Hétköznapok

Kisebb nagyobb bukkanókkal, (néha maradnak el dolgok itthon) de belerázódtunk az új rendszerbe. Mostanra merem kijelenteni, hogy megszoktam a helyemet a melóban, már nem parázom össze magam semmitől, kiismerem magam a bentlakók között, tudom melyik kollégámmal hányadán állok. Ennyi idő kellett, hogy kicsit határozottabbnak, és magabiztosabbnak érezzem magam közöttük. Segített az is, hogy simán megbízhatónak értékeltek, és sok dolgot rám is bíznak. Néha ha helyettes jön az Agency-től (mert sosem vagyunk elegen) mellém adják, hogy segítsem a munkáját, vagy mutassak meg neki ezt-azt, magyarázzam el mi hogy van, vagy vezessem körbe. Ha a főbejáró csengője szól, már ki merem nyitni az ajtót -- nevessetek ki, de nekem ezek nagy sikerélmények.

Visszatért a kezdeményezőkészségem is, ennek köszönhetően már nem érzem magam ijedt nyuszkónak a ketrec sarkában. Vannak jobb és rosszabb napok mint mindenhol, nálam a rosszabb napok azok, amikor kevesen vagyunk, és térdig lejárom a lábaimat. A jobb napokon megvan a létszám, és szépen kényelmesen elvégezhető a munka. A rosszabb napokon is jól érzem magam azért, mert ha kevesen is vagyunk, de lehet egymásra számítani mindenben, és néha már a sírva röhögés határán vagyunk három óra felé... A rosszabb napok után viszont ájulásközeli állapotban esem haza, és aztán egy órán át csak ülök a fotelban feltett lábakkal, és csak utána tudom rászánni magam a mosásra, vagy főzésre.

A lakók között is vannak jobbak és rosszabbak, de a rosszabbak sem rosszak, csak maximum kicsikét nyűgösebbek. A legnyűgösebb hölgyeménnyel nekem még nem gyűlt meg a bajom, de csak azért, mert még nem vett rólam tudomást - egyenlőre a levegő kategóriába tartozom, de a többiek azt mondták, ennek még egyenlőre örüljek. 

Teljességgel beleestem viszont néhányukba.

Imádom Elsie-t az egyesben lakó mamót, aki egy tünemény. Bár a háromnegyed eszét már elhagyta, imád élni, enni, és nevetni. Édes, öreglányos, fogak nélküli kiejtése van, amit erősen szoknom kellett, de mára úgy elviccelődünk, mintha a nagyanyám lenne. A papírszalvéta a legkedvesebb ajándék amit kaphat, órákat elvan azzal, ha szép egyforma csíkokra tépkedheti. Ezt a mulatságot csak egy jó kis csésze tea, vagy az ebédje kedvéért hajlandó megszakítani. Legszívesebben felkapnám és hazavinném.

 A másik kedvesem Eunice a 106 éves gondozottunk, aki bár lábra már nem tud állni, majdnem teljesen önellátó. Egyik fülére sem hall már, de nagyon jól olvas szájról. Imádja a táncot nézni a tévében, mindig kapcsolgatni kell neki a csatornákat. Valaha ő is táncolt, ennek bizonyítékaként gyönyörű képek sorakoznak a komódján. Az ő kedvenc foglalatossága, hogy folyton jegyzetel - milyen nap van, hol milyen táncos műsor lesz, mi lesz ebédre a héten stb. mert már nem tudja megjegyezni ezt a sok dolgot.

Amelia pedig a legzsörtölődősebb és legrondább szájú vénasszony akivel valaha találkoztam, mégis van benne valami szerethető. Utál fürdeni, fésülködni, és egyáltalán mindent ami azzal jár, hogy kizökkentik a fotelban üldögélésből, vagy ágyban fekvésből.

 Nagyokat tudok nevetni a beszólásain, a káromkodások sem hoznak már zavarba. Több szinonímáját tudom az utcalánynak mint magyarul... Amúgy meg egy kocka csokival le lehet venni a lábáról, de olyankor sem változik kezesbáránnyá, csak halkabban morog, és míg csoki van a szájában addig sem harap.

Egyetlen kicsi fájdalmam, hogy Balival kevesebbet vagyunk együtt (kb. kétszer-háromszor esik egy napra a szabadnapunk havonta), emiatt sokszor este tovább fent vagyunk, hogy kicsit dumáljunk, vagy nézünk valami tévéshazait, esetleg kártyacsatázzunk az ágy közepén (meg még egyebeket, és azt is az ágy közepén), aztán három ilyen nap után bealszunk félnyolckor, mert kiütköznek a hiányzó órák.

Most viszont szabad hétvégém lesz, és az ő off napja is szombatra esik, terveztünk egy "ősz-színű" kirándulást a Becky Falls - hoz ismét (nyár színűn már voltunk), de egy kollégája meghívott minket családostul ebédre, így a kirándulást elhalasztottuk.