Megemlékezés

... a nagy portékról...

ŐŐŐ nem is tudom, hogy kezdjem - én az empatikus patikus - mert  vannak azok a fajta emberek akiken - mint annak idején Szalacsibácsin - röhögünk. Olyasmi ez, mint amikor valaki leborul a székről, vagy belelép egy jó mély pocsolyába (vagy amikor a férjem betakarta magát a zuhanyfüggönnyel), az ember nem akar nevetni, és az együttérzés simán jelen van, és mégis...

A férj pályafutása alatt (és közvetve az enyém alatt is, mikor a betegséggel küzdve sokat segítettem neki az üzletben, már amíg volt) sokféle emberrel hozta össze a sors. Ezen személyek nagyrészét én is személyesen ismertem, néhányukat hallomásból, de a bennem kialakult kép is épp elég volt sokszor.
Annak apropóján írok most erről, hogy egyik este  sokadszor újranéztük Bödőcs Tibort, és a bucsuszentlátszlói történetek nyomán került elő a téma, a férjjel összeszedtünk egy busznyi defektest - értsd: szeretnivaló bolondot - hogy vajon mi lehet velük, és vajon segít e nekik valaki most, hogy mi nem vagyunk már ott.

Sanyi
... a vetítőgép. Professzionális informatikusnak mondja magát, aki még a múlt renszerben ZX Spectrumon és Comodor16 - on kezdte a szakmát, ismeri minden csínját - bínját, az internettel is a kezdetektől tisztában van. Akkora nagy profi, hogy annak idején sok híres emberrel megismerkedett, és mondhatja őket barátjának. Ezer és ezer történetét tudtuk kívülről, melyeket az idő alatt mesélt el, amíg a férjem a gépére mondjuk vírusirtót telepített (mert tudod, én nem ezt használtam eddig...stb.stb.).
Volt neki időlegesen egy blogja is, a mai napig sajnáljuk, hogy nem mentettük el valamilyen formában. Ott szereztünk tudomást a nővérjéről Malvinról Magdikáról, a kaposvári rokonokról, és arról, hogy Sanyi három kérőt kosarazott ki élete során, és még várja az igazit. Mindemellett kicsikét - egy Tourette szindrómához hasonlatos - rángatódzó betegsége is van, mely főleg a törzsét és a vállait érinti, némileg a nyakát is, és borzasztó nehéz volt megszokni, mert nagyon muris látványt nyújtott mindig. Véget nem érő, Jézusról szóló - és egyéb bibliai - történetekkel bombázta az e-mail címünket Karácsonykor, Húsvétkor, csillámos angyalkákkal kiegészítve. Névnapkor ugyanez pepitában név eredete történetek és egyéb katasztrófák (rózsák, torták stb).

Elek
...a dadogós. Elég ha annyit mondok, szereti a Pi-pi-pi-piranha p-p-p-panic nevű játékot, és ahányszor csak újra kellett telepíteni a gépét (mert folyton belepiszkált, letörölt rendszerfájlokat - komolyan ha akartam volna se találtam volna meg amiket összekutyult), elmondja, hogy ez a játék legyen rajta. Egy régesrégi műbőr babakocsival közlekedik, azzal hozza viszi a számítógépét, a fontos iratait és a szájával dudál ha elállják az útját. Volt az egy érzés, mikor először betolatott a boltba. (Ez nem vicc, bár ha hallanám, én is azt gondolnám azt hiszem.)

Rezső
...a buszsofőr. Ropogós nadrág, ropogós ing, szappanillat. Mindehhez iszonyat nagy arc - százezer viccet tud, és ha a végére ér előlről kezdi. Üzletel mindig mindennel, az autója csomagtartójában fej nélküli plüssmalac is van - tényleg kicsit olyan mint az Üvegtigris Rókája.
Hamis Rolextől kezdve a melltartó-bugyi kombóig mindent ad vesz, és nincsen olyan az ég alatt amit két nap alatt ne tudna megszerezni. Excel táblázatos nyilvántartást csináltunk neki, mert bár eszméletlen a memóriája, szavai szerint ő az Öreg Sam.

Kriszta
....a SKAZI kártyás. Mindig iszonyat kecskeszaga van, merthogy állatot tenyészt, sokszor el is meséli, hogyan kell a kecskét baktatni (nem meneteltetni, hanem szaporítani). Havonta bejön a boltba, hogy ezt a SKAZI kártyát keresi, (hogy mire kellett neki, máig rejtély) másfél év után egy véletlen folytán a férj hozzájutott egyhez, utána havonta azért jött be, hogy kecskehúst hozzon hálája jeléül, és hogy elmesélje, mi újság épp Gizivel, Pankával, Zoltánnal és a többi kecskével. Mindig naprakészek voltunk a szaporodásukról és  betegségeikről.

( Kis kitérő : Apám jutott eszembe a nevekről, mert  ő is emberneveket adott az állatainak, volt Torgyán kutyánk aki sokat ugatott, Ugrin Emesénk aki az anyanyulak alfája és omegája volt, és Csurka Pista fehér kakasunk.)

Janó
...the big gangster (aki legalábbis szeretett volna lenni). Egyike a legnagyobb portréknak. Három mobiltelefonnal rohangál, két kilós műarany fuxokkal, és egy 30 éves libafos-színű mercivel. Olyan szövege van, hogy kifekszünk tőle, minden mondatot az "apppám érteeed" hangzatos szóösszetétellel nyomatékosít. Az éjszakában van elemében, minimum Don Corleonénak képzeli magát,  hatalmas szívvel és kevés ésszel áldotta meg a teremtő. A közösségi oldalakon többezer ismerőssel rendelkezik, vadidegen nőknek téve házassági ajánlatokat. A nagyapjával él, a szülei már meghaltak, és mindenféle fiatalkorú gengsztertanítvánnyal veszi magát körül,  akik istennek tekintik. Janó sokat üzletel Rezsővel, ezen üzletei általában nyereségesek, többnyire a Rezső javára, aki ezt enyhítendő folyamatos borozgatásokra invitálja őt. Ilyenkor mindketten berúgnak, és bejönnek a boltba elmesélni mennyire szeretik egymást - és minket.

Hiányoznak...

folyt.köv.

Édes otthon...

...avagy: Nyaralás az autóban

Hazaindultunk. Az út eszméletleniszonyatosan hosszú volt, bár az első felét még az újdonság varázsa miatt élveztük. Amikor viszont a hátsónk már töklapos volt, a lábaim zsibbadtak, és a férjem 50 fokos agyvizét vezetés közben ásványvízzel hűtöttem, akkor már nem annyira. (Angliában viszonylag kevés szükségünk volt légkondira, így eszünkbe nem jutott, hogy a gáz kifogyhat belőle...)
A gyerekek hősiesen viselték az autózást, de a vége felé (éppen addigra mikorra már a mi bugyrunk is tele volt) már nyűgösek voltak, nyafogósak, fáradtak. Két fojtogatás között próbáltam megértetni velük, hogy nem egymást akarják legyilkolni, csak a fáradságtól nehezebben kezelik a stresszt, és az itélőképességük sem mozog a normális tartományban.
A férj pedálnyomós (nem vagyok jó térben) lába már beállt derékszögben a gázra, ő is elég hisztis volt már a vége felé, úgyhogy amikor azt hitték alszom, keleti mantrákat mondogattam, hogy még bírjam a konfliktuskezelést, mert én meg abban fáradtam el, de totálisan. Mindezek közben rémképeim voltak a visszaúttól, merthogy a cucc is több lesz, a hely meg kevesebb, és még egy kutyát is bátorítanom kell, hogy mindjárt odaérünk.

Anyu és Zsófi ugye nem számítottak ránk, csak a fiúk voltak beavatva (öcsém és Zsófilányunk barátja), hogy egy nappal előbb érkezünk. Anyám jól le...szott, hogy MIT FOGUNK ENNI, NINCSENISKITAKARÍTVA RENDESEN, ÉS JÉÉÉZA MÉG ÁGYNEMŰT KELL HÚZNI, hát az anyák már csak ilyenek. Amíg ő takarított, meg felrakta a bográcsban a töltött káposztát, fémhordóban a pörköltet, addig a hűvös-árnyékos 38 fokos teraszon teáztunk, kávéztunk, és szokás szerint semmit sem fényezve elmeséltük, hogy az út borzalmas volt, hosszú és meleg, mi is borzalmasak voltunk, a férj hosszú, de egyikünk sem meleg.

Otthonlétünk röpke 12 napja alatt mindenhol voltunk, csak elég keveset a fenekünkön, azt is többnyire az autóban. A barátnőm azt mondta, örülj neki, hogy ennyien látni akarnak titeket - hát legközelebb ezt is másként fogjuk szervezni, fejben végeztem egy kis számolást - és következő otthonlétkor jön aki akar hozzánk, napra beosztva - akkor nekik fejenként csak egyszer kell jönni, mi viszont nem autókázzuk még otthon is szét az agyunkat. MINDENHOL, de tényleg mindenhol ENNI kellett, álmaimban azóta is óriás töltött káposztás gombócok gurulnak utánam, és hústekercsek üldöznek, kivont csirkecomb karddal és fánkpajzzsal. A férjem meg is jegyezte egyik este az ágyban "én nem értem ezt, ez az egész Magyarország egy nagy konyha...mindenki csak főőőőz egyfolytában". Az utolsó napokban én már csak dinnyét voltam képes lenyelni, így is híztunk fejenként legalább három kilót.

Szerettem volna Pécsen is kirándulgatni, fotózni, de nagyon kevés idő jutott erre, bár a belvárost és a Zsolnay negyedet (ami nagyon szép, csak kong az ürességtől) sikerült megnézni.

Érzéseim tekintetében meglepődtem picit.
Tinikorom tanyái voltak a Szecska (Széchenyi tér), a ló farka alatti randik, meg a sétatér, ahol érettségi után megfürödtem a szökőkútban. A szinházban rengeteg előadást láttam, a Mohácsi úton, -  ahol a Zsolnay gyár van -  közlekedett nap-mint nap a buszon haza szülőfalumba. Az ismerős helyek mégis olyan idegenek voltak, mintha én már nem is ide tartoznék, egyben mégis olyan ismerősek, mint ha el sem mentem volna. Nem érintettek meg, nem okoztak nosztalgiát, nem párásodott be a tekintetem - és a férjemé sem.
A torkomban csak apám sírjánál volt gombóc, de az a gombóc mindig előjött az elmúlt 17 évben bármikor jártam ott, de elég csak gondolni is apura a szorítás máris jön.

A kevés megmaradt barát még tartja magát a nehézségek ellenére, bár alaposan érzik a bőrükön a gazdasági helyzetet, tekintve hogy közülük két családnak is volt frankhitele. Egyikük sikeresen előtörlesztette másik kölcsönnel, a másik kérte az árfolyamrögzítést. Reméljük, hogy minden rendben fog tovább menni náluk is, mindenesetre én nagyon szorítok értük.

Egyetlen ott töltött hétvégénk szombatjára öcsémnek sikerült dupla szülinapi bulit összehoznia (öcsi,én) és ELJÖTTEK a régi - többségében gyerekkori - ismerősök, cimborák, jó kis rockbuli kerekedett, a végén gitározással és énekléssel ahogy azt kell. Rokmaratonból is kaptam kicsit, legalábbis egy Ossian-t, na az Acélszívtől viszont megjött a sírós nosztalgia érzés, de inkább csak a tinikorom után.



Az árakon elképedtünk rendesen, főként ami Olivia útlevelét illeti - merthogy rövid tartózkodás miatt sürgősségire kellett kérni, így meg a 2500 keményforintot még meg kellett fejelni húszezerrel (!). Pfff.
Én csak egy anyóslátogatást hagytam ki, a család ott is tiszteletét tette, én inkább nem, mert  "Hol engem valami közelről , mélyen sebez, ott hallgatok."

Zsófi lányunk és barátja októberben követ minket, remélem anyu is jön esetleg karácsonyra, de a búcsú így is megríkatott, borzasztóan fájt otthagyni őket megint. Életem legrosszabb pillanata volt, akkor 2010-ben, mikor ott kellett hagynom elsőszülött gyerekemet a budapesti vasútállomáson, annál azért egy fokkal kevésbé fájt ez, hogy tudom, nemsokára találkozunk, és utána együtt lesz újra a család egésze.

A visszaút közel sem volt olyan rémisztő, mint amire készültem, talán mert kipihentebben vágtunk neki, a meleg enyhülése (és a légkondi újratöltése) is segített valószínűleg. A kutya is egészen jól viselte az utat, útközben tanítottuk angolul, kicsit át is kerszteltük Pájnivá (mondjuk a Pie szóból)
- mert a Fánit nem szívesen kiabálnám a futtatón, mithogy angolék felhomályosításából kiderült, ez a klitorisz szlengneve. Van abban valami megmosolyogtató, hogy 10 évig Csiklónak hívtuk a kutyánkat...a férj azt javasolta, hívjuk eztán így, itt úgyse értik, én javasoltam, hogy ő is nézesse meg magát holnap az állatorvossal.

Ottlétünket beárnyékolta a gyilkosság, amiről az egész országban mentális maszturbáció folyik, médiahányással és online szarkenéssel egyetemben - nem tudtam nem megemlíteni, de mélyen nem megyek bele - megdöbbentett a lincshangulat ami a városban van.

Vissza is hazajöttünk azt hiszem, nem ami a lakást, inkább a mi angliai életünket véve. A lányoknak még volt négy nap suli (már csak egy), a férj visszaállt dolgozni, én pedig nekiültem az önéletrajzomnak, és a munkakeresésnek (ettől még mindig összeszarom magam). Október körül kicsit nagyobb lakásba - házba - mennénk, tekintve, hogy ismét régi létszámúra bővül a család.
Elhatározásom szerint (és többek bíztatására) pedig nekilátok egy hosszabb lélegzetvételű irománynak, illetve az eddigi fiókirományokat is belerendezgetve valamiféle rendszert vinnék a lefirkált gondolatokba. Fogalmam nincsen mihez mérten lennék elég jó, vagy túl színvonaltalan, de ha nem látok neki, sosem fog kiderülni.

Különböző események hatására,  megemlékezést tartottam régi életünkről.
Megemlékeztem a  betegségről, nélkülözésről, az emberfeletti küzdelmek sorozatáról melyekkel együtt éltünk, és szörnyű de meg is szoktuk már.
Néha nem is vettünk tudomást róla, hogy mennyire nehéz az életünk, és csak így lehetett elviselni.
Arról az életről mesélek, amiből itt nagyon keveset írtam meg, eltekintve a legrosszabb napokat, amikor küzdelmeink karcolatjai itt is nyomot hagytak. Mostanra meg kellett volna hogy szabaduljak már a démonaimtól, de még mindig sokszor tartok attól, hogy az új életünk kiteljesedése útjában áll a múlt.
Az utolsó fél év amit még Magyarországon töltöttünk, volt egyértelműen a legrosszabb fél év eddigi életem során. Nem csak azért mert külön voltunk a Balival.
Esténként még most is eszembe jutnak a hideg 2010-es márciusi napok, amikor már nem volt gáz a házunkban, miután tönkre ment a kazán, aztán ki is kötötték a gázt és a csonka családom velem együtt a sürgősségi belgyógyászaton töltöte az éjszakát. Hát a történetet én a mentőautótól ismerem, mert csak abban tértem magamhoz, első gondolatom pedig az volt, hogy lebaszom a mentőst, mert nem hozott nekem nadrágot.
Nemmellesleg  ha nem adja fel a százéves kazán mindegy lett volna,  hisz három gázszámla tartozás után, a gázt ki is kötötték a következő hónapban. Akkor palackosgázzal főztem tovább, és hétvégén folyton attól rettegtem, anyám ne vegye észre a palackot a konyhában.
Mellhártya és féloldali tüdőgyulladással feküdtem három hétig a hideg szobában, a nagy dupla ágyban, két takaró alatt, a kutyámmal az ágy végében, félig ülve mert nem kaptam levegőt, azt is sípolva tettem.
Néha a mérhetetlen önsajnálat vett erőt rajtam, de egy idő után mindig felülkerekedtem ezen, és esténként megnyugvásul álomba sírtam magam.
Minderre szükségem volt ahhoz, hogy másnap reggel felkeljek, és újra elinduljak.
Messzi érkezésünk legpozitívabb következménye, hogy hónapok után először végre meleg vízben zuhanyoztunk, és nem kellett a vizet bográcsban melegíteni hozzá.
Nem csöpög víz eső idején a gardróbban, úgyhogy nem kell éjszaka lábosokkal malmoznom a repedések alatt.
Nem kell vég nélkül tepsis krumplit és párizsit enni. Soha életemben nem is fogok többé párizsit enni, ezt megfogadtam, a gyerekeimnek pedig annyira herótjuk lett a krumplitól, hogy fél évig itt sem ettünk krumplit.
Nem kell minden reggel azon gondolkoznom, hogy másnapra éppen miből lesz kenyér, nem kell a 10 ezer forintos ételjegyemet 8 ezerért eladni, mert a pénzt jobban be lehet osztani, és nem kell a spárba mennem ami piszok drága.
Nem kapok gyomorgörcsöt, hogy a bolthitel és a számlák kifizetése után ötödikén ötezer forint maradt a tárcámban, és fogalmam nincsen róla, hogy a következő 25 napban mi a fenét csinálok.
Nem kell szégyenkeznem, hogy a gyerekem ösztöndíja ételre és számlákra megy el. Nem kell gondolkoznom, hogy mit lehetne még pénzzé tenni.
Az utolsó pillanatban jöttünk el, a következő hónapot már nem hiszem, hogy kibírtam volna.

Sikeresen "megszabadultam" majd az összes "baráttól", mert abban a cipőben már senki sem szívesen  tartott velünk.
Minden próbálkozásom amit az ellen folytattam, hogy ne sarazzanak minket tovább elbukott. Egy idő után feladtam, csak magam elé néztem az utcán, hogy ne kelljen szembesülnöm bizonyos emberek gondolataival.
Emberfeletti erővel vágtam mindenhez jó képet, mosolyogtam a munkahelyemen, ahol szintén csak szutykot hagytam magam után - és ugye aki nincsen ott, az védekezni sem tud.


A múltunkat nem hagyhatjuk magunk mögött.
Minden drámaiság nélkül mondhatom, mindig kísérteni fog.
Egyetlen egy dolog volt mindig amit bíztatásul  mondtunk magunknak.
Nem ezt érdemeljük. Szorgalmas, jó emberek vagyunk, és nem ilyen életet akarunk élni.


Nem voltunk hajlandók elhinni, hogy ez a mi hibánk, hogy nem jutunk egyről a kettőre.
A múlttól nem lehet szabadulni, de a jövőnket most már éljük, és ez minket igazol.

Soha a büdös életbe ne kerüljetek olyan helyzetbe, amikor a becsületet kerül ki az asztalra, és válik belőle árucikk.

Az én idealista világom

Mindig sokat gondolkoztam azon, hogy egyes emberek honnan formálnak maguknak jogot arra, hogy bántsák egy társukat. A politikai hovatartozás címén erősödött fel főként ez most Magyarországon, de nem ennek apropóján jutott ez eszembe, bár kétségtelenül ez az, ami most a legerősebb indulatokat váltja ki, hanem azért, mert a Szily Nóra interjúkat nézegettem a minap.
Szily Nórát én személy szerint nagyon kedvelem, és meggyőződésem, hogy mikor az RTL fénykorában annak idején a Reggeli c. műsort vezette néhányadmagával (Balázsy Pannával, Alföldi Róberttel, Stohl Andrással) akkoriban színvonalat vitt, az amúgy nem színvonalas kereskedelmi tévézésbe. Stohl-t már akkor sem nagyon szerettem, nagyarcúnak tartottam, bár néhai színészi teljesítményében nem találhattam kifogást - de ez egy másik tészta.
Szily Nóra egy nagyon intelligens, jó kommunikációjú nő, aki nagyon jól kérdez, nagyon jó beszélgetésvezető - és én ezt akkor érzem igazán, ha az adott alanynak éppen azokat a kérdéseket teszi fel amik engem is foglalkoztatnának. A Reflektor tévén nagyon szerettem a műsorát, bár nem volt szerencsém az összes riportját megnézni - egyrészt mert nagyon kevés tévét nézek - pontosan az igényes műsorok hiánya miatt, másrészt meg ugye négy gyerek, meló, suli mellett a maradék időmet nem igazán tévézéssel töltöttem. Ezért örültem, hogy megtaláltam a riportokat az interneten - mert engem érdekelnek azok emberek, mindegy, hogy színész, énekes, táncos, orvos, pszichologus, akiket ő meghívott, és érdekesnek talált .
Érdekelnek az emberek tekintet nélkül arra, hogy milyen politikai, vallási, kori, vagy nemi csoportba tartoznak, vagy hogy mitől valakik ők, mitől híresek, vagy mitől gondoljuk mi emberek, hogy éppen rájuk lennénk kíváncsiak. Ezt most ezzel a műsorral kapcsolatban értem, nem a hétköznapi életben, ahol szintén érdekelnek az emberek, csak sajnos kevés alkalommal találok olyanokat, akiket tényleg fel akarnék fedezni - és ez lehet az én hibám is. Meggyőződésem: valaki, világnézetére tekintet nélkül, akár még ha az ellentétes is az enyémmel, lehet érdekes ember, lehetnek nagyon jó gondolatai, lehet intelligens, jó beszélgetőtárs. Az, hogy mi vezette őt addig, hogy éppen nem egy véleményen van velem, vagy másokkal, az ő életének, életútjának az eredménye. Őt olyan befolyások, környezeti tényezők érték, olyan emberek között fordult meg, olyan a neveltetése stb.
Nem azt akarom mondani, hogy nem kellene megpróbálni egyik oldalnak meggyőznie a másikat, hiszen azért vagyunk emberek, hogy kulturált vitában megosszuk környezetünket, hogy érveljünk, hogy a véleményünk különbözőségét tényekkel támasszuk alá, hogy megharcoljunk az igazunkért adott esetben.
De ezt véleményem szerint nem azon a módon kell megtenni, hogy "A lámpavasról fogsz lógni, te mocskos zsidó!"
Van véleményem a cigányokról, a zsidókról, a feketékről, a melegekről. Ha intelligens vitában tudom ezeket a nézeteimet kibontani, arra hajlandó vagyok.
És igen - ne menjen a napra aki nem akar leégni - szól a régi mondás, de valahol azért meg kellene húzni az erkölcsi határokat.
Például van olyan ember akit rühellek én is,  - azért ami, aki - nem is tudom ki ő tulajdonképpen, és miért is lett ő az, de főként mert iszonyatosan buta, primitív személyiség, emellett meglehetősen infantilis és idegesítő is. Kerülöm azon helyzeteket amikor kitehetem magam mondjuk a szereplésének, vagy a megjelenésének. Az emberek egy csoportja viszont kimondottan keresi az olyan helyzeteket ahol konfliktust, indulatot, agresszivitást gerjeszthet. Nyilván ezzel egy közszereplőnek tisztában kellett lennie, amikor ezt a kabátot felvette. De az ő édesanyja, édesapja, gyerekei, testvére, felesége azok az emberek, akiknek vajmi kevés közük van az egészhez miért kell, hogy elviseljék, hogy elhallgassák, és magukban rendbe kell tegyék ezeket a dolgokat. Miért kell egy gyereknek (akár Gyurcsány gyerekei, akár Kiszeltündéé, vagy bárkié) megszoknia azt, hogy a szüleit nap mint nap halálos fenyegetések, mocskos árulózások és ehhez hasonlók érik.
Tudom, hogy sokan azt gondolják, hogy ez a fajta hozzáálás egy szűk unintelligens néprétegre jellemző, de sajnos nem így van. Sok  fórumon ennek az ellenkezője igazolódik, és ki is lóg a lóláb, hogy magukat értelmesnek gondoló - és a szókincs, a megfogalmazás tekintetében igazolhatóan értelmesebb - emberek olyan módokon hangoztatják a véleményüket, ami felháborít.
És még egy dolog a végére. Soha nem fogom megérteni azokat sem, akik pedig éppen ellenkezőleg viselkednek: pl. azért nem néznek meg mondjuk egy Heti Hetest, vagy nem mennek el egy adott színházi előadásra - hogy ne  csak a tévénél maradjunk, mert az baloldali, vagy jobboldali értékeket, érzületeket közvetít, vagy inkább csak ezt gondolják bele ők.
Ha nem ismerem a másik oldalt, akkor honnét tudhatom, hogy az a rosszabb, honnan tudhatom, hogy nincsen abban értelmes amit mondanak, és honnan venném az érveimet a szembehelyezkedéshez? Vagy netalán azért teszik ők ezt, mert félnek attól a felismeréstől, hogy éppen olyan emberek vannak a másik csapatban is, mint ők maguk? Olyanok, akik okosak és buták, bukdácsolnak és határozottak, vagy levessel etetik a nagypapát és szülői értekezletre járnak. Ezt kellene fejben tartani mindenkinek!

Értem én, hogy indulat, értem én hogy harag - zsidóval, cigánnyal, médiaszereplővel, politikussal szemben. De akkor sem értem.

Hétköznapi csodák

(..avagy, néha imádom ezt az országot!)


BIKICSUNÁJ

.....

A gödör

A bolt előtt levődött egy gödör.
A kétszer két méteres lyukat jól megfontoltan meg is kellett tervezni. Azért, hogy jól megtervezve, minden körülményre körültekintően figyelve, a lehető leghamarabb betemetésre kerülhessen.

Először kijött egy villanyoskocsi, három emberrel. Körülnéztek, elmentek. Aztán kijött egy gázoskocsi. Körültekintően körültekintettek, aztán ezek is elmentek. Aztán jött egy vizeskocsi, hogy szakértő szemmel megvizsgálja a megvizsgálandót.
Na, akkor negyednapra jött egy Kubik Kft-s autó, és hozta a gödörásó szakembereket – ezek legalább nekiláttak dolgozni. Feltörte az emberek a járdát, és ásott az emberek rendületlenül. Régi jó munkamorál szerint egy dolgozott a négyből – a legfiatalabb - az öreg szakik pedig eközben azt mutatták neki, hogy hogyan kell az ásóra támaszkodni, ha majd ő is öreg szaki lesz, addigra vizuálisan rögzülhessen. Végül is a munka egyenlő elosztása megmaradt, hiszen kopasz korukban valószínűleg ők is kiástak pár gödröt egyedül.
Amikor szegény kisgyerek már nem látszott ki a lyukból, akkor valamin elkezdték csóválni a fejüket, összepakoltak, a tátongó mélységet körbekerítették egy sárga gyilkosságos szalaggal és elmentek. Ezek után két napig nem történt semmi érdemleges változás a gödör életében, leszámítva, hogy néhány ember majdnem beleesett (mert azt elfelejtettem, hogy a járda közepén volt az anomália).
Aztán a néhány napos csend után megjelent egy kismarkoló, két új arccal. Az egyik a markolót kezelte, a másik meg navigálta. Négy-öt markolás után kicsit beszélgettek, majd megebédeltek és elmentek. A következő napon megint jött a markoló, megint markolt négyet, de valami nem stimmelt, mert ebéd nélkül léptek le.
Aztán utána reggel jött egy áramosautó, meg egy másik jelzésnélküli. Magasabb beosztású emberek lehettek, mert bajuszuk, szakálluk és szemüvegük is volt, valamint nagyon komoly értelmes arcot vágva csóválták a fejüket, és simogatták a szakállukat, mire a másik autóval érkezettek a fejüket vakarták. Tanácskoztak egy órát, és ezek után egy hétig megint nem történt semmi. Aztán újra kijöttek a szakértőbbik fajtából, csóválták a fejüket és megint elmentek.
Újabb egy hétig semmi. Egy szép kedd délelőtt, amikor ömlött az eső, (előző este kezdett esni), 10 óra felé ismét megjelent a Kubikautó, és kiszállva a jómunkásemberek meglepődve tapasztalták, hogy a gödörben másfél méter víz áll. Ekkor távoztak, én azt hittem megvárják, míg kiszárad – de a valóság rosszabb volt. Négy nap silentium után szivattyúsautó jött, a kiérkező brigád emberei meglepve tapasztalták, hogy a gödörben nincs víz. (Természetesen ez a tapasztalat csak a csövek, és a berendezés összeszerelése UTÁN lepte meg őket.)
Még gondoltam is, hogy ha én lennék Isten, (némi humorérzékkel,) akkor négynaponta teleáztatnám a lyukat vízzel – és megvizsgálnám tudományosan, vajon meddig játszaná ezt egymással a kubikos meg a szivattyús. Aztán levonnám a konzekvenciákat, és elölről kezdeném a teremtést...újragondolnám... mondjuk az ötödik naptól.
Három nap múlva a kubikusok visszajöttek, a gödröt betemették, a járdát összetörve hagyták. Gondolom, a helyrehozatala már csak a jövő évi határidőnaplóba fér bele. A nemtudommirementki munkálat több mint egy hónapig tartott. A gödör majnemáldozatai között jónéhány nyugdíjas és iskolás szerepelt.

Az egész infos csoport ahová járok, nagyon tipikusan magyar! Képet kaphatunk kis magyar társadalmunkról. A Magyar nagyon összetartó, és segítőkész tud lenni ha akar. De abban a pillanatban ahogy valaki nem felel meg a többiek által felállított normáknak, - okosabb, butább, sárgább a cipője, vörösebb a haja, szemüvegesebb, hangosabb stb. - átmegy végletekig gonosz, háborgó perszónába, és isten irgalmazzon mindenkinek aki ELTÉR!
(NA jó azért nyitott ajtónál ne pisiljünk, és ne rugdossuk a wc-tartályt..)
Pl. van egy végtelenül jótétlélek Lalikánk, kicsit szemüveges, kicsit félszeg, de jó szive van és ért a számítástechnikához. Segítőkész mindenkivel, ápolja a nagypapáját - és nem kell hozzá férjhez menni, ha valakinek nem szimpi, de egyszer valakinek jó férje, jó apukája lesz.
Rühellem, hogy közröhej tárgyává teszik, ugratják sőt időnként még a nyelvüket is köszörülik rajta.
Persze van véleményem, mint mindenkinek - a fekete körmű pirszinges egészségtan-tanárról, meg a rozáceás bőrű orosztanárról - ők mitől nem defektesek? Azért mert a fekete köröm, és a "neszójjbe" póló miatt nem mernek belekötni, az orosztanárral kapcsolatban meg fenntartják a látszatot, hogy mindenki elhiszi, hogy az üvegben víz van.

Kicsit összetorlódtak a vizsgaidőpontok, úgyhogy két blokkból is vizsgáztam a héten. Az XP és az MS Word megvan, de nagyképűség nélkül megjegyzem, hogy a vizsgára kötelezően kiadott feladatkör messze alulmúlta azt amit tudok. Mindkettőre értendő.
A vizsga egészen fura, de jellemzően magyar okból csúszott. Az újonnan létrehozott és berendezett termekben levő tök új számítógépekben nem volt floppy-meghajtó. A vizsgaszabályzat viszont - és a feladatok szintúgy - kimondták a floppy használatának kizárólagosságát. Így több tanfolyam hallgatói kénytelenek voltak megvárni, mit döntenek az okosok.
Végül egy hónap után azt döntötték, hogy pendrive-ra fogunk vizsgázni, azt kell beadni (ez viszont megsúgom ellenkezik a vizsgaszabályzattal), további egy hét kellett a feladatsorok módosításához.
Remélem egyszer öt év múlva nem érvénytelenítik a majdan megszerzett ECDL bizonyítványomat, mondván, hogy megszegtük a vizsgaszabályzatot vissszamenőlegesen. Mert az is nagyon magyar izééé lenne.
Akkreditált vizsgaközpont...
...és még csodálkozunk, hogy itt tartunk.

A gyerekek meggyógyultak, és amúgy meg végre hétvége... elfáradtam na!!

...bokazokni

Tisztelt ANYA !*Taminak az egyik tornacipőjéből hiányzik a fűző, és már második alkalommal nem fehér zokniban tornázott!
PEDAGÓGUS


Tisztelt PEDAGÓGUS!
Akasztásról gondoskodom!
ANYA


*Néhányszor már összeakadt a bajszunk, mikor a gyerekeimet védelmembe vettem a korlátolt agyú pedagógusokkal szemben. Azóta nem a "Tisztelt szülő!" megszólítást használja, gondolom azt hiheti kurvára lekezelően ironikus.

1. Nem egyszerű közel harminc gyereket kordában tartani, tanítani, fegyelmezni.
- IGAZ: én sem tudnám, ezért is nem mentem pedagógusnak!
2. A pedagógus is ember, vannak nehéz napjai (főleg ha nő), életvezetési krízishelyzetei, házassági és egyéb problémái, melyek kihatnak arra, hogy nyugodtan, türelmesen foglalkozzon a keze alatt felnövekvő új nemzedékkel!
- IGAZ: én sem tudnék, ezért is nem mentem pedagógusnak!
3. A szülők olyan mértékben elfogultak a gyerekeikkel, hogy nem tudják elképzelni azt, hogy az utód egyáltalán nem olyan aranyos és szófogadó, ahogyan azt ők feltételezik.
- IGAZ: én sem szeretnék a hülye szülőkkel kezdeni, de helyettük akkor sem a normális szülőket baszogatnám! Ezért is nem mentem pedagógusnak!
4. Nap mint nap nehéz szembesülni, hogy vannak gyerekek, akiknél minden csak falrahányt borsó, nehéz úgy órát tartani, hogy ötvenszer meg kell állni fegyelmezni. Mindez azért, mert a szülők az alapvető szabálykövető magatartásformákat nem tanítják meg a gyerekeiknek!
-IGAZ: én is idegroncs lennék a neveletlen kölykeitől. Ezért is nem mentem pedagógusnak.
Még szerencse, hogy ott az egész nyár, hogy pihentesse az idegeit.

Nem tudom... Ha egy kicsit több lenne az olyan pedagógus, aki a gyerekhez vezető utat abban látná inkább, hogy önmagát megszerettesse velük, sokkal kevesebb lenne a probléma és több örömöt lelne a munkájában.
Igen a szülők sokmindenben hibásak! Sajnos szülő bárkiből lehet! A tanári hivatást viszont tanítják, nem is beszélve arról, hogy aki ezt választja, abban némi elhivatottságot, és gyerekszeretetet is feltételezni lehet(ne)!
Olyan osztályba jártam, ahová nem egy hülye gyerek járt. Ötödikben két 16 éves osztálytársam volt, ki lehet számolni, hányszor buktak meg. Piszok rosszak voltunk - Márta néni földrajzot tanított, órán papírgalacsinok röpködtek a fejéhez. Történelem órán viszont meg sem mertünk moccanni, bioszon meg nem is akartunk - ittuk a tanár minden szavát, odafigyeltünk rá, szerettük! Lehet válogatni a módszerekben, azért tanár a tanár, hogy megtalálja a megoldást. Aki nem találja, az nem jó tanár, és nem jó pedagógus. Akkor meg el kell menni bugyit kapálni!

Minden gyerekkel lehet bánni! Négyen vannak ebben a családban is. Amit az egyik azonnal megtesz, azt a másiknak hatszor kell mondani. Ha rosszat tesznek - az egyiknek már a lelkiismeretfurdalás is elég büntetés, a másiknak egy hét szobafogság kell, hogy a bűnbánást kicsikarjam belőle.Egy osztályban átlag öt-tíz olyan gyerek van, aki nehezebb eset!
Minden gyerekkel másképpen kell a hangot megtalálni, de ha szeret, akkor sokkal rövidebb az út hozzá. Tudom, nem lehet ez egyszerű egy osztálynyi gyerekkel.
Ezért is nem mentem pedagógusnak!

Sej ribizli...

Szeretem az őszt. Nappal még sütöget, melegít a nap ha szerencsénk van, éjjel hűvös, friss a levegő, a színek szépek, az eső csendes, jó illatú. A szeptember a bucsuk ideje errefelé. Már kint vannak a focipálya mellett a körhinták, céllövöldék, a bazáros még nem rámolt ki. Vasárnap ismét kimegyünk - SEJ ribizli PIROS bicikli, és végigrettegem, ahogy a gyerekeim fejenként EGYSZER felülnek minden rozsdás körhintára, melyet egy homályos tekintetű, degenerált neandervölgyi gépkezel, természetesen az elmaradhatatlan noname dobozos sörrel a kezében, és szakállba lógó cigivel a szájában. Vajon mikor fésülködött utoljára?
Már a falusi bucsu sem olyan, mint rég. Például a kakasos nyalókát felváltotta - ugyanabból a piros cukorizéből készült - Mikiegeres nyalóka. Először nem hittem a szememnek, mert a teljes képzavartól nehezen tudtam összehozni a bucsus cigányokat Walt Disney-vel. Az, hogy műanyagból már nem pisilős baba készül, mindenszínű tekebábú (ez olyan herripotteres), vagy öntapadós pisztoly, hanem mobiltelefon, meg gépfegyver az még magyarázható azzal, hogy nem lehet a haladás útjába állni. De Mickey mint a kakasnyalóka jogutódja...Kislányokat megrontónak bélyegezett (Ál)Barbiktól roskadozik a bazáros. A baba originálban is elég gagyi, a reklámjaitól mai napig rémálmaim vannak - és csak remélni merem, hogy a gyerekeim sohasem fognak olyan hangokat kiadni magukból, mint a tévében azok a barbit áhító lánykák. A bucsubarbinak ára az eredetiével vetekszik, így könnyen bedőlhetnek azok, akik szerint az ár érték arány fontos, már ami a minőséget illeti.
A tárgyak szerelmeseként a babák iránti sajnálatomat csak a humorérzékem tudta némileg csillapítani. A hajukról azok a nagypapák jutottak eszembe, akik a maradék hajat odafésülik, ahol nincs maradék. Nagyapám is így tett, ő a jobb oldalról fésült a bal oldalra - kész állapotában ez a fazon nem volt annyira gáz, de néhai reggeleken mikor nagyapámmal a nyárikonyhában összefutottam, és a jobb oldalon a válláig lelógott az a haja, aminek a feje tetején kellett volna átfésülve helyet foglalni - hát az volt egy érzés.

Ebből a szemszögből nézve a baba még így is jobban járt, neki három-négy csomóban a fejműanyagjába tömködött haj is jutott az egész fejére elosztva. Vékony, puha műanyagból készült testecskéje folyton összehorpadt, ekkor le kellett szedni a fejét, és a torkán lenyúlva kihorpasztani a mellét. Komolyan éreztem azt néha, hogy véget kellene vetni a szenvedéseinek.
Mindent összevetve a bucsu - azon túl, hogy jó buli - mégis jó valamire. Szembesülni a jelenünkkel, ami ma egy nagy fricska, a normális élet görbe tükre - egy kis Magyarország: ahol semmi sem az aminek látszik, semmi sem jó arra, amire készült, jó sok pénzért jó nagy lószart kapsz, és a lényeg úgyis az, hogy beülj a hintába, és úgy tegyél mintha jól éreznéd magad, még akkor is ha hányingered van az egésztől.