Édes otthon...

...avagy: Nyaralás az autóban

Hazaindultunk. Az út eszméletleniszonyatosan hosszú volt, bár az első felét még az újdonság varázsa miatt élveztük. Amikor viszont a hátsónk már töklapos volt, a lábaim zsibbadtak, és a férjem 50 fokos agyvizét vezetés közben ásványvízzel hűtöttem, akkor már nem annyira. (Angliában viszonylag kevés szükségünk volt légkondira, így eszünkbe nem jutott, hogy a gáz kifogyhat belőle...)
A gyerekek hősiesen viselték az autózást, de a vége felé (éppen addigra mikorra már a mi bugyrunk is tele volt) már nyűgösek voltak, nyafogósak, fáradtak. Két fojtogatás között próbáltam megértetni velük, hogy nem egymást akarják legyilkolni, csak a fáradságtól nehezebben kezelik a stresszt, és az itélőképességük sem mozog a normális tartományban.
A férj pedálnyomós (nem vagyok jó térben) lába már beállt derékszögben a gázra, ő is elég hisztis volt már a vége felé, úgyhogy amikor azt hitték alszom, keleti mantrákat mondogattam, hogy még bírjam a konfliktuskezelést, mert én meg abban fáradtam el, de totálisan. Mindezek közben rémképeim voltak a visszaúttól, merthogy a cucc is több lesz, a hely meg kevesebb, és még egy kutyát is bátorítanom kell, hogy mindjárt odaérünk.

Anyu és Zsófi ugye nem számítottak ránk, csak a fiúk voltak beavatva (öcsém és Zsófilányunk barátja), hogy egy nappal előbb érkezünk. Anyám jól le...szott, hogy MIT FOGUNK ENNI, NINCSENISKITAKARÍTVA RENDESEN, ÉS JÉÉÉZA MÉG ÁGYNEMŰT KELL HÚZNI, hát az anyák már csak ilyenek. Amíg ő takarított, meg felrakta a bográcsban a töltött káposztát, fémhordóban a pörköltet, addig a hűvös-árnyékos 38 fokos teraszon teáztunk, kávéztunk, és szokás szerint semmit sem fényezve elmeséltük, hogy az út borzalmas volt, hosszú és meleg, mi is borzalmasak voltunk, a férj hosszú, de egyikünk sem meleg.

Otthonlétünk röpke 12 napja alatt mindenhol voltunk, csak elég keveset a fenekünkön, azt is többnyire az autóban. A barátnőm azt mondta, örülj neki, hogy ennyien látni akarnak titeket - hát legközelebb ezt is másként fogjuk szervezni, fejben végeztem egy kis számolást - és következő otthonlétkor jön aki akar hozzánk, napra beosztva - akkor nekik fejenként csak egyszer kell jönni, mi viszont nem autókázzuk még otthon is szét az agyunkat. MINDENHOL, de tényleg mindenhol ENNI kellett, álmaimban azóta is óriás töltött káposztás gombócok gurulnak utánam, és hústekercsek üldöznek, kivont csirkecomb karddal és fánkpajzzsal. A férjem meg is jegyezte egyik este az ágyban "én nem értem ezt, ez az egész Magyarország egy nagy konyha...mindenki csak főőőőz egyfolytában". Az utolsó napokban én már csak dinnyét voltam képes lenyelni, így is híztunk fejenként legalább három kilót.

Szerettem volna Pécsen is kirándulgatni, fotózni, de nagyon kevés idő jutott erre, bár a belvárost és a Zsolnay negyedet (ami nagyon szép, csak kong az ürességtől) sikerült megnézni.

Érzéseim tekintetében meglepődtem picit.
Tinikorom tanyái voltak a Szecska (Széchenyi tér), a ló farka alatti randik, meg a sétatér, ahol érettségi után megfürödtem a szökőkútban. A szinházban rengeteg előadást láttam, a Mohácsi úton, -  ahol a Zsolnay gyár van -  közlekedett nap-mint nap a buszon haza szülőfalumba. Az ismerős helyek mégis olyan idegenek voltak, mintha én már nem is ide tartoznék, egyben mégis olyan ismerősek, mint ha el sem mentem volna. Nem érintettek meg, nem okoztak nosztalgiát, nem párásodott be a tekintetem - és a férjemé sem.
A torkomban csak apám sírjánál volt gombóc, de az a gombóc mindig előjött az elmúlt 17 évben bármikor jártam ott, de elég csak gondolni is apura a szorítás máris jön.

A kevés megmaradt barát még tartja magát a nehézségek ellenére, bár alaposan érzik a bőrükön a gazdasági helyzetet, tekintve hogy közülük két családnak is volt frankhitele. Egyikük sikeresen előtörlesztette másik kölcsönnel, a másik kérte az árfolyamrögzítést. Reméljük, hogy minden rendben fog tovább menni náluk is, mindenesetre én nagyon szorítok értük.

Egyetlen ott töltött hétvégénk szombatjára öcsémnek sikerült dupla szülinapi bulit összehoznia (öcsi,én) és ELJÖTTEK a régi - többségében gyerekkori - ismerősök, cimborák, jó kis rockbuli kerekedett, a végén gitározással és énekléssel ahogy azt kell. Rokmaratonból is kaptam kicsit, legalábbis egy Ossian-t, na az Acélszívtől viszont megjött a sírós nosztalgia érzés, de inkább csak a tinikorom után.



Az árakon elképedtünk rendesen, főként ami Olivia útlevelét illeti - merthogy rövid tartózkodás miatt sürgősségire kellett kérni, így meg a 2500 keményforintot még meg kellett fejelni húszezerrel (!). Pfff.
Én csak egy anyóslátogatást hagytam ki, a család ott is tiszteletét tette, én inkább nem, mert  "Hol engem valami közelről , mélyen sebez, ott hallgatok."

Zsófi lányunk és barátja októberben követ minket, remélem anyu is jön esetleg karácsonyra, de a búcsú így is megríkatott, borzasztóan fájt otthagyni őket megint. Életem legrosszabb pillanata volt, akkor 2010-ben, mikor ott kellett hagynom elsőszülött gyerekemet a budapesti vasútállomáson, annál azért egy fokkal kevésbé fájt ez, hogy tudom, nemsokára találkozunk, és utána együtt lesz újra a család egésze.

A visszaút közel sem volt olyan rémisztő, mint amire készültem, talán mert kipihentebben vágtunk neki, a meleg enyhülése (és a légkondi újratöltése) is segített valószínűleg. A kutya is egészen jól viselte az utat, útközben tanítottuk angolul, kicsit át is kerszteltük Pájnivá (mondjuk a Pie szóból)
- mert a Fánit nem szívesen kiabálnám a futtatón, mithogy angolék felhomályosításából kiderült, ez a klitorisz szlengneve. Van abban valami megmosolyogtató, hogy 10 évig Csiklónak hívtuk a kutyánkat...a férj azt javasolta, hívjuk eztán így, itt úgyse értik, én javasoltam, hogy ő is nézesse meg magát holnap az állatorvossal.

Ottlétünket beárnyékolta a gyilkosság, amiről az egész országban mentális maszturbáció folyik, médiahányással és online szarkenéssel egyetemben - nem tudtam nem megemlíteni, de mélyen nem megyek bele - megdöbbentett a lincshangulat ami a városban van.

Vissza is hazajöttünk azt hiszem, nem ami a lakást, inkább a mi angliai életünket véve. A lányoknak még volt négy nap suli (már csak egy), a férj visszaállt dolgozni, én pedig nekiültem az önéletrajzomnak, és a munkakeresésnek (ettől még mindig összeszarom magam). Október körül kicsit nagyobb lakásba - házba - mennénk, tekintve, hogy ismét régi létszámúra bővül a család.
Elhatározásom szerint (és többek bíztatására) pedig nekilátok egy hosszabb lélegzetvételű irománynak, illetve az eddigi fiókirományokat is belerendezgetve valamiféle rendszert vinnék a lefirkált gondolatokba. Fogalmam nincsen mihez mérten lennék elég jó, vagy túl színvonaltalan, de ha nem látok neki, sosem fog kiderülni.