Nem azért szeretem a régi temetőket, mert nincsen jobb hely a melankólikus magambangondolkozásra. Nem is azért mert valami aberráció fészkelte be magát a fejembe, és nem is azért mert tizenév után még meglepetést tudtam okozni a férjemnek, mikor előálltam a temetői séta gondolatával.
Pusztán azért szeretem a temetőket, mert szépek. Egyszerűen, szürkén, csendben ott felejtették őket. Nincsenek táblák, villanydrótok, emberek (kivéve persze a békében nyugvókat), ellenben vannak óriási többszázéves fák (nem tudnám megmondani mi okozza a fák iránti rajongásomat), nyugalom, csend, kőangyalok. Különben is elrejtve mindig is cipeltem ezt, és még számtalan más, azóta is titkosított gondolatot, vagy hajlamot magamban, de eddig sem idő, sem energia nem jutott arra, hogy például a temetőket járjam.
Ezt próbáltam megmagyarázni én, az annak idején kissé konzervatívra nevelődött férjemnek, aki kerek szemeket meresztett rám, amikor előálltam a sétajavaslattal. Örömét fejezte ki különben, hogy ennyi idő után még újat is tudok mutatni magamból. Enyhe maradisága előny, amikor a család, a hűség, vagy a büszkeség jut előtérbe, de sok hátránnyal is jár főleg a tekintetben ki is hordja nálunk a nadrágot, illetve mikor haladó gondolkodásmódomat próbálom ecsetelni a temetőben való fényképezés mibenlétéről, és arról, hogy ez tulajdonképpen értékmentés az utókor részére, és nem kevés esztétikai élmény - mondjuk nekem.

Elmentünk tehát, bár még a kapun belépve is megkérdezte tőlem, biztos, hogy fényképezni akarok e.
Rábólitottam, és megjegyeztem, sehova nincsen kiírva, hogy nem lehet, és különben is a temetésen is szoktak! (A kapun csak annyi állt, kutya nem, illetve CCTV  ZONE, de ez nem meglepő, hiszen kamera mindenhol van, mint azt már ecseteltem is régebben.)

A férjem tíz perc után, a lelkesedés hevében észre sem vette, mennyi sírfeliratot olvasott el, és hányszor csodálkozott rá a szép keltakeresztekre, a régi családi kriptákra, a kidőlt kőkeresztekre, vagy épp a szépen megfogalmazott sírfeliratokra. (Nem akartam ideírni, deugyemegmondtam!)
Miközben én fényképeztem, sorban olvasta fel nekem ezeket, feltérképezett egész nemzedékeket, ki, mikor, hol...hát nem eszméletlen?
De igen az.
Beszéljenek, vagy hallgassanak továbbra a képek amiket fotóztam, (a képekre kattingálva nagyméretben is megnézhető - csak itt! csakmacsakönöknek a webgaleriába nem teszem fel, mert ez nem családi program vagymi) -  valamint egyik régesrégi (homályos-füstös kultúrkocsmás emlékű) kedvenc versem.

(Csak remélhetem, hogy pontosan emlékszem rá, mert a neten sehol sem találtam magyarul.)

Shelley: Nyári este a temetőben

 A tág légkörből szél söpörte szét

a párát, mely a napnyugtát fedi,

s körülfonták a Nap pilledt szemét

a sápadt est komor sugáru fürtjei:

Csend s Alkony, ember nem kedvelte pár

sötét völgyből, kéz, kézben, erre száll.

 

Varázsuk a tűnő napra legyint,

bekerít földet, tengert, csillagot,
hatalmuk fény, hang, mozgás érzi mind,
suttogó válaszuk az igéző titok.
Szél sincs, vagy a templom-tető moha
meg sem érzi, oly lágyan száll tova.

             

Te is, tűzgúlaként szentély felett
égnek szökkenő légies torony,
némán uralod édes kényüket:
már az ég színe ül sötétült ormodon,
s a lassan elmosódó csúcs körül
csillagok s éji felhők nyája gyűl.

 

A holtak sírjuk mélyén alszanak,

s míg alva  porlanak, egy furcsa nesz

kél a sötétben: érzés? gondolat?

férges ágyukból, és ki él, borzongni kezd

s érzi baljós csendjét, nem hallja bár,

mert a szótlan éj s ég felitta már.

Ily ünnepin a halál is szelíd,
s mint a derűs éj, lágyan hívogat,
sírok közt játszó kandi gyermek,
elhinném: a halál csak édes titkokat rejteget,
s hol sóhajtalan ember pihen,
kedves régi álmok őrködnek szüntelen.

Azt gondolom ennyi kultúra mindenkinek belefér, a túlzott romantikáért  pedig elnézést kérek.

Világít a számban a negróó

Az internet, és általában az információ iránt rajongó emberként sem értem az emberek szociális életével mi történt az utóbbi időben. Meglepő, hogy amúgy magukat értelmesnek gondoló, és ennek hangot is adó büszke huszon- és harminconévesek milyen jól el tudják szórakoztatni magukat az internet segítségével, ami önmagában nem túl nagy baj, hiszen a saját szociális életem nagyrésze, sőt a kultúrális életem nagyrésze is itt zajlik jelenleg. Igen kultúrális. Itt keresgélek könyvet, itt olvasok Konteot, itt nézem a Mindentudás Egyetemét, olvasok tudományt, történelmet stb. és nem is vagyok agyonkultúrálva, mert megyőződésem, hogy az ember sosem lehet eléggé az. A baj (és ezzel nem váltom meg a világot mert változtatni sem tudok rajta, meg ki is vagyok én, hogy megmondjam a tutit(?), de azért az rohadtul idegesít, amikor még engem agyonkultúráltoznak, meg hülyéznek, pedig még be se szóltam - na jó egy-két kivételtől eltekintve, DE AKKOR ISH (Aton után szabadon) ) ))jezza má nem tom hány zárójel kell ide (tényleg ez nyitójel, a zárójel az csak ami a végén van) ..., visszaolvastam, tehát a baj nem is az amit ott írtam.

Előrebocsátom, hogy nem a kissé aluliskolázott, illetve elég jól iskolázott, de ettől még alulbootolt emberekre gondolok, akik beleesnek egy-egy "csináljmagadrólcsillógósképet és rakd ki mindenhova" hibába, vagy elküldik hatvanezredszer is ugyanazt a körbeüzenetet, mert ez betudható annak, hogy nagyon megörülnek annak, hogy ismét feltalálhattak valamit, illetve azt gyakorolják mások kárára, hogy az a gomb tényleg arra jó e amire tegnap.
Nem is a 14 - 22 éves korosztályra, mert értelemszerű, hogy  80 százalékuk pl. a pofalapon éli a társasági élete egyharmadát, a maradék kétharmad ugye az iskolában lezajlik, és nagyon kivételes esetben lehet ötödölni, amikor kétötöd, vagy esetleg még - minő pozitív utópia - több is jut a családon belülre.

Fent említett embereknél javukra írható tehát, hogy van mentségük: kor, elmeállapot, önértékelési gondok.
Csak nem tudom, mit kezdjek kategóriák (ez lesz szerintem a következő posztom,, de még ki kell gondolnom jóóól) tekintetében az olyanokkal, akik ezen besorolásokból kimaradnak, és mégis elcsodálkoznak

- Sééétálnii?
Mondtam én naívan: JA, tudod azt úgy kell, hogy egyik lábodat teszed előre, majd a másikat, és ezt váltogatod...és amikor már eljutsz odáig, hogy nem kell mondogatni magadban bal, jobb, bal, akkor esetleg a szemeddel körül is nézhetsz. Erre meg én voltam a bunkó.

Ahogyan azt egy nagyon kedves barátom szokta mondogatni: Hátakkómegjóvan!

Nem értem...

...miért vagyunk képtelenek rá, hogy megmagyarázzuk az összes mindenkinek (najó főleg az anyósomnak), hogy nem vagyunk betegek, szegény gyerekek nem magányosak, sőt mi sem vagyunk azok.


Kedves minden ismerős!
Itt (Dél-)Angliában NINCSEN hideg!

(Ha nem hisztek nekem, higgyetek a hóvirágnak!)

A múltban kirándultunk

Balikámnak offnapján édeskettesben kirándulásra adtuk a fejünket, miután a szokásos reggeli meleggel jött eső elállt. Cockington Village egy Torquay mögötti szép völgyben terül el, igazi skanzenfalu, nagy erdei sétánnyal és három összekapcsolódó tóval a közepén. Idilli, gyönyörű, romantikus, ódon hangulatú, mesés, és nem is tudom fokozni tovább. Soha nem unnám meg a sétákat az erdei úton, ahol óriásmagasra nőtt fák adnak árnyékot, minden csupa zöld, a házak pedig az 1600-as évek óta ott állnak szinte érintetlenül.
Már háromszor megtaláltuk álmaink házát, ugyanis ennyi eladó cottage van jelenleg Cockingtonban.

És ez a csoda 10 percnyire van tőlünk.
Biztos, hogy nem utoljára jártunk ott. Sok sok kép a galériánkban.

National Marine Aquarium

Jelentem az autó is és a fotómasina is jól vizsgázott, pláne meg, hogy (mint ahogy tartottam is tőle) az akváriumban nem lehet vakut használni. Még emlékeimben megvolt, hogy a hal(és állat-)féleségek ezt nem szeretik, ill. nem tesz nekik jót. Na de sebaj, éjszakai módban csak egy kicsit lettek szemcsések a sötétebb képek, úgyhogy végül is duplaüvegen fotózva sem rosszak.
Láttunk nagyon klassz, és érdekes élőlényeket, nekem mekka a hely, hiszen amúgy is jól kontrollált, de létező látens akváriummániában szenvedek,  és mondom ezt mindazok ellenére, hogy azt vallom, az állatok nagy részének ott a helye, ahová a jóisten teremtette őket.  Nem ketrecekben, üvegfalak mögött lakozva, vagy tartályokban és medencékben úszkálva. Azzal altatom el a lelkiismeretemet, hogy ezt a ma kontrollált és kontrollálatlan állatartásában nem lehet megvalósítani, de akkor legalább éljenek olyan körülmények között, ami lehetőleg a saját természetes otthonukban várná őket.
Nekem is volt akváriumom, és nem tartottam az 54 literben akkora halat ami kétszer tud megfordulni (láttam ilyen haltartót, és elborzadtam tőle.) Nem rohasztottam tele ötvenféle halfajjal, csak hogy minél színesebb legyen. Emellett pedig elítélem az olyan embereket, akik azt vallják (és nem is maradnak csöndben), hogy a buta állat úgyse tudja, hogy rossz neki. Nyilván nem lehet  a ma már a fogságban élő, ott született és nevelkedett vadállatokat visszaengedni a természetes környezetükbe, mert nem tudna létezni, és mi emberek sem mehetünk vissza a barlangokba lakni, pedig néha megérdemelnénk. Ha másért nem hát azért, hogy megtanuljuk újra a természetet tisztelni, és együtt élni vele, nem pedig mindenhatóként uralkodni rajta.

Ebben a tengeri akváriumban csak a medúzákkal kapcsolatosan kifogásoltam, hogy egy nem túl nagy gyakorlatilag gömb alakú akváriumban körbe körbe úszikáznak, és attól, hogy a medúzák nem atomfizikus élőlények, sőt idegrendszerből is csak hálózatos jutott nekik ami nem terjed túl a mozgás-táplálkozás-szaporodás témakörein, még nem kellene egy lavórban keringetni őket egész nap. Nem hinném, hogy a tengerben is ezt csinálják.

Kis kitérő után összegezve pont nem ez volt a megfelelő hely egy fényképezőgép vizsgáztatására.
Az autókánknak (meg a lelkünknek)  jót tett a devoni kacskaringós táj, meg a szép napsütéses, egyszálpulloveres idő, így még jó nagyra sikerült séta is jobban esett a városban.
Ettünk egészenelképesztőszínű barbimuffint, ami meglepően finom volt, többnyire málnás vagy epres ízű, (megkóstoltam a gyerekekét, mert én gyáván csak a csokisat mertem bevállalni, mondván: abból baj nem lehet.
(Mert még a sütikre is kivetítem a természetességmániámat.).

Jóságos fáradtság estére, virsli mustár, ágybabújás.

Imáink meghallgatásra találtattak

Megjött végre a várva-várt adóvisszatérítésünk, nagyon korrekten megadták az első claim időpontjáról visszamenőleg. Miután felmostuk magunkat (ezúttal pozitív hangulatváltozás miatt, és tényleg a férjem elég érdekesen vette a levegőt), megfürödtünk benne, aztán osztottunk, szoroztunk, levődik autó, mosógép, nekem egy kicsike fényképgép, és különféle fizetnivalók utáni maradékból kis, alig látható kis tartalékot képzünk.
Az ünneplésünk nagyon szerényen egy akváriumlátogatás lesz (gyerekek előtt titok még), családi belépővel szombaton (no meg ama jól eltitkolt szándékom miatt, hogy kipróbálhassam az új fényképezőgépemet, amit ma megyünk kiválasztani) és végre alkalmam lesz kicsit jobb képeket csinálni, mint eddig. Képes, és sokszavas beszámoló a hétvégén.

Csernust olvasom*

"Azok számára nincs boldogság, akik nagyon korán feladták az álmaikat, és beletörődtek a szürkeségbe."

*és be kell valljam én beletörődősebb vagyok, de a férjem nem hagyta magát. :-)