Megint egyet előre...meg egyet hátra

Megérett az elhatározás bennünk, hogy ismét lépünk egyet: most megint a férjem jön. Három évet lehúzott technician-ként itt a pc-world-ben.
Kibővítettük a profilját a linkedin-en és megpályázott pár állást. Ez most nem létkérdés, nem sürgős, ki fogjuk várni a megfelelőt. Az egyik ok természetesen a fizetése. Szépen megéldegélünk, szép kis bérleményben, nem szenvedünk hiányt semmiben sem, így hát nem égető a dolog, de ideje váltania. Ezzel a munkakörrel borzasztó elégedett volt három éve, szerencse is mellé állt, mert az első munkahely megszerzése a legnehezebb, pláne ha nem mondjuk mosogatni, vagy takarítani szeretne az ember.
Mostanra viszont kifutott a dolog, már nincsen benne kihívás, ez a másik ok, hogy változásra van szüksége. Az évek során az összes angol kidőlt mellőle, és még egyedül is nem egyszer vezeti a havi régióstatisztikát, ami nem kis dolog, tekintve, hogy nagyvárosokat (Plymouth) is maga mögé szorít, pláne meg, hogy ott ketten hárman végzik ugyanezt a munkát amit ő egyedül. Nem fényezem, ez az igazság.

Velem kapcsolatban annyi játszódik most bennem, hogy kétségbe vonom a kitartásomat és a türelmemet, de valószínűleg ez az elmúlt két hét túlóráinak is köszönhető. Kicsit madárnak is éreztem magam, mintha már csak én dolgoznék a munkahelyemen, mindenki más csak nyaralni járna oda. Természetesen ez nem igaz, de akkor is feltűnő, hogy nekem van a legtöbb túlórám, és még az előzőekben említett papírmunka tekintetében is több lett az, mint gondoltam. Ráadásul az egész az én nevem alatt fut, holott arról volt szó, hogy csak segítség kell. Szóval elment az első paksaméta rendelés, háttéranyag, anamnézis, és vizeletvizsgálati eredmény az én nevem alatt. Bátorkodtam szólni a főnökömnek, hogy ha valami nem stimmel, akkor ő fogja letelefonálni, mert azért annyira még nem jó az angolom, hogy az NHS központtal tárgyaljak, meg nem is vetne jó fényt az egy jó hírű magánotthonra a régióban, ha valami sehonnétjött makogna a vonal másik végén.
Kicsit fel is húztam magam, mert csomó olyan dolog volt, amit magamnak kellett kitalálnom, hogyan is csináljam, mert előttem se csinálta senki sem, és mindenki csak csóválta a fejét, akitől tanácsot próbáltam kérni. Meg is jegyeztem (megkockáztatva egy gúnyoros vonalat a szám szélén), hogy bazzeg erre kéne traininget szervezni az NHS-nek, nem a bullying-ra, a sexual abuse-re, meg a standaid használatára, ami már a valagunkon jön ki. Erre mit mondott a főnököm? Irjam meg a kérvényt, ő meg meglátja kit tud rá szerezni... Hábeszarock...
Szóval most egy kicsikét túlcsordult a bili nálam. Hullafáradt is voltam, és mikor zombiztam itthon a fotelomban (gyerekek így hívják, amikor bámulok magam elé, és nem hallok) azon siránkoztam magamban, hogy hiába a rohadtnagy mindentudásom (beleértve a furulyázást), itt fogok elkopni ebben az otthonban. Tudom, hogy hálásnak kéne lennem, meg azt is, hogy jajdeörültem neki, hogy egyáltalán túljutottam egy interjún, és rémálmaim vannak attól, hogy másik állást keressek egyenlőre... de kicsit most elkeseredtem és megtorpant az optimizmusom.
Mert folyton gondolkozom - egy latin kifejezésen, amit tudnom kellene, vagy, mert a főnővér öt álló percig nem talált bele egy egyértelmű vénába, vagy, mikor a kötéscserénél fordítva teszi fel a rétegeket egy sebre... és nem szólhatok bele, nem mondhatom, hogy segítenék... lehet, hogy a szakmát nem lehet elfelejteni, de azért kopik a tudás, arról nem is beszélve, hogy biciklin se ültem már 15 éve, hát nem is mernék felszállni rá.

A másik amitől megijedtem most, hogy olyan gondolatok mászkálnak fel-alá a fejemben egy ideje, hogy én valami egészen mást szeretnék csinálni. Távol az egészségügytől, távol a bajtól, a haláltól. Kicsit becsukni ezt az ajtót, és kinyitni egy egészen másikat. Egy virágosabbat, jókedvűbbet. Nem tudom. Hülye vagyok?