...aztán ürmöt bele

Már sokszor gondolkoztam azon, miért vagyunk úgy kitalálva (legalábbis én), hogy olyan mélyen tud bántani az igazságtalanság. Konkrétan a legjobban ugye, amikor engem, vagy a hozzám közelállókat éri.
Az első idegesség magját elhessegetem magamtól, mondván: le kell tojni, nem foglalkozni vele, és igy is lenne jól.
A mag viszont elkezd gyökereket és tüskéket növeszteni bennem, egész addig, amig azt nem kezdem érezni, hogy valakit pofán kéne csapni.
Nem, nem vagyok én ennyire - még annyira sem - brutális, de szétfeszülök ilyenkor.
Nyilván nem szerethet mindenki, nekem még ezt is nehezemre esett megemésztenem növekedésem során, ha időnként szembesültem vele. A szándékos ártást és gonoszságot nagyon-nagyon nehezen viselem.
Ha csak rólam lenne szó, azt mondogatnám magamnak, nyugec van, ha elég kitartó vagyok, egy idő után talán tényleg megnyugodnék, de igazán sosem radirozhatom ki. Szerencsére a sértések és bántások könyvében egyre rövidebbek a fejezetek.
Viszont amikor nem csak engem bántanak meg, hanem rajtam keresztül még a férjemet is, na azért nagyon felkapom a vizet.
Most például ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy elküldjem az illető a ....ába, de jó erősen, még akkor is ha tudom, semmit sem érnék el vele, mert eszet nem tudok tenni a tarisznyájába útravalóul.
Ja. Most nagyon haragszom.

És Mrs. Malignusnak még repülőre se kell ülnie, hogy kárt okozzon.