- Anya...
- Mondjad...
- Bedugult az orrom, légyszi hozzál forró vizet szagolni.

Kés villa olló...

Mint azt már egyszer írtam, ez az ország keveréke a teljesen logikus megoldásoknak, és a feleslegesen túlbonyolított dolgoknak. Részletekbe menően magyaráznak agyon alapvető dolgokat, (más szemszögből nézve ez nem is olyan rémisztően felesleges, mert én a túlaggódott életemben nagyobb biztonságban érzem magam, de a kevésbé paranoiás embereknek elhiszem, hogy idegesítő lehet.)
Kicsit azért megmosolyogtató dolog. Értem ezt úgy, hogy az angolok teljesen ki vannak szolgálva információ szempontjából,  minden apró részletig, akár az áruismertetőket veszem alapul, akár egy fajta cselekvéssorozatot, akár a közlekedést - de tényleg bármit ide sorolhatnék. A "nem tesszük a macskát a mikróba" klasszikussá vált amerikai termékleíráshoz hasonló mértékben történik ez itt is.
Anglia kötelességének érzi, hogy mindentől - még saját maguktól is - megvédje az állampolgárait, és ezen igyekvése közben nem veszi észre, hogy agyamenten szabályoz mindent és ezernyi felesleges kört fut, hisz mindent nem lehet törvényekkel megoldani.

A férjemmel pl. tegnapelőtt írattak alá egy háromoldalas nyomtatványt, hogy a továbbiakban nem ad el 12 év alatti személynek elektromost kést!!!! Na ezt bekacagtuk mind a ketten, és a továbbgondolás is okozott este még néhány kellemes percet itthon.
Az, hogy ő nem is nagyon ad el semmit sem, a koktélcseresznye volt a torta habján - (nem azért mert nem tudná eladni még a homokot is a sivatagban, hanem mert nem ez a dolga, és ha néha igen, akkor sem a konyhai részlegre fogják hívni segítséget nyújtani, pláne meg, hogy azt se tudja, hogyan kell a mosógépet bekapcsolni,) szerintem ha lenne vécésnéni azzal is aláíratták volna. Minden termékismertetőn, vagy csak szimplán bármilyen ismertetőn pl. szelektív hulladékgyűjtés, el van táncolva képekkel, itt húzd, ott told, erre fordítsd - a mikrosütőnk "tankönyvének" első lapján kis zöldes emberke dugta a konnektorba a csatlakozót, három képen - kettő áthúzva, a harmadik a helyes - nem vicc!
De pl. az ideiglenes útfelbontáskor kihelyezett tábla, hogy "kérem várja meg a lámpa zöld jelzését, és akkor induljon", vagy a bankautomatáknál felfestett lábnyomok - ide állj felirattal, sőt a következő emberkének is fel van vázolva, hova kell - háááát érdekes. :-)
 

Ellenkező oldali példa is rengeteg van azért. A lányok új sulija készen van, mellette az utat most igazították helyre, szélesítették stb. mindezt a három hetes iskolai szünet első napján kezdték, és a szünet utáni első tanítási napra be is fejezték.
Egyszerre mindig csak max. egy sáv van lezárva bármilyen útburkolat bontáskor, eléggé zavartalanul lehet közlekedni még ekkor is.
Nem csak meg van tiltva  a szemetelés, hanem kuka is van minden öt méteren mindenhol a szemétnek és a kutyaproduktumnak is.

Véreslövöldözős mászkálós videojátékot a gyerek nem vehet (ez asszem M.o.-n is így van de nem tudom biztosan,) messzemenőkig tartják magukat a házirendhez, a munkarendhez, ami szerintem jó, és megtanulták, hogy a szabályokat el kell fogadni, és be kell tartani, tökmindegy, hogy tilosban parkolásról, vagy gyorshajtásról, vagy bármiről legyen szó.
A gyerekek egyenruhája védelmében a piszkolós órákra kötény jár a ruha fölé, de még sorolhatnám a logikus és teljesen normálisan kitalált dolgokat.


Aztán még van nálam egy harmadik besorolás, ami a megmosolyogtató, de végül is jól kitalált dolgokba tartozik.
Pl. az önkormányzat ügyfélszolgálatánál, a connection-ben nem sorban állás van, hanem sorban ülés. Rendesen ugyanúgy sor van, csak székekkel, és amikor egy ember végez, mindenki feláll és előrébb ül. Messziről elég murisan néz ki...

Vagy ilyen például a mackós papír a Tamiéknál. Ha a gyerekkel valamiféle sérülés történik az iskolai idő alatt, pl. horzsolás  a térdén, akkor kapjuk az általunk mackóspapírnak hívott nyomtatványt (nyomtatványmániájuk van mondom - mindig a galaxis útikalauz jut eszembe erről).
Fent a pontos idő, hogy mikor történt,  mackó előlről hátulról lerajzolva, be van jelölve rajta a sérülés helye :-)  (ezen a képen a szája van bekarikázva) , mellette a kimerítő felsorolásból bepipálva a sérülés fajtája,alatta, hogy hol történt, következő hogy hogyan látták el a sérülést,  legalul pedig a külön erre létrehozott kockában a részletezés. Sérülés fajtája pl. horzsolás, ütés, véraláfutás, zúzódás, nyílt seb, vágás, stb. , a részletezésnél ilyenek szoktak lenni, hogy könyökét beverte, vagy lecsúszott a hintáról.

Mondanom sem kell (főleg azoknak akik a legkisebb gyermekünkkel tisztában vannak), nekünk ilyen mackóspapírból már egész kis gyűjteményünk van :-)  .








Ez a sokminden is az elektromos kés apropóján jutott eszembe, ami elég sok vidám percet okozott, főleg hogy a férjem nagyon jó a továbbgondolós monológokban, így elég sokat nevettünk rajta.

Királyi mennyegző

Van saját véleményem az esküvőről a királyi családról, az angol felső nemtomhányezerről, meg a kalapokról, de bőven nem fejtem ki.
Csak röviden: sok magyar cikkhozzászólásban és videokommentben olvasom a lekicsinylő, irigy, háborgó, vagy éppen irónikus megjegyzéseket a trónörökös esküvőjével kapcsolatosan.

1. A világ minden szegletében tudnak örülni, ünnepelni, még a legcsóribb országokban is, akár az Angol Korona alá tartoznak akár nem. Csak mert bármi ok jó az ünneplésre, vagy csak mert történik valami, vagy mittudomén miért. Csak középeurópa eme kis szegletében nem tudnak osztozni az örömben.
2. Mondogatják, mi közünk hozzá? Igaz,, de ha ennyire nincsen közünk hozzá, akkor az irígy megjegyzések milyen apropón kerülnek oda?
3. A véleményem röviden: jó lenne, ha a magyar honfitársaim csak egy szemernyit, egy töredéknyit, egy nulla egész - tizedesvessző - ezreléknyit is tudnának bármit is annyira tisztelni, vagy szeretni, vagy csak egyszerűen elfogadni - mint az angolok a királyi családot, vagy akár a miniszterelnököt. Mert csak!


Zárójel 1. (Nyilván a tiszteletet ki kell érdemelni - DE! Egy olyan országban ahol a köztársasági elnök megengedi magának, hogy nem fog kezet az akkori miniszterelnökkel - akinek a személye most mellékes,  miniszterelnök volta a lényeg -  ott nem csoda ha az emberek senkit és semmit sem tisztelnek, még egymást sem! )
Zárójel 2. (Zámbójim temetésekor milliók ültek a tévék előtt, és utána ugyanezek lesajnáló kommenteket hagytak maguk után az internet gödreiben. Tehát gyakorlatilag mindegy is, hogy mihez nincsen közük!)

Csírázó humorérzék

- Na már...lányoook! Mit kell még minden tükörbe háromszor megnézni magatokat?? Francba! Már 10 perce itt állok sapkában és rátok várok!
- Vedd le a sapkát apa...

- Szerintem ne engedd oda apádat a géphez a saját idődben, mert nem egyhamar fog felkelni onnan!
- Fel fog kelni...majd itt ropogtatom az öklömet addig a fülébe!


Szegény férjem! Hiába minden. Nőuralom van...



:-)

"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne" /Tamási Áron/

Furcsa dolgokat hoz ki az emberből a magány. Nem azt a magányt értem ez alatt, mikor nincs lelki társ, akivel megosztod magad, hanem azt a fajta egyedüllétet, amin minden egyéb emberi kapcsolat hiányát értem.
Most ugye nincsen kolléga, nincsen ember akivel egy utcában lakunk és együtt megyünk haza, vagy épp csak összefutottunk a vásárcsarnokban, nincsen olyan szomszéd, akivel meg lehet beszélni, hogy új pap van a faluban, nincsen ritkán látott jóbarát, aki megkérdezi mi van veled, és öt perc helyett két órát beszélünk, és késik a vacsora.

Önmagamon végzett lélekbúvárkodásom okaként azt jelölném meg, hogy miért is nincsen - illetve eddig miért nem volt - honvágyam, hogy egy-két embert leszámítva miért nem hiányzik más.
Érzéketlen lennék? Nem szeretem a szülőhazámat? Erkölcsi kérdésként vetődtek fel bennem ezek a kérdések, mert magamat jó embernek gondolom, ha barát vagyok, jó barátnak is. További ok az is, hogy néhányan feltették már a kérdést, innen is, meg onnan is, hogy nincsen e honvágyam?


Mindig azt gondoltam magamról, hogy röghöz kötött ember vagyok, aki a saját földjén, vagy legalábbis annak közelében, egy nagy diófa alatt, a hintában ülve érzi magát a legjobban. Aki sokat látni szeretne, de nem akar sehol máshol élni,  aki rácsodálkozna idegen tájakra, de sosem tudná azokat magáénak érezni, és úgy szeretni, ahogyan azt a földet ami felnevelte.
Igenis tud néha szorongatni a magány, de talán én azért nem érzem ezt annyira fojtogatónak, mert a legjobb barátom, társam, szerelmem velem van. Ami nagyon, de nagyon tud néha hiányozni, a hosszú beszélgetések néhány baráttal.
Az üresjárat ideje, ami magambangondolkozásra, vagy hazagondolkozásra adna időt, kitöltődött magam által választott kedvtelésekkel, ilyen a fotózás, írás.
Az otthon maradt szeretteim amúgy is mindig velem vannak a gondolataimban.

Elérkeztünk a haza kérdéséhez. Sosem voltam nagy magyar hazafi, de szeretem a hazámat. Amikor szembejön egy dal, egy táj, egy érzés, egy emlék, akkor igenis tudom, hogy honnan jöttem, és hogy a lelkem mélyén megmaradok egy félig magyar - félig sváb magyarnak, aki szereti a pöttyös bögrét, a lakodalmat, a disznótorost, a Futrinka utcát.
Sosem éreztem a jelképeknek, himnusznak, vagy ünnepnek a súlyát, és nem érzem azt, hogy ezen jelképek tisztelete okán lennék magyar. Valószínűleg azért, mert gyerekként annyi bemajmolt szokást vertek belénk, hogy elcsépelt üres gondolatokkal töltsék meg az ünnepet, hogy a nemzeti öntudatom talán emiatt sérült.
Kövezzen meg érte bárki, de nekem nem attól lúdbőrzik a hátam, ha kokárdát látok, vagy himnuszt hallok. Inkább apám emlékétől, föld látványától ahol felnőttem, inkább a népdalok hallatán, vagy éneklése közben, vagy a magyar nyelv gazdagságára, szépségére, ha verset olvasok.
Abban, hogy nem igazán van honvágyam, biztosan szerepet játszik az is, hogy a sok elszenvedett keserűség tarisznyája mély nyomot hagyott és a vállunk még most is sajog tőle. Boldogok voltunk, de ez inkább csak rajtunk múlt, mert a hazával mi a szenvedésünket hagytuk magunk mögött.

Megbabonázta a lelkemet ennek az országnak a szépsége, az emberek kedvessége, jókedve, az életünk kiteljesedése, a jövőnkbe vetett új hit, a visszakapott remény, az esély arra, hogy boldogan nézhessünk egymás szemébe. És igen - kár, hogy ezért el kellett jönni ilyen messzire.
Belegondolni abba, hogy távol a hazától, a gyökerektől találtuk meg azt a nyugalmat és békét melyet a hazánknak lett volna hivatása betölteni a lelkünkben szívfájdító gondolat, így ezen inkább nem szoktam  elmélkedni.

Azt viszont biztosan tudom, hogy soha nem fogjuk elfelejteni, hogy honnan jöttünk, de azt is erősen szem előtt kell tartanunk, hogy hová tartunk.

Mosolygó lettem a film után...

"Az életben csak négy kérdés van:
- Mi a szent?
- Mi a lélek?
- Mi az amiért érdemes élni?
- Mi az amiért érdemes meghalni?

...és mind a négyre ugyanaz a válasz: a szerelem."

/Don Juan de Marco/

(Nem elhanyagolható szempont, hogy Sparrow kapitány a legjobb formáját mutatja a filmben...)

Pay it forward

 (jelentése: Add tovább... 
 micsoda elmeháborodott ötlet volt a filmnek a Jövő kezdete címet adni!!!)


Eléggé régen, még kertvárosi egy évünk alatt is megfogalmazódott bennünk már, hogy lehet, hogy el kellene menni... de akkor még bíztunk a jövőben, akkor még úgy látszott, hogy az ország szekere is tart valamerre, meg a mienk is. Nem részletezném most, hogy a szekerünk kátyuba kerülése, majd megfeneklése, és később lápba süllyedése mennyiben volt az ország, és mennyiben a mi hibánk (legyen elég annyi hogy kb. 70-30).  Annyit magyarázatként, hogy a mi hibánk alatt kizárólag a jövőképünket, a reményünket, a bizalmunkat kell érteni, illetve mindezekből fakadóan talán a felelőtlenségünket, hogy mertünk a lóra tenni (nem pol. pártként értve, hanem összességében) mert az elég nagy hiba volt.

Amikor tehát legelőször gondolatunkba férkőzött a bőröndös érzés, akkor még elfojtottam magamban, mert olyan gyerekkort akartam a gyerekeimnek, amilyen nekem volt, amiből azóta is építkezni tudok.
Tudom, hogy a Matula bácsik, Misi mókusok ideje már elmúlt, de azt akartam, hogy a gyerekek estére koszosak legyenek, fagylalttól ragacsosak, és legyen rajtuk néhány kék folt, meg kültakarófolytonossághiány, és azt akartam, hogy tudjanak biciklizni, meg fára mászni, és meg tudják különböztetni a szöcskét a cserebogártól. Ezek voltak az én képtelen álmaim.
Amikor viszont eljutottunk odáig, hogy tényleg nincsen más út, mert földönfutók vagyunk a saját hazánkban, akkor már tudtuk, az életet máshol kezdjük előlről.
Sokak bíztatása mellett bizony sokaktól megkaptuk, hogy nem vagyunk normálisak. A második csoport is elgondolkozhatott volna azon, hogy ha egy négy gyerekes család erre szánja magát, akkor talán oka is van erre. A második csoportnak üzenném innen, hogy igazunk volt.
A második csoport nagytöbbsége külföldről beszélte a mondandóját.
Nem igazán értem a külföldre költözés miért okoz honfitársaim sokaságában személyiségváltozást, sőt személyiségtorzulást.
Évekig semmi más nem választotta el az indulástól a férjemet, mint egy kanapé.
Senkitől sem kértünk pénzt, ellátást, fuvarozást, senkitől sem kértünk kíséretet, sem fordítószolgáltatást, sem munkaközvetítést.
Mégsem volt egyetlen ember sem a sok magyar jóismerős és rokon (!) között, aki annyit megtett volna, hogy a repülőtéren felveszi, és egy kanapéra leteszi.
Én meg így az ismeretlenbe nem engedtem, ez meg az én hülyeségem.
Végül másfél év után adódott egy ember (férj kétszerlátott távoli másodunokatestvére) aki a repülőtéren felvette, adódott egy szobácska Halwell falucskájában egy kocsma tetején, ahol ellakhatott és még reggelit is kapott négy napig (és a pub tulaja angol !). 
Amikor mi is utána jöttünk a fél lakásberendezést az angolok hordták össze, értsd: villától - franciaágyon keresztül - számítógépig (mai napig az a számítógép dolgozik alattunk, azzal a tévésdévédésmonitorral ami az első tévénk volt).

Mi a férjemmel megfogadtuk, hogy a kanapénk mindig éppen annak a rendelkezésére áll, akinek épp szüksége lesz rá, legyen barát, rokon, ismerős - azért mert tudjuk milyen, amikor nincsen egy kanapé.
(És igen köszönjük, megkaptuk a második csoporttól, hogy nem vagyunk normálisak, mert minek veszünk a nyakunkba még egy gondot?!)

A múlt héten tehát megérkezett hozzánk Bali unokaöccse, hogy 2.0-ra váltson, és elkezdje végre élni a rendes életét, így 20 évesen önállóan, saját lábra állva, melózva, nem pedig anyu nyakán élve, munkanélkül két éve. ÓÓ ez még rímelne is ...magyar kivándorlók verse vagymi.
Azonnal időpontkérés az NI számra, kettő napra kapott, nem is akartuk elhinni.
Interjún túl is van, várja a számot. A jobcenterben csak 40 helyet találtunk ahol szakácsot keresnek, egy év gyakorlata van, meglátjuk mire lesz elég. (Angol Riviéraként emlegetett kis városkánk hatvanezer lakost számlál, nyáron majd háromszázezerre duzzad, temérdek étterem, panzió, hotel, bar van, ha itt nincsen szakács meló akkor sehol.)
Az önéletrajzát tegnap megcsináltuk, a mai feladata e-mailezés és telefonálgatás.
Addig míg melóhelye lesz, nálunk héderel a kanapén.

Hát így gondoltuk ezt mi! Tudunk adni kanapét, útmutatást, bíztatást. Ennyire futja.