"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne" /Tamási Áron/

Furcsa dolgokat hoz ki az emberből a magány. Nem azt a magányt értem ez alatt, mikor nincs lelki társ, akivel megosztod magad, hanem azt a fajta egyedüllétet, amin minden egyéb emberi kapcsolat hiányát értem.
Most ugye nincsen kolléga, nincsen ember akivel egy utcában lakunk és együtt megyünk haza, vagy épp csak összefutottunk a vásárcsarnokban, nincsen olyan szomszéd, akivel meg lehet beszélni, hogy új pap van a faluban, nincsen ritkán látott jóbarát, aki megkérdezi mi van veled, és öt perc helyett két órát beszélünk, és késik a vacsora.

Önmagamon végzett lélekbúvárkodásom okaként azt jelölném meg, hogy miért is nincsen - illetve eddig miért nem volt - honvágyam, hogy egy-két embert leszámítva miért nem hiányzik más.
Érzéketlen lennék? Nem szeretem a szülőhazámat? Erkölcsi kérdésként vetődtek fel bennem ezek a kérdések, mert magamat jó embernek gondolom, ha barát vagyok, jó barátnak is. További ok az is, hogy néhányan feltették már a kérdést, innen is, meg onnan is, hogy nincsen e honvágyam?


Mindig azt gondoltam magamról, hogy röghöz kötött ember vagyok, aki a saját földjén, vagy legalábbis annak közelében, egy nagy diófa alatt, a hintában ülve érzi magát a legjobban. Aki sokat látni szeretne, de nem akar sehol máshol élni,  aki rácsodálkozna idegen tájakra, de sosem tudná azokat magáénak érezni, és úgy szeretni, ahogyan azt a földet ami felnevelte.
Igenis tud néha szorongatni a magány, de talán én azért nem érzem ezt annyira fojtogatónak, mert a legjobb barátom, társam, szerelmem velem van. Ami nagyon, de nagyon tud néha hiányozni, a hosszú beszélgetések néhány baráttal.
Az üresjárat ideje, ami magambangondolkozásra, vagy hazagondolkozásra adna időt, kitöltődött magam által választott kedvtelésekkel, ilyen a fotózás, írás.
Az otthon maradt szeretteim amúgy is mindig velem vannak a gondolataimban.

Elérkeztünk a haza kérdéséhez. Sosem voltam nagy magyar hazafi, de szeretem a hazámat. Amikor szembejön egy dal, egy táj, egy érzés, egy emlék, akkor igenis tudom, hogy honnan jöttem, és hogy a lelkem mélyén megmaradok egy félig magyar - félig sváb magyarnak, aki szereti a pöttyös bögrét, a lakodalmat, a disznótorost, a Futrinka utcát.
Sosem éreztem a jelképeknek, himnusznak, vagy ünnepnek a súlyát, és nem érzem azt, hogy ezen jelképek tisztelete okán lennék magyar. Valószínűleg azért, mert gyerekként annyi bemajmolt szokást vertek belénk, hogy elcsépelt üres gondolatokkal töltsék meg az ünnepet, hogy a nemzeti öntudatom talán emiatt sérült.
Kövezzen meg érte bárki, de nekem nem attól lúdbőrzik a hátam, ha kokárdát látok, vagy himnuszt hallok. Inkább apám emlékétől, föld látványától ahol felnőttem, inkább a népdalok hallatán, vagy éneklése közben, vagy a magyar nyelv gazdagságára, szépségére, ha verset olvasok.
Abban, hogy nem igazán van honvágyam, biztosan szerepet játszik az is, hogy a sok elszenvedett keserűség tarisznyája mély nyomot hagyott és a vállunk még most is sajog tőle. Boldogok voltunk, de ez inkább csak rajtunk múlt, mert a hazával mi a szenvedésünket hagytuk magunk mögött.

Megbabonázta a lelkemet ennek az országnak a szépsége, az emberek kedvessége, jókedve, az életünk kiteljesedése, a jövőnkbe vetett új hit, a visszakapott remény, az esély arra, hogy boldogan nézhessünk egymás szemébe. És igen - kár, hogy ezért el kellett jönni ilyen messzire.
Belegondolni abba, hogy távol a hazától, a gyökerektől találtuk meg azt a nyugalmat és békét melyet a hazánknak lett volna hivatása betölteni a lelkünkben szívfájdító gondolat, így ezen inkább nem szoktam  elmélkedni.

Azt viszont biztosan tudom, hogy soha nem fogjuk elfelejteni, hogy honnan jöttünk, de azt is erősen szem előtt kell tartanunk, hogy hová tartunk.

Mosolygó lettem a film után...

"Az életben csak négy kérdés van:
- Mi a szent?
- Mi a lélek?
- Mi az amiért érdemes élni?
- Mi az amiért érdemes meghalni?

...és mind a négyre ugyanaz a válasz: a szerelem."

/Don Juan de Marco/

(Nem elhanyagolható szempont, hogy Sparrow kapitány a legjobb formáját mutatja a filmben...)

Pay it forward

 (jelentése: Add tovább... 
 micsoda elmeháborodott ötlet volt a filmnek a Jövő kezdete címet adni!!!)


Eléggé régen, még kertvárosi egy évünk alatt is megfogalmazódott bennünk már, hogy lehet, hogy el kellene menni... de akkor még bíztunk a jövőben, akkor még úgy látszott, hogy az ország szekere is tart valamerre, meg a mienk is. Nem részletezném most, hogy a szekerünk kátyuba kerülése, majd megfeneklése, és később lápba süllyedése mennyiben volt az ország, és mennyiben a mi hibánk (legyen elég annyi hogy kb. 70-30).  Annyit magyarázatként, hogy a mi hibánk alatt kizárólag a jövőképünket, a reményünket, a bizalmunkat kell érteni, illetve mindezekből fakadóan talán a felelőtlenségünket, hogy mertünk a lóra tenni (nem pol. pártként értve, hanem összességében) mert az elég nagy hiba volt.

Amikor tehát legelőször gondolatunkba férkőzött a bőröndös érzés, akkor még elfojtottam magamban, mert olyan gyerekkort akartam a gyerekeimnek, amilyen nekem volt, amiből azóta is építkezni tudok.
Tudom, hogy a Matula bácsik, Misi mókusok ideje már elmúlt, de azt akartam, hogy a gyerekek estére koszosak legyenek, fagylalttól ragacsosak, és legyen rajtuk néhány kék folt, meg kültakarófolytonossághiány, és azt akartam, hogy tudjanak biciklizni, meg fára mászni, és meg tudják különböztetni a szöcskét a cserebogártól. Ezek voltak az én képtelen álmaim.
Amikor viszont eljutottunk odáig, hogy tényleg nincsen más út, mert földönfutók vagyunk a saját hazánkban, akkor már tudtuk, az életet máshol kezdjük előlről.
Sokak bíztatása mellett bizony sokaktól megkaptuk, hogy nem vagyunk normálisak. A második csoport is elgondolkozhatott volna azon, hogy ha egy négy gyerekes család erre szánja magát, akkor talán oka is van erre. A második csoportnak üzenném innen, hogy igazunk volt.
A második csoport nagytöbbsége külföldről beszélte a mondandóját.
Nem igazán értem a külföldre költözés miért okoz honfitársaim sokaságában személyiségváltozást, sőt személyiségtorzulást.
Évekig semmi más nem választotta el az indulástól a férjemet, mint egy kanapé.
Senkitől sem kértünk pénzt, ellátást, fuvarozást, senkitől sem kértünk kíséretet, sem fordítószolgáltatást, sem munkaközvetítést.
Mégsem volt egyetlen ember sem a sok magyar jóismerős és rokon (!) között, aki annyit megtett volna, hogy a repülőtéren felveszi, és egy kanapéra leteszi.
Én meg így az ismeretlenbe nem engedtem, ez meg az én hülyeségem.
Végül másfél év után adódott egy ember (férj kétszerlátott távoli másodunokatestvére) aki a repülőtéren felvette, adódott egy szobácska Halwell falucskájában egy kocsma tetején, ahol ellakhatott és még reggelit is kapott négy napig (és a pub tulaja angol !). 
Amikor mi is utána jöttünk a fél lakásberendezést az angolok hordták össze, értsd: villától - franciaágyon keresztül - számítógépig (mai napig az a számítógép dolgozik alattunk, azzal a tévésdévédésmonitorral ami az első tévénk volt).

Mi a férjemmel megfogadtuk, hogy a kanapénk mindig éppen annak a rendelkezésére áll, akinek épp szüksége lesz rá, legyen barát, rokon, ismerős - azért mert tudjuk milyen, amikor nincsen egy kanapé.
(És igen köszönjük, megkaptuk a második csoporttól, hogy nem vagyunk normálisak, mert minek veszünk a nyakunkba még egy gondot?!)

A múlt héten tehát megérkezett hozzánk Bali unokaöccse, hogy 2.0-ra váltson, és elkezdje végre élni a rendes életét, így 20 évesen önállóan, saját lábra állva, melózva, nem pedig anyu nyakán élve, munkanélkül két éve. ÓÓ ez még rímelne is ...magyar kivándorlók verse vagymi.
Azonnal időpontkérés az NI számra, kettő napra kapott, nem is akartuk elhinni.
Interjún túl is van, várja a számot. A jobcenterben csak 40 helyet találtunk ahol szakácsot keresnek, egy év gyakorlata van, meglátjuk mire lesz elég. (Angol Riviéraként emlegetett kis városkánk hatvanezer lakost számlál, nyáron majd háromszázezerre duzzad, temérdek étterem, panzió, hotel, bar van, ha itt nincsen szakács meló akkor sehol.)
Az önéletrajzát tegnap megcsináltuk, a mai feladata e-mailezés és telefonálgatás.
Addig míg melóhelye lesz, nálunk héderel a kanapén.

Hát így gondoltuk ezt mi! Tudunk adni kanapét, útmutatást, bíztatást. Ennyire futja.

Mi fura? I.

Sokáig nem voltam túl sok emberrel kapcsolatban, otthonlevős éveim alatt, és akkor is értelemszerűen hasonszőrű emberek vettek körül, rokonértelmű gondolatokkal.
Első nagy kalandozásom az emberek között a főiskolával, majd a tavalyelőtti angoltanfolyammal, illetve a későbbi új munkahelyem kapcsán történt meg.
Azóta is folyamatos az új emberekkel való kapcsolatfelvétel, és mint ilyen, a sor új tapasztalás főleg kritikus én előbújását okozza ismét. Sajnos valószínűleg az én számlámra írható, hogy ezek néha nem túl pozitív benyomások, ami az emberek természetét, vagy hozzáállását az élethez illeti. Mindig is túl kritiusan szemléltem a világot, és benne az élőlényeket, és sajnos ifjúkori igazságérzetem és lázadásom során hangot is adtam ezeknek, ilyenformán túl sok barátra nem tettem szert (akikre igen, azok meg megérdemlik - úgy kell nekik,  ha én kellettem).
Mára önérzetem, és lázadó énem csillapodott, de sajnos ez nem jelenti azt, hogy elnézőbb lennék az emberekkel, csak maximum nem hangoztatom (olyan nagyon).
Ma viszont már nagyon sok dolog van amin nem rágódok, nem pazarolok rá gondolatot, vagy azért mert nem érdekel, vagy azért mert nem éri meg a fáradságot, de többségében inkább azért, mert úgy sem tudok változtatni rajta, és ha nekik így jó...különben is ki vagyok én, hogy megmondjam a tutit ugye.
Harmincegynéhány éves koromra megtanultam tiszteletben tartani mások rossz döntéseit, más véleményét, más életszemléletét, főleg azért, mert legalább van nekik. Magamra kényszerítettem azt, (és eddig még bejött, tehát konfliktusmegoldásból legalább négyes érdemjegyet adnék magamnak) hogy eltérő szemléletmód esetén a másik oldalt is erős analizálásnak vessem alá, mielőtt bármit is ki mernék ejteni számon. Mondhatni, hogy az ősi "Többet ésszel, mint erővel'" dogmáját követve, tényleg simább az élet, és kevesebb a stressz.

Amit nem értek viszont, és még idegesít is, hogy miért élnek csak úgy emberek a nagyvilágban, hogy a saját vegetatív funkcióik mellett éppen csak van néhány dolog ami érdekli őket, ha egyáltalán van ilyen az életükben. Hogyan lehet az, hogy sokan elmennek érdekes, szép, vagy ne adjisten csúnya, tragikus dolgok mellett. Hogyan lehet az, hogy nem látják meg. Miért van az, hogy fontosabb a mások által kialakított kép, mint az, hogy mi magunk mit gondolunk magunkról, hogy mennyire ismerjük magunkat, saját korlátainkat, hibáinkat. Az egyik pillanattól a másikig képesek ellátni, esetleg egyik naptól a másikig is, de meg sem próbálják átfogóan látni a saját életüket sem, nemhogy egy másik emberét.
Ez a fajta ember csak sodródik a saját életében, és mindenbe csak belepottyan, a véletlen, és nem a döntései által.
Nincsenek is döntései, se jók, se rosszak.
A nagyszakállú varázsló is megmondta "nem a gondolataink határozzák meg kik vagyunk, hanem a döntéseink" , én még hozzátenném azt is, hogy ---és az azok után megtapasztalt önállóság, felelősség, tanulság. Így fejlődünk.
Ők nem fejlődnek sehová sem.
Esznek, isznak, alszanak, ürítenek, ébren vannak, üres edényként hurcolják magukon a koponyájukat, mint egy koloncot...és nem az észbeli képességekről beszélek, mert nagyon sok olyan embert ismerek, akik egyáltalán nem álltak sorba kétszer mikor észosztás volt, és mégis...

Az meg aztán, hogy még nekik van pofájuk kiosztani a másikat azért mert valamiben tájékozottabb, határozottabb, döntésképesebb vagy sorolhatnám. Felháborodnak. Mindig, mindenért. Nem tesznek semmit sem, hogy megkapják a munkát, hogy letegyék a vizsgát, hogy át tudjanak menni a hídon. Csak panaszkodnak, okolnak, hibáztatnak, és amikor elfogynak az érvek, elfogynak a mondanivalók. Lesben állva, karomkieresztve, tág pupillákkal várnak bármire, amin hőzöngeni lehet, ahol hallathatják a hangjukat, de a tettek mezején pitypang lesz belőlük, amit az első nyári szellő szanaszét fújdogál.

Ha valaki növényként akar élni, én tiszteletben tartom a döntését, (meg le is tojom) már akkor is, ha ez az egyetlen döntés amit életében meghozott - véletlenül. (..de engem kerüljön el irgumburgum!)

A legjobb dolog ami mostanában velem történt sok más egyéb mellett (lagzimeghívás Balikám kollégájától, sütőtepsivásárlás, vasaló és deszkája is otthonra leltek nálunk, soksok kirándulások, szép idő, stb.) az, hogy végre van egy tényleg alapkategóriás fényképezőgépem ami végre már nem a kompakt fényképezőgépek közé tartozik, hanem egy kicsit magasabb kasztba. A régi kis nagyonkompakt Sonyból már olyan színek jöttek elő a vége felé, ami nem is létezik a valóságban, ( ld. webgaléria első néhány mappája, amit mi úgy hívunk itthon, hogy a narancssárga albumok - és ezzel mindent elmondtam).
Mivel már több mint három hetes az új fotómasinám, a temető után fejembe vettem,  itt az ideje, hogy megpróbálkozzam az esti-éjszakai fényképezéssel.
Abszolút amatőr vagyok a szó teljesen triviális, nem pedig művészeti értelmében.
Az emléktáramban lévő, apámtól származó, régesrégi fotózással kapcsolatos  ismeretanyag maradványaira ráművelődtem egy kicsit, különböző fotósblogokból és digitális fotózással kapcsolatos könyvekből.
A férjem két estéjét szánta rám, és nem múló kitartással hurcolászott körbe a városban szürkülettől egészen a teljes besötétedésig. Derűsen nézte végig, ahogyan bokorról-bokorra ugrabugráltam, járdáról-járdára szaladgáltam, hasaltam, ültem, térdeltem. 
Állványom nem lévén kukákra, kerítésekre, lépcsőkre, kőfalakra helyeztem a gépemet (mert ugye egy nagy záridős fénykép még stabil kézzel sem lehet éles).
A leghosszabb expozíciós felvétel amelyiken az emeletes busz látható, még így is homályos, mert a hídon ahol álltam, folyamatosan jöttek-mentek az emberek, és ez ugyan minimálisan, de rezgéssel járt. A rekeszérték-záridő problémakörében elveszve temérdek fotót készítettem, hogy majd kiderüljön végül is melyik a legjobb beállítás, mert életemben sem volt még ilyen gép a kezemben, ahol ezeket manuálisan lehet állítani.
Balikám ezalatt elolvasott minden oszlopot, táblát, mozi- és színházplakátot ami a közelben volt, és szó nélkül tűrte az én hóbortomat.
A háromszáz kép, aminek elkövetésére nem túl sok idő állt rendelkezésre, ( mert ugye a szürkülettől a teljes sötétségig mindösszesen másfél óra telik el, kétszer véve - mert két este esett meg ),  alapos revíziónak alávetve kicsit több mint harminc képre redukálódott. Utómunkálatként némi színt húztam rá photoshoppal, és egyet kettőt meg is vágtam, de mást becsületemre nem követtem el ellenük.
Nagyon, nagyon sokat kell még fotóznom, hogy tudjak olyat produkálni, amit már a nagyoknak is meg mernék mutatni, és egyszer majd egy tükörreflexes óriásmasinát is bevállalnék, ha már biztos tudással, és annál is biztosabb anyagiakkal rendelkezem.
A képeket az albumba feltöltöttem, és van három-négy amire eléggé büszke vagyok.

Újhonsági beszámoló az iskolai dolgokról:
Még mindig csak pozítívumokat tudok írni, azon általános megállapítást leszögezve, hogy az angol nép, a gyerekeket is beleértve nem butább mint bármelyik, inkább csak tudatlanabb, és főként naívabb, jóindulatú, és nem mentes ugyan az előítéletektől, de ezt nagyon jól leplezi.
Eme kis felvezető után jöjjenek a tények:

A primary schoolban a Tamiéknál nyomon követhetőek azok a csábítási technikák, melyekkel a gyerekeket az iskolában tartják, és még arra is ráveszik őket, hogy urambocsá' imádjanak iskolába járni.
Ambiciót, büszkeséget, kitartást, pozitív értelemben vett versenyszellemet próbálnak a gyerekekbe nevelni. Mindezek mellett a társaik tiszteletét, szeretetét is. Nem tudom, hogy van ez másokkal, de nekünk csak jót adott ez az iskola.
A gyerek már alig várja a következő feladatot, a pénteki golden time-ot (szabadidős tevékenység), ami csak annyira szabad, amennyire a többféle felajánlott elfoglaltságból választhat magának a gyerek.
Nap mint nap szembesülök vele és képedek el az itt élő emberek jóságán, a tanárok hozzáállásán, és még a gyerekeken is. Amikor a Tami például beteg volt, ( csak egyszer fordult elő szerencsére) én mint szülő megkaptam azt a bizalmat, hogy eldönthetem a gyerekem itthon marad, amíg meggyógyul (semmiféle igazolást nem kérnek orvostól). Otthon mindig problémáim voltak ezzel, mégpedig az alábbiak miatt: nem vagyok gyógyszerpárti, sőt egyenesen gyógyszerellenes vagyok, bizonyos, általam jól meghatározható határig. Ebből következik, hogy a gyerekeket nem nagyon látta volna orvos, ha nem vagyok folyamatosan erre kényszerítve, az otthoni hülye igazolásmánia miatt.
Miért nem döntheti el egy szülő, hogy a gyereke otthon maradjon, és miért kell minden takonykórral az orvoshoz rohangálni?Ha kettőt köhög a gyerek, akkor üljön fél délelőttöket az orvosi rendelőben ötven másik beteggel, akiktől még esetleg össze is szedhet valami ténylegbetegséget, aztán akkor két hétre is kaphat igazolást az orvostól.
Ezektől a dolgoktól nekem megáltt az eszem, és nem is tudom ma már, hogy mennyi felírt recept landolt a kukában, és mennyi hazugságot magolt be szegény gyerek pusztán azért, hogy én ne tűnjek gondatlan, gonosz szülőnek.
Én örülök, hogy most nem kényszerítenek ilyenekre, el lehet képzelni, hogy  a gyerekek összesen egy hetet hiányoztak október óta, plusz az Olívia a fogorvosi kezelések miatt két napot, és a szemorvosi vizsgálat miatt még fejenként egy-egy napot. Nem hazudtunk betegséget sem kirándulgatás, sem strandolás miatt, és nem maradt itthon egyszer sem azért, mert nem volt kedve iskolába menni.
Régen mindig kicsit bűnözőnek éreztem magam, ha igazolást hoztam haza a munkahelyemről a gyerekeknek, sőt, még orvoskollégát is belevontam az összeesküvés elméleteimbe, s bűnre csábítottam, csak hogy ne kelljen a körzetihez lemenni, ráadásul kétszer, mert ugye vissza is kell ülni még az ellenőrzést is.
A lelkiismeretem itt tehát már többszörös tehertől szabadult meg, csak ezzel az egy különbséggel is.
A Tami betegségének harmadik napján a napi postánk mellett apró borítékokat is találtunk, melyet az osztálytársai, és az osztályfőnöke is külön küldtek, rajzos jókívánsággal és egy két szem cukorral. Azt mondom végül is mindegy is, hogy a tanártól származik e az ötlet, vagy nem, a Tami annyira örült neki, és egyedül fordította le " Gyógyulj meg sietve, és gyere iskolába"  :)  , hogy ez nem is számít úgy gondolom.
Végül a gyerek úgy megy iskolába minden hétfőn, hogy azon gondolkozik, mit fog tenni, mondani, vagy milyen feladatot fog plusszban megcsinálni azért, hogy hét végén a neve az aranykönyvbe (goldenbook) kerülhessen, amely történelmi helyre csak a legjobbak jutnak be minden héten, hogy a nevük fekete tintával vésve az utókornak fennmaradhasson :D  .
Na így kell ezt kérem!

A későbbi iskolai rendszerben a secondary school első három évében ezek a dolgok még működnek tovább rendesen, aztán az utolsó két évben valami elromlik egy kicsit, azt gondolom, hogy a serdülők ingadozó hormonrendszere, és az addigi eléggé liberális nevelés együttes hatása okozhatja ezt.
Az iskolával, a tanárokkal, rendszerrel semmi probléma nincsen (szerintem). Így a mi (az ittenihez képest) drákóinak számító nevelésben érlelődött gyermekeink az élvonalban vannak, akár a magatartásukról, szorgalmukról, modorukról legyen szó.  Érdekesnek találtam azt, hogy vannak dolgok, amiben nagyon következetesek, és nagyon betartatják a szabályokat, ilyenek az iskolai egyenruha kérdése, a pontosság (iskolába odaérés, órakezdés tekintetében), viszont más területeken meg érthetetlenül lazán fogják fel a dolgokat, és ez elég sok fegyelmezési, illetve magatartási problémával jár, ami sok plusszmunkát ad a tanároknak és az iskolarendőrségnek is (nna ez nem olyan rendőrség rendőrség, csak ez a neve, nem kell megijedni). A lányok mesélték például, hogy mondjuk torna órán valakinek nincsen kedve tornázni, elmehet a tanulószobába, vagy a könyvtárba internetezni, vagy elfoglalni magát. Na ebből jön, hogy a diák nem megy oda, ahova kellene, sose ott van ahol gondolják, és nem azt csinálja amit lehet. Miért? Nem mert angol, hanem mert lázadó korban van, és hülye lenne mindig azt csinálni amit lehet. Tehát: ha egy tini korban levő emberkének nagyobb szabadságot is adnak, attól még nem tanul meg élni vele, és meg fogja találni azt a kis teret, ahol lázadni tud.
Konklúzió: nem a szabadságra kell teret adni, hanem a (jól kontrollált) lázadásra, mert attól jobban érzi magát mint a pattanásoktól.
A túl nagy szabadságban a lázadásra már csak extrém módokon vállalkozhat az ifjember, és ez barátaim sok problémához vezet. Lehet, hogy ez így egy kicsit zavaros, de mondok példát. Legyen a hajfestés a téma, lévén nekünk lányok vannak. Tehát, ha nem engedik meg az iskolában a hajfestést, a tini lázad, és hajat fog festeni. Mivel azonban tilos, a lázadás mégis fontos, sötétbarnát feketére, középszőkét szőkére, világosbarnát gesztenyére fogja festeni (nagy százalékban, bár kirívó eset ugye előfordul). A jó pedagógia rosszallóan (esetleg szóvá is téve stb.) ugyan, de szemet húny efelett, és mindenki boldog. Elméletem szerint viszont, ha a hajfestés meg van engedve (kivéve extrém mértékben - idézve az itteni házirendből) akkor a szőke, fekete, gesztenye érdektelen lesz, és szürke, különbözni és lázadni csak pirossal, kékkel, zölddel lehet. Na itt ennek iskolapéldája vagyon, mondjuk úgy 14 év feletti korosztály 30 százalékában.
Szerintem ezt le lehet vezetni sok, ezt a korosztályt érintő problémára: az engedékeny tiltás sokkal jobb (még akkor is ha egyesek szerint következetlen), mint az engedmény zárójeles tiltásokkal, mert az olyan, mintha még ajánlatokat is tennének nekik, hogy hogyan lehet, mivel lehet megszegni a szabályokat.
(Assszem könyvet kéne írnom...  :)  szegény Ranschburg bá úgyis elment, de ő biztos csak mosolyogna ezen az elméleten. )


De azért ezzel együtt sem olyan rémes a helyzet, mint ahogyan azt a magyar pedagógusoknagyjaitól hallottam párszor, nem mellékesen megjegyezve, hogy a lányoknak öt oklevelük van összesen eddig, és igyekezetüket méltató levelet is kaptunk már az iskolából.
Na így kell ezt kérem!

Nem azért szeretem a régi temetőket, mert nincsen jobb hely a melankólikus magambangondolkozásra. Nem is azért mert valami aberráció fészkelte be magát a fejembe, és nem is azért mert tizenév után még meglepetést tudtam okozni a férjemnek, mikor előálltam a temetői séta gondolatával.
Pusztán azért szeretem a temetőket, mert szépek. Egyszerűen, szürkén, csendben ott felejtették őket. Nincsenek táblák, villanydrótok, emberek (kivéve persze a békében nyugvókat), ellenben vannak óriási többszázéves fák (nem tudnám megmondani mi okozza a fák iránti rajongásomat), nyugalom, csend, kőangyalok. Különben is elrejtve mindig is cipeltem ezt, és még számtalan más, azóta is titkosított gondolatot, vagy hajlamot magamban, de eddig sem idő, sem energia nem jutott arra, hogy például a temetőket járjam.
Ezt próbáltam megmagyarázni én, az annak idején kissé konzervatívra nevelődött férjemnek, aki kerek szemeket meresztett rám, amikor előálltam a sétajavaslattal. Örömét fejezte ki különben, hogy ennyi idő után még újat is tudok mutatni magamból. Enyhe maradisága előny, amikor a család, a hűség, vagy a büszkeség jut előtérbe, de sok hátránnyal is jár főleg a tekintetben ki is hordja nálunk a nadrágot, illetve mikor haladó gondolkodásmódomat próbálom ecsetelni a temetőben való fényképezés mibenlétéről, és arról, hogy ez tulajdonképpen értékmentés az utókor részére, és nem kevés esztétikai élmény - mondjuk nekem.

Elmentünk tehát, bár még a kapun belépve is megkérdezte tőlem, biztos, hogy fényképezni akarok e.
Rábólitottam, és megjegyeztem, sehova nincsen kiírva, hogy nem lehet, és különben is a temetésen is szoktak! (A kapun csak annyi állt, kutya nem, illetve CCTV  ZONE, de ez nem meglepő, hiszen kamera mindenhol van, mint azt már ecseteltem is régebben.)

A férjem tíz perc után, a lelkesedés hevében észre sem vette, mennyi sírfeliratot olvasott el, és hányszor csodálkozott rá a szép keltakeresztekre, a régi családi kriptákra, a kidőlt kőkeresztekre, vagy épp a szépen megfogalmazott sírfeliratokra. (Nem akartam ideírni, deugyemegmondtam!)
Miközben én fényképeztem, sorban olvasta fel nekem ezeket, feltérképezett egész nemzedékeket, ki, mikor, hol...hát nem eszméletlen?
De igen az.
Beszéljenek, vagy hallgassanak továbbra a képek amiket fotóztam, (a képekre kattingálva nagyméretben is megnézhető - csak itt! csakmacsakönöknek a webgaleriába nem teszem fel, mert ez nem családi program vagymi) -  valamint egyik régesrégi (homályos-füstös kultúrkocsmás emlékű) kedvenc versem.

(Csak remélhetem, hogy pontosan emlékszem rá, mert a neten sehol sem találtam magyarul.)

Shelley: Nyári este a temetőben

 A tág légkörből szél söpörte szét

a párát, mely a napnyugtát fedi,

s körülfonták a Nap pilledt szemét

a sápadt est komor sugáru fürtjei:

Csend s Alkony, ember nem kedvelte pár

sötét völgyből, kéz, kézben, erre száll.

 

Varázsuk a tűnő napra legyint,

bekerít földet, tengert, csillagot,
hatalmuk fény, hang, mozgás érzi mind,
suttogó válaszuk az igéző titok.
Szél sincs, vagy a templom-tető moha
meg sem érzi, oly lágyan száll tova.

             

Te is, tűzgúlaként szentély felett
égnek szökkenő légies torony,
némán uralod édes kényüket:
már az ég színe ül sötétült ormodon,
s a lassan elmosódó csúcs körül
csillagok s éji felhők nyája gyűl.

 

A holtak sírjuk mélyén alszanak,

s míg alva  porlanak, egy furcsa nesz

kél a sötétben: érzés? gondolat?

férges ágyukból, és ki él, borzongni kezd

s érzi baljós csendjét, nem hallja bár,

mert a szótlan éj s ég felitta már.

Ily ünnepin a halál is szelíd,
s mint a derűs éj, lágyan hívogat,
sírok közt játszó kandi gyermek,
elhinném: a halál csak édes titkokat rejteget,
s hol sóhajtalan ember pihen,
kedves régi álmok őrködnek szüntelen.

Azt gondolom ennyi kultúra mindenkinek belefér, a túlzott romantikáért  pedig elnézést kérek.