2011. április 16., szombat

"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne" /Tamási Áron/

Furcsa dolgokat hoz ki az emberből a magány. Nem azt a magányt értem ez alatt, mikor nincs lelki társ, akivel megosztod magad, hanem azt a fajta egyedüllétet, amin minden egyéb emberi kapcsolat hiányát értem.
Most ugye nincsen kolléga, nincsen ember akivel egy utcában lakunk és együtt megyünk haza, vagy épp csak összefutottunk a vásárcsarnokban, nincsen olyan szomszéd, akivel meg lehet beszélni, hogy új pap van a faluban, nincsen ritkán látott jóbarát, aki megkérdezi mi van veled, és öt perc helyett két órát beszélünk, és késik a vacsora.

Önmagamon végzett lélekbúvárkodásom okaként azt jelölném meg, hogy miért is nincsen - illetve eddig miért nem volt - honvágyam, hogy egy-két embert leszámítva miért nem hiányzik más.
Érzéketlen lennék? Nem szeretem a szülőhazámat? Erkölcsi kérdésként vetődtek fel bennem ezek a kérdések, mert magamat jó embernek gondolom, ha barát vagyok, jó barátnak is. További ok az is, hogy néhányan feltették már a kérdést, innen is, meg onnan is, hogy nincsen e honvágyam?


Mindig azt gondoltam magamról, hogy röghöz kötött ember vagyok, aki a saját földjén, vagy legalábbis annak közelében, egy nagy diófa alatt, a hintában ülve érzi magát a legjobban. Aki sokat látni szeretne, de nem akar sehol máshol élni,  aki rácsodálkozna idegen tájakra, de sosem tudná azokat magáénak érezni, és úgy szeretni, ahogyan azt a földet ami felnevelte.
Igenis tud néha szorongatni a magány, de talán én azért nem érzem ezt annyira fojtogatónak, mert a legjobb barátom, társam, szerelmem velem van. Ami nagyon, de nagyon tud néha hiányozni, a hosszú beszélgetések néhány baráttal.
Az üresjárat ideje, ami magambangondolkozásra, vagy hazagondolkozásra adna időt, kitöltődött magam által választott kedvtelésekkel, ilyen a fotózás, írás.
Az otthon maradt szeretteim amúgy is mindig velem vannak a gondolataimban.

Elérkeztünk a haza kérdéséhez. Sosem voltam nagy magyar hazafi, de szeretem a hazámat. Amikor szembejön egy dal, egy táj, egy érzés, egy emlék, akkor igenis tudom, hogy honnan jöttem, és hogy a lelkem mélyén megmaradok egy félig magyar - félig sváb magyarnak, aki szereti a pöttyös bögrét, a lakodalmat, a disznótorost, a Futrinka utcát.
Sosem éreztem a jelképeknek, himnusznak, vagy ünnepnek a súlyát, és nem érzem azt, hogy ezen jelképek tisztelete okán lennék magyar. Valószínűleg azért, mert gyerekként annyi bemajmolt szokást vertek belénk, hogy elcsépelt üres gondolatokkal töltsék meg az ünnepet, hogy a nemzeti öntudatom talán emiatt sérült.
Kövezzen meg érte bárki, de nekem nem attól lúdbőrzik a hátam, ha kokárdát látok, vagy himnuszt hallok. Inkább apám emlékétől, föld látványától ahol felnőttem, inkább a népdalok hallatán, vagy éneklése közben, vagy a magyar nyelv gazdagságára, szépségére, ha verset olvasok.
Abban, hogy nem igazán van honvágyam, biztosan szerepet játszik az is, hogy a sok elszenvedett keserűség tarisznyája mély nyomot hagyott és a vállunk még most is sajog tőle. Boldogok voltunk, de ez inkább csak rajtunk múlt, mert a hazával mi a szenvedésünket hagytuk magunk mögött.

Megbabonázta a lelkemet ennek az országnak a szépsége, az emberek kedvessége, jókedve, az életünk kiteljesedése, a jövőnkbe vetett új hit, a visszakapott remény, az esély arra, hogy boldogan nézhessünk egymás szemébe. És igen - kár, hogy ezért el kellett jönni ilyen messzire.
Belegondolni abba, hogy távol a hazától, a gyökerektől találtuk meg azt a nyugalmat és békét melyet a hazánknak lett volna hivatása betölteni a lelkünkben szívfájdító gondolat, így ezen inkább nem szoktam  elmélkedni.

Azt viszont biztosan tudom, hogy soha nem fogjuk elfelejteni, hogy honnan jöttünk, de azt is erősen szem előtt kell tartanunk, hogy hová tartunk.

Nincsenek megjegyzések:

A hármas szoba

Belépve vidáman köszönt az új lakó, Derek gáláns úriember benyomását kelti. Teljesen fehér haját jól kiemeli az égszínkék, keményre vasalt i...