Imáink meghallgatásra találtattak

Megjött végre a várva-várt adóvisszatérítésünk, nagyon korrekten megadták az első claim időpontjáról visszamenőleg. Miután felmostuk magunkat (ezúttal pozitív hangulatváltozás miatt, és tényleg a férjem elég érdekesen vette a levegőt), megfürödtünk benne, aztán osztottunk, szoroztunk, levődik autó, mosógép, nekem egy kicsike fényképgép, és különféle fizetnivalók utáni maradékból kis, alig látható kis tartalékot képzünk.
Az ünneplésünk nagyon szerényen egy akváriumlátogatás lesz (gyerekek előtt titok még), családi belépővel szombaton (no meg ama jól eltitkolt szándékom miatt, hogy kipróbálhassam az új fényképezőgépemet, amit ma megyünk kiválasztani) és végre alkalmam lesz kicsit jobb képeket csinálni, mint eddig. Képes, és sokszavas beszámoló a hétvégén.

Csernust olvasom*

"Azok számára nincs boldogság, akik nagyon korán feladták az álmaikat, és beletörődtek a szürkeségbe."

*és be kell valljam én beletörődősebb vagyok, de a férjem nem hagyta magát. :-)

...továbbgondolva

Mindíg azt gondoltam, a tárgyi dolgok közül a könyvek a legfontosabbak az életemben, mert amikor olvasok, tényleg látom a tájakat, az embereket, előttem játszódnak le az események,  így jártam már földrajzilag meghatározható helyeken, Japánban, Kínában, Egyiptomban, részese lehettem a történelemnek akár a viktoriánus korról, keresztes hadjáratokról, vagy a fáraók koráról legyen szó.  Így jártam már ismeretlen helyeken, az űrben, más bolygókon, más galaxisokban, idegen lényekkel találkozhattam, sőt úgy ahogyan a múltba, a jövőbe is belenézhettem. Érdekes szemszögből láthattam a világot például akkor, amikor egy réges régen megírt könyv a jövőt próbálta feltérképezni, azt a jövőt, ami a mi számunkra mégis egy rég elmúlt időt jelent.
Azt gondolom írónak sokkal nehezebb lenni, mint ahogy eddig gondoltam, hiszen nem csak tájakról, eseményekről kell hogy hiteles legyen, titokban, talán a sorok között kell tudni átadni a lehető legtöbbet, hogy az, aki olvassa, szinte érezze az illatokat, a szelet, vagy lássa a szereplőket az utolsó szakállcsücsökig, mert ha egy pillanatra elvész az érdeklődés, akkor elvész a varázs is.
Nem tudom, hogy fogok e valaha az angol nyelvű irodalom olyan fokú olvasójává válni, hogy ugyanúgy, vagy legalább megközelítőleg annyira élvezhessem, mint a magyart.
Remélem, hogy igen (bár ez most még nagyon távolinak tűnik).

Látogatók (nem a sci-fi sorozat)

A család töredékes része vasárnap elröpült, hogy ismét belevágjon a magyar mindennapok zegzugos, fáradsággal teli  mókuskerekébe. Azt gondolom (meg mondták is), hogy jól érezték magukat nálunk, bár egy kicsit szűkösen voltunk - de sok jó ember ...
Jártunk kevés, de annál szebb helyeken, elsősorban kisvárosunk hegyen-völgyén, aztán Brixhamben, hétvégén pedig elmentünk Dartmouth városkájába, és egy kicsit még Totnesbe is benéztünk, így újabb szépségekkel gazdagodott a képmemóriám és a webgalériánk , továbbá egy újabb tétellel az újra és újra meglátogatandó helyek listája. Nem tudom elégszer leírni, hogy mennyire szép a devoni vidék, a halászvároskák halszagúak, régivágásúak, romantikusak, gyönyörűek és barátságosak. Sikerült a lehető legszebb napokat eltölteni, a kikötőben fishandchips-et enni, a főutcán forró csokit inni, rengetegsokat sétálni, rácsodálkozni még mindig sok-sok mindenre.

Esténként próbáltunk újra lábat növeszteni hisz a másnapi sétákhoz újra kellettek, közben pedig a technika vivmányáért harcoltunk nyolcan, így hát mindenkinek jutott 15 perces váltásokban egy fertályóra a számítógépre.
Anyukám minden másnap kiporszívózott, lelkesen mosogatott, pakolt, úgyhogy ilyen szép rend még sosem volt ebben a kicsi lakásban. Zsófi imádja az angol háromcsücskös szenyót, de azt mondja ő nem tud angolul szendvicset csinálni, úgyhogy a húgai gyártottak ebből napi negyvenet.

Beszélnek helyettem is a képek, bár ahogyan leírni sem nagyon tudom a tájat, várost, vizet, tengert, mert nem vagyok író, úgy a képek sem mutatják meg igazából azokat. Hiányzik belőlük, róluk a szél, az illatok, hangok, érzések.

A búcsút amúgy is útálom, így hát rövidre próbáltuk fogni, de még így is eléggé megríkatott.

Együtt a család

Pénteken este érkeznek látogatóba legnagyobbik otthonfelejtett lányunk, anyu, öcsém.
Némi kis bonyodalmak származtak autónélküliségünkből, (az öreg Rover bontóban végezte, már nem volt érdemes MOT-ot hosszabbítani rajta) adóvisszatérítésnélküliségünkből, pláne, hogy ez a kettő egyszerre jött.
Illetve nem jött.
Mindegy.
Béreltünk egy autót péntekre, ami a Balikám munkahelyi kedvezményével együtt nagyon kellemes áron levődött, úgyhogy probléma egyenlőre kipipálva. Lutonba kell elfurikáznunk anyuékért, mert ugye (és ez vegyes érzéseket kelt bennünk) a Ryanair egyenlőre ősz óta nem röpköd Magyarhonba. Így a jó kis két órás bristoli út helyett, röpke négy órás út lesz Luton. Szorozva kettővel. Rohadt nagy ország ám ez az Anglia. Ez csak mostanában tudatosult bennem is, amikor álmodozásaink tárgyaként a férjjel a Google Earth-öt nézegettük, hogy hova is kocsikáznánk el szívesen itt országon belül mondjuk nyáron.
Családdal ittlétük alatt sok sok sétára készülünk a környéken, bár télen kicsit más, mint nyáron, de azért így is el tud foglalni majd minket. A pálmák végül is nem hullatták le a leveleiket, rengeteg örökzöld van, úgyhogy a táj még így is színes, naná meg a tenger.  Nagyon remélem, hogy a szép idő is kitart még egy hétig.

(Lesz ami lesz nem fogom őket pörkölttel traktálni, indiai csípős csirkecombok fahéjas mazsolás rizzsel,  jacket potato, csirkecurry rizzsel, sausage, és sok sok salátalevél. Ilyenek lesznek az asztalra tálalva. (Persze nem egy napon  :D  ).)

A reggeli gondolatok

Nem vagyok nagyon frissen kelős ember, de ez inkább a testemre vonatkoztatva igaz. Valahogy úgy van ez, hogy amikor felébredek, az agyam már teljes intenzitással működik, száguldoznak benne a gondolatok, mint egy nagyobb vonatcsomóponton a kocsik ide-oda, sokszor teljesen meg is lepődök, mik nem jutnak eszembe. Na ezt a tempót nem nagyon tudom követni testileg, az ágyból kilépve néha még ismételgetem is magamban, mint egy egyszeri szőke nő: "bal, jobb, bal, jobb". Nem vagyok alkalmas a koránkelésre, sőt, szerintem nem is embernek való. Kakasnak. Meg malacnak. Énekesmadárnak. Meg biztos van még egy csomó állat erre. Engem hagyni kell kialudni magam. Sajnos ez megint a nagybetűs élet számlájára írható, így van kitalálva. Kakas nem megy pipéhez, pipe meg megfullad.

Sok hálával tartozom az itteni időbeosztásnak, hogy nem kell korán kelni, mert én a koránkeléstől mindig egy kicsit meghaltam. Meg vagyok győződve róla, hogy azon évek, amikor főiskolásként, vagy ápolónőként, vagy egyszerűen "csak" az anyaság miatt négykor, ötkor, hatkor kellett felkelnem, napokkal rövidítették meg az életem.
Most van idő arra, hogy összhangba hozzam a bioritmusomat, hogy megvárjam, amig az összes részem utoléri az agyamat, es nem kell neki negyed óráig győzködni a testemet: "Kelj már fel!" . Régen, ha nagyritkán alkalom adódott, hogy nem kellett az idővel, felkeléssel, rohanással törődni, akkor a reggeli gondolataimat a mitfőzzekma, mennyipénzünkvanma, mikorjönhazaaférjemma, mondakörbenháromszögben töltöttem.
A fent leírtak okán a fejemben ma egészen más gondolatok is alakot tudnak ölteni, hiszen egy csomó kapacitás szabadult fel így, (még az mellett is, hogy folyamatosan angolul beszélgetek magamban gyakorlásképpen).
A fantáziámmal sosem volt gond, anyám és apám szerint sem. Olyan meredek dolgokat is ki tudtam találni, amit még nagy írók sem merészeltek. De aki hét éves korára túl van az összes Benedek Eleken, Grimm testvéreken, Andersenen, attól mit lehet várni? Annak a szülei örüljenek, ha nem főz szerelmi bájitalt a konyhában (szerintem apám sokáig gondolkozott, mi történt a rózsáival).

Úgy döntöttem tehát, hogy kantárt vetek a gondolataim nyakába, és istállóba teszem őket, ahol majd abrakolás, szőrfényesítés után meglásssuk mi jön ki belőle...remélem nem csak lócitrom...

Azthiszem, elérkeztem annak az óceánnak a partjára, ami hiányzott  az életemből.
Mindkét értelemben.

Az ujjaim már nem tudni Magyar...

Kedves rokon figyelmeztetett, hogy űberszar úgy olvasni a blogot, hogy nincsen ékezet.
Hát ennek is oka van, minthogy én vakon gépelek, nem a szememmel keresem a billentűket, hanem az ujjaim tudják őket, meg akartam szokni az angol fajtáját is, hátha szükseg lesz rája. Aztán mostanra meg annyira megszoktam, hogy az az érdekes helyzet állt elő, hogy minden ő-t o-nak akarok írni, es minden hosszú ú-t rövid u - nak, a kötőjelekről, meg a vesszőkről, egyéb írásjelekről már nem is beszélve, pláne meg a z-ről es y-ról.
A magyar karakter legalább tízzel több, az ujjaim meg ellustultak.
Jól kicsesztem magammal na.

Na ezt a pár sort is legalább háromszor javítottam.
Meg az ez feletti sort is egyszer...
...na még egyszer...