Pènteken mindenki ujja keresztbe plííz

Pèntek egykor kèrek mindenkit szépen, gondoljon egy pillanatra ide, és küldjön egy kis univerzumsugallatot... Nagy és okos biológuspalántát ugyanis behívták az egyetemre interjúra az ösztöndîj ügyében, és ha sikerül megkapnia, akkor megint egy lépéssel közelebb kerül az álmaihoz. Ez nem az az asszisztensi àllàs, amirôl írtam, hanem egy ösztöndíjpàlyázatot is beadott, mèg az után egy hèttel.

Bàr mondtam neki, hogy a  megíràsa miatt màr önmagában megèrdemelnè, hogy megkapja, annyit dolgozott rajta. 

Az ösztöndîj egyben tartalmazza a mester fokozatot ès a PhD -t, szóval nagyon nagy dolog ( nekünk ).  Fedeznè a tanulmányi költsègeket,  plusz èvi 13 000 font ösztöndíjat is kapna. Molekuláris biológia, genetika, mikrobiológia területre szól a pályázat, szûkebben víruskutatás a tèma.

Nagy dolog ez na mondom èn...

A gyerek borzasztóan izgul, de egyben nagyon várja is. 

 Szóval, ujjak keresztbee,

 köszi.

Sűrítmény...

...avagy mi minden fér bele egyetlen szabadnapba?

Reggel korán a nagybevásárlás ürügyén tojásrántottát enni a supermarket kávézójában, ez például igen. A kajabeszerzés utált szertartásának fáradalmait szoktuk ezzel enyhíteni. Leülünk a férjjel, én tea, ő kávé, én rántotta, ő angol reggeli. Beszélgetünk, elolvassuk a helyi újságot, elmeséljük az elmaradtakat, kipletykáljuk az ismerősöket. Hát mit tegyek? Ő a "legjobb jóbarátom".

Uborkaszeletekkel a szemem alatt nagytakarítani is sikerült, összestemérdek ruhát kimosni, jó kis ebédet főzni, és nem gondolkoztam mindeközben túl sokat, tehát a tanácstalankodós hangulatom is alábbhagyott.
Néha ugyan észbe férkőzött, hogy dejólenne fotózni már, de mivel a szürrealizmus elég távol áll tőlem (alkotóilag, nem élvezőileg), meg nem is vagyok annyira kreatív, hogy például egy szennyeskupacról fotósorozatot készítsek, így ez egyenlőre majd egyszer...
A túlóráimnak köszönhetően viszont a bankszámlám egészen látható méretűre duzzadt, még az utalások után is, így hangulatom javítása érdekében szorgosan bid-eltem az ebay-en néhány kihagyhatatlannak vélt ruhaneműre - többek között egy Betty Boop pólóra, és egy régóta vágyott Ulla Popken farmerdzsekire, utóbbit meg is nyerte(nekem a férje)m kemény 6,50-ért - ez bár időlegesen, de nagyon felvillanyozott. Lehet, hogy az is baj, hogy már ez a nagyon hosszúra nyúlt idei tél is a fejemre tesz két lapát szürke felhőt. Nagyon remélem, hogy amikorra anci ideér bő egy hét múlva, lesz egy kicsi jóidő, mert neki akarunk esni a kertnek, mint azt már régebben is kifejtém. Ancival kapcsolatban is okozott némi fejtörést, hogy a mi szobánk előtt (nincs ajtó) a nappali kanapéján aludjon e amit túlzásnak érzek, vagy a két tinikezdeménynél, de azt se szeretném ha rászoktatnák anyámat a Vámpírnaplókra...
A szemem alatti karikákat renoválni szerettem volna, de reggel már csak sóhajtva egy vakolatréteggel retusáltam inkább, beletűnődve a megváltoztathatatlanba (mekkora jó szó, mosténeztjólírtam?) - már tudnillik, hogy már csak két évig szívathatom a férjemet a "óó hát csak negyvenen túl történhetik ilyen" dumámmal.
Gondoltam még arra is, hogy valami bajom lehet, minthogy eddig az antinő vonalat képviseltem és még rá is tettem egy lapáttal, (aki utál vásárolni, több tornacipője és bakancsa van mint tűsarkúja, a szex és NewYorkból csak a szexre kíváncsi, és a nőcis témák nem izgalomba hozzák, hanem felidegesítik ---najó a romantikus filmek többségét csont nélkül benyelem én is...) most erősen hajlok rá, hogy beszálljak a kolléganőim szerdánkénti zumbapartijába, nagyanyám mondásaiból egyre több igazolódik be (kicsit tartok is már attól, hogy a mami valami tibeti narancsruhás leszármazottja ( jah az nem lehetséges) akkor inkább reinkarnációja volt). A legutóbbi ami egyik reggel eszembe jutott "harminc felett reggel felkelsz és nem fáj semmid: meghaltál". Más kérdés, hogy én negyvennel hallottam, de a mami állította, hogy ez eredetileg harminccal van, bár szerinte a kor tetszőlegesen behelyettesíthető. Valószínűleg ezért helyettesítette be magát hatvannal, amikor már hetven volt, de pasit akart újítani. 
Lehet, hogy elmegyek zumbázni  tehát, (minden porcikám berzenkedik tőle, de kéne valami rendszeresség) mert a térdeim egy kicsikét zörögnek, és nyugtalanít, hogy emiatt ki kell ejtenem néhány pozíciót a kámaszutrás mobilalkalmazásomból.

Megint egyet előre...meg egyet hátra

Megérett az elhatározás bennünk, hogy ismét lépünk egyet: most megint a férjem jön. Három évet lehúzott technician-ként itt a pc-world-ben.
Kibővítettük a profilját a linkedin-en és megpályázott pár állást. Ez most nem létkérdés, nem sürgős, ki fogjuk várni a megfelelőt. Az egyik ok természetesen a fizetése. Szépen megéldegélünk, szép kis bérleményben, nem szenvedünk hiányt semmiben sem, így hát nem égető a dolog, de ideje váltania. Ezzel a munkakörrel borzasztó elégedett volt három éve, szerencse is mellé állt, mert az első munkahely megszerzése a legnehezebb, pláne ha nem mondjuk mosogatni, vagy takarítani szeretne az ember.
Mostanra viszont kifutott a dolog, már nincsen benne kihívás, ez a másik ok, hogy változásra van szüksége. Az évek során az összes angol kidőlt mellőle, és még egyedül is nem egyszer vezeti a havi régióstatisztikát, ami nem kis dolog, tekintve, hogy nagyvárosokat (Plymouth) is maga mögé szorít, pláne meg, hogy ott ketten hárman végzik ugyanezt a munkát amit ő egyedül. Nem fényezem, ez az igazság.

Velem kapcsolatban annyi játszódik most bennem, hogy kétségbe vonom a kitartásomat és a türelmemet, de valószínűleg ez az elmúlt két hét túlóráinak is köszönhető. Kicsit madárnak is éreztem magam, mintha már csak én dolgoznék a munkahelyemen, mindenki más csak nyaralni járna oda. Természetesen ez nem igaz, de akkor is feltűnő, hogy nekem van a legtöbb túlórám, és még az előzőekben említett papírmunka tekintetében is több lett az, mint gondoltam. Ráadásul az egész az én nevem alatt fut, holott arról volt szó, hogy csak segítség kell. Szóval elment az első paksaméta rendelés, háttéranyag, anamnézis, és vizeletvizsgálati eredmény az én nevem alatt. Bátorkodtam szólni a főnökömnek, hogy ha valami nem stimmel, akkor ő fogja letelefonálni, mert azért annyira még nem jó az angolom, hogy az NHS központtal tárgyaljak, meg nem is vetne jó fényt az egy jó hírű magánotthonra a régióban, ha valami sehonnétjött makogna a vonal másik végén.
Kicsit fel is húztam magam, mert csomó olyan dolog volt, amit magamnak kellett kitalálnom, hogyan is csináljam, mert előttem se csinálta senki sem, és mindenki csak csóválta a fejét, akitől tanácsot próbáltam kérni. Meg is jegyeztem (megkockáztatva egy gúnyoros vonalat a szám szélén), hogy bazzeg erre kéne traininget szervezni az NHS-nek, nem a bullying-ra, a sexual abuse-re, meg a standaid használatára, ami már a valagunkon jön ki. Erre mit mondott a főnököm? Irjam meg a kérvényt, ő meg meglátja kit tud rá szerezni... Hábeszarock...
Szóval most egy kicsikét túlcsordult a bili nálam. Hullafáradt is voltam, és mikor zombiztam itthon a fotelomban (gyerekek így hívják, amikor bámulok magam elé, és nem hallok) azon siránkoztam magamban, hogy hiába a rohadtnagy mindentudásom (beleértve a furulyázást), itt fogok elkopni ebben az otthonban. Tudom, hogy hálásnak kéne lennem, meg azt is, hogy jajdeörültem neki, hogy egyáltalán túljutottam egy interjún, és rémálmaim vannak attól, hogy másik állást keressek egyenlőre... de kicsit most elkeseredtem és megtorpant az optimizmusom.
Mert folyton gondolkozom - egy latin kifejezésen, amit tudnom kellene, vagy, mert a főnővér öt álló percig nem talált bele egy egyértelmű vénába, vagy, mikor a kötéscserénél fordítva teszi fel a rétegeket egy sebre... és nem szólhatok bele, nem mondhatom, hogy segítenék... lehet, hogy a szakmát nem lehet elfelejteni, de azért kopik a tudás, arról nem is beszélve, hogy biciklin se ültem már 15 éve, hát nem is mernék felszállni rá.

A másik amitől megijedtem most, hogy olyan gondolatok mászkálnak fel-alá a fejemben egy ideje, hogy én valami egészen mást szeretnék csinálni. Távol az egészségügytől, távol a bajtól, a haláltól. Kicsit becsukni ezt az ajtót, és kinyitni egy egészen másikat. Egy virágosabbat, jókedvűbbet. Nem tudom. Hülye vagyok?

...aztán ürmöt bele

Már sokszor gondolkoztam azon, miért vagyunk úgy kitalálva (legalábbis én), hogy olyan mélyen tud bántani az igazságtalanság. Konkrétan a legjobban ugye, amikor engem, vagy a hozzám közelállókat éri.
Az első idegesség magját elhessegetem magamtól, mondván: le kell tojni, nem foglalkozni vele, és igy is lenne jól.
A mag viszont elkezd gyökereket és tüskéket növeszteni bennem, egész addig, amig azt nem kezdem érezni, hogy valakit pofán kéne csapni.
Nem, nem vagyok én ennyire - még annyira sem - brutális, de szétfeszülök ilyenkor.
Nyilván nem szerethet mindenki, nekem még ezt is nehezemre esett megemésztenem növekedésem során, ha időnként szembesültem vele. A szándékos ártást és gonoszságot nagyon-nagyon nehezen viselem.
Ha csak rólam lenne szó, azt mondogatnám magamnak, nyugec van, ha elég kitartó vagyok, egy idő után talán tényleg megnyugodnék, de igazán sosem radirozhatom ki. Szerencsére a sértések és bántások könyvében egyre rövidebbek a fejezetek.
Viszont amikor nem csak engem bántanak meg, hanem rajtam keresztül még a férjemet is, na azért nagyon felkapom a vizet.
Most például ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy elküldjem az illető a ....ába, de jó erősen, még akkor is ha tudom, semmit sem érnék el vele, mert eszet nem tudok tenni a tarisznyájába útravalóul.
Ja. Most nagyon haragszom.

És Mrs. Malignusnak még repülőre se kell ülnie, hogy kárt okozzon.

...mennyi minden lehettem volna... (mondjuk nem tűzoltó és katona, a suba sem vonzott sose)

Öregszem?

...na most van az, hogy a fejemre omlott az életem. Annyi minden van, amit meg kell csinálni, hogy bénultan ülök a fotelban, és ötletem sincs, minek kezdjek neki?
Temérdek cucc vár dobozolásra, dobozok feliratozásra.  Elhatározásom - miszerint erős szelekciónak vetem alá az életünket - sorra kudarcot vall, már többedszerre rámoltam át mindent magamban egy mormon morgáshoz hasonlító mondókát mormolva:  "mégse kell...mégis kell". Nem tudom, nem tudom, nem tudom...és elkap a hiszti, különben is ötven fok van és nem tudok gondolkodni.
Férj vasárnap este jön haza (?), a jövő héten vég nélküli ügyintézés következik.

A fejemben is káosz, a várakozásnak vége, de még nem tudtam eldönteni, hogy ez hozadéka, vagy deficitje ennek az évnek.

Esténként, mikor csend lesz, hallom a suttogást a fülemben  - csütörtökön repülünk.
Végső elkeseredésemben az alkoholhoz nyúltam, este bevágtam egy Topjoy + Finlandiát (adtam a májsejteknek mi??? :)  ) - na mivolt a Topjoy kupakjában???

"Ma kezdődik az életed hátralévő része!"   

(nem mondooood!)

A gyomromban egy citrom sírdogál, a torkomban gombóc...be vagyok majrézva na!!

A gyerekekért való aggódástól még az autó ablakán sem láttam ki. Ilyen messze még sosem laktunk a várostól, ilyen soká még sosem volt zárva a fénysorompó, ráadásul egy szippppantóst is kifogtunk. Mikor hazaértem végre, kettő lázasan feküdt, az egyik közülük már telehányta a rózsaszínű lavórt. A harmadik sírt, mert sajnálta őket. (A Nagy és Felnőtt Komoly Lány ma kémiaversenyen van, remélem elkerülte ez a nyavajatörés.)

Azért Ápolónő Ágnes előéletének köszönhetően van némi tapasztalatom betegápolásban, de a gyerekeimtől akkor sem megszokott, hogy támogatni kell őket a járásban, mert minden pillanatban összerogynának, (...egy kicsit megijedtem...) Lusta Dickesre tojtam magam össze.
Este fél hét van, mostanra helyrepofoztam őket egy kis langyifürdővel, forró teával, meg mindenféle vajákos szerrel amit itthon találtam.
Mostmár csak abban reménykedem, hogy innen már csak kifelé jöhetnek....
meg abban, hogy ezt az évet már húzzuk ki további izéék nélkül.

Reggel kibújt belőlem Aggódó Amália, és hiába próbáltam nem tudtam rávenni, hogy aludjon még. Itt kóvályogtam a konyhában, beleléptem a kutya vizestáljába, ráléptem a macska farkára (rém türelmes - öt másodpercig álltam a farkán, mire elnyávogta magát).
Teát főztem - mézzel citrommal - a férjnek, aki egész éjjel alig levegőzött, azt is a száján keresztül tette. Valószínűleg Ápolónő Ágnesnek köszönhetem, hogy ilyenkor Mononukleosis infectiosát, és Toxoplasmosist képzelek minden takonykórba, pedig egyáltalán nem betegeskedős a családom. A kényszerképzeteim szerencsére gyorsan továbbálnak, és győz a józan ész!
Az köztudott dolog, hogy a pasik lemaradnak mögöttünk, ami a betegségek, különféle fájdalmak elviselését illeti. Bár ezt próbálják minden módon megcáfolni - nekem beszélhetnek! Szakmailag tudom alátámasztani mennyit tudnak összeszenvedni!
Régebben gondolkoztam rajta, hogy egészségügyes pályafutásom alatt történt kedves, muris, tragikus, tanulságos, életigenlős történeteimet papírra kellene vetnem, egyszer talán meg is teszem. A maga keserédes módján minden történet vége az, hogy milyen jó is élni!

Ápolónő Ágnes berontott a hármas kórterembe: Na ugorjon ki az ágyból Keresztes bácsi, megyünk az ultrahangba! - mire ő bajuszpödrés kíséretében foghíjasan elmosolyodott: Ugornék én angyalom, magával még táncra is perdülnék, de nincsen hozzá lábam! - Felemelte a takarót, és tényleg nem volt alatta láb...
elsunnyogtam egy tolószékért...

A sírós napjaimnak vége...hálistennek.

Sej ribizli...

Szeretem az őszt. Nappal még sütöget, melegít a nap ha szerencsénk van, éjjel hűvös, friss a levegő, a színek szépek, az eső csendes, jó illatú. A szeptember a bucsuk ideje errefelé. Már kint vannak a focipálya mellett a körhinták, céllövöldék, a bazáros még nem rámolt ki. Vasárnap ismét kimegyünk - SEJ ribizli PIROS bicikli, és végigrettegem, ahogy a gyerekeim fejenként EGYSZER felülnek minden rozsdás körhintára, melyet egy homályos tekintetű, degenerált neandervölgyi gépkezel, természetesen az elmaradhatatlan noname dobozos sörrel a kezében, és szakállba lógó cigivel a szájában. Vajon mikor fésülködött utoljára?
Már a falusi bucsu sem olyan, mint rég. Például a kakasos nyalókát felváltotta - ugyanabból a piros cukorizéből készült - Mikiegeres nyalóka. Először nem hittem a szememnek, mert a teljes képzavartól nehezen tudtam összehozni a bucsus cigányokat Walt Disney-vel. Az, hogy műanyagból már nem pisilős baba készül, mindenszínű tekebábú (ez olyan herripotteres), vagy öntapadós pisztoly, hanem mobiltelefon, meg gépfegyver az még magyarázható azzal, hogy nem lehet a haladás útjába állni. De Mickey mint a kakasnyalóka jogutódja...Kislányokat megrontónak bélyegezett (Ál)Barbiktól roskadozik a bazáros. A baba originálban is elég gagyi, a reklámjaitól mai napig rémálmaim vannak - és csak remélni merem, hogy a gyerekeim sohasem fognak olyan hangokat kiadni magukból, mint a tévében azok a barbit áhító lánykák. A bucsubarbinak ára az eredetiével vetekszik, így könnyen bedőlhetnek azok, akik szerint az ár érték arány fontos, már ami a minőséget illeti.
A tárgyak szerelmeseként a babák iránti sajnálatomat csak a humorérzékem tudta némileg csillapítani. A hajukról azok a nagypapák jutottak eszembe, akik a maradék hajat odafésülik, ahol nincs maradék. Nagyapám is így tett, ő a jobb oldalról fésült a bal oldalra - kész állapotában ez a fazon nem volt annyira gáz, de néhai reggeleken mikor nagyapámmal a nyárikonyhában összefutottam, és a jobb oldalon a válláig lelógott az a haja, aminek a feje tetején kellett volna átfésülve helyet foglalni - hát az volt egy érzés.

Ebből a szemszögből nézve a baba még így is jobban járt, neki három-négy csomóban a fejműanyagjába tömködött haj is jutott az egész fejére elosztva. Vékony, puha műanyagból készült testecskéje folyton összehorpadt, ekkor le kellett szedni a fejét, és a torkán lenyúlva kihorpasztani a mellét. Komolyan éreztem azt néha, hogy véget kellene vetni a szenvedéseinek.
Mindent összevetve a bucsu - azon túl, hogy jó buli - mégis jó valamire. Szembesülni a jelenünkkel, ami ma egy nagy fricska, a normális élet görbe tükre - egy kis Magyarország: ahol semmi sem az aminek látszik, semmi sem jó arra, amire készült, jó sok pénzért jó nagy lószart kapsz, és a lényeg úgyis az, hogy beülj a hintába, és úgy tegyél mintha jól éreznéd magad, még akkor is ha hányingered van az egésztől.