO-k, inkább az, hogy minek is hozták vissza? Emlékszem az első rockkocsmára Pécsen, ahol még fűtés sem volt, és télen borzalmas hidegben traktorgumikon ültünk, és mindenféle pancsolt piákat ittunk. Amikor már nagyon fáztunk, felszálltunk egy városi buszra, és mentünk egy kört, ha mázlink volt, a buszon volt fűtés. Csütörtökönként CODA-ra mentünk a Kazinczy művházba.
A nyári hétvégeken a kertvárosi garázssoron próbáltunk a zenekarunkkal (igen én is énekeltem), és azt képzeltük, hogy híresek leszünk, és sokezer ember jön majd el a koncertjeinkre, és akkor még komolyan hittünk is ebben. Aztán a fiúk levágatták a hajukat és bevonultak katonának. Tiszta szentimentális volt, mikor mindannyiszor kimentünk a pályaudvarra,hogy jó hosszú időre (akkor másfél év volt) katonának adjuk a barátot, aztán autóstoppal mentünk látogatni a piszok messzeségbe Nyíregyházára, vagy Jutára.
Később majd mindenki szétszéledt - egyetemre mentünk, házasodtunk, gyerekeket szültünk...
Valahogy,  néhány ilyen barátság állta az idő próbáját, még jó darabig összeültünk - a kemény mag - aztán az élet markai szétmorzsolták minket, és a darabkákat szél szertefújta, előbb az ország, majd a világ minden tájára.  Van aki Spanyolországba tetkós szalont nyitott, a másik Ausztráliában autószerelő, van Angliában ápolónő, vagy otthon maradt műtősfiú. .. abban viszont egészen biztos vagyok, hogy az emlékek ugyanilyen élesen élnek bennük is.