2014. május 30., péntek

July

Nem írtam még Julyról, pedig már fél éve nálunk van.
Nem is tudom, talán mert igazából nincsen sok történetem vele kapcsolatban. Néha próbáljuk felvidítani ha szomorú, vagy kitalálni mit is akar, mikor kapkodva mutogat.
July ugyanis nem tud beszélni. A stroke-ja épp a beszédközpontját érte. Kicsit a bal oldala is gyengébb, állni tud, de járni nem.
Eszméletlen szép nő még mindig így kilencven évesen is. Haja hófehér, modern rövid frizurát visel, a szemei mint Audrey Hepburnéi, sportos alkata van, bár az utóbbi időben sokat fogyott. July eredetileg francia hölgy, a szó szoros értelmében. Sugárzik belőle az elegancia.
Az értelmi képességeinek majdnem száz százalékosan birtokában van (szerintem).

Közös óráinkban azért szoktam hozzá beszélni, még ha nem is válaszol. Mindenféléket mesélek neki, kérdezgetem, ő meg bólogat. Eleinte sokat sirdogált, de még mostanság is sokszor elszomorodik. A lánya mesélte, hogy ezelőtt sokat utazott, Svájcban, Svédországban, Angliában is élnek rokonai, barátai. Biztosan nagyon nehéz megélni, hogy egyetlen nap alatt vége lett mindennek.

A mostani történet, ami miatt írok róla, szerintem nagyon aranyos.
Múlt hét óta abban a szekcióban dolgozom, ahol az ő szobája is van. Átlagban azt mondhatom, azokon a napokon nyugottabb és vidámabb, mikor ott vagyok, mert nagyon szeret engem azt hiszem. Amúgy is be szoktam hozzá nézni, ha nem ott dolgozom, mindig nagyon örül nekem.
Szóval a hetemet kezdtem nála, és jó kedvem volt, dudorásztam magamban. Tök felderült tőle. Kérdezem tőle: szereted a zenét July? Bólogat, hogy igen. Kérdeztem:  milyen zenét szeretsz? 
Erre intenzíven elkezdett az arca előtt mutogatni, meg a hasát úgy formázni a kezével, mintha terhes lenne, közben meg magas hangokat adott ki. Ahh, mondom ez Pavarotti lesz, fogalmam nincsen, hogy ugrott be ilyen gyorsan, de talán mert nekem is az egyik nagy szerelem. Nosza előkaptam a telefonomat, hiszen telis-tele van opera részletekkel, áriákkal. Csomó Pavarotti is volt közte. Bekapcsoltam a zenelejátszót. Látnotok kellett volna. Egyszerre volt boldog és meghatott. Úgy szívta magába a zenét, mintha először hallotta volna. Gondoltam is magamban, milyen tökfej vagyok, hogy nem jutott eszembe előbb megkérdezni. Megfogadtam magamnak, hogy ha nem is abban a részlegben dolgozom, egy kis zenehallgatásra mindig beugrom hozzá. Szóltam a lányának, hogy hozzanak neki egy mp3 lejátszót, hogy rátegyem neki a kedvenceit.

Azóta minden reggel operát hallgatunk.

Very important information

Belépek Amy szobájába ma reggel, 
- Good morning Amy
széles mosollyal, haláli boldogan így köszönt:
- Good morning. I've got feet.

2014. május 26., hétfő

Szössz

Egésznapos kerttakarítás (gazolás, metszés, gereblyézés stb.) után:

Apa - Na gyerök indulás zuhanyozni. Anyád már kijött, Olívia is kész. Most menj te, én megyek utánad.
Tami - Neeem akarook, majd később, elfáradtam...
Apa - ...azért menj most!  Jól fog esni, később se lesz nagyobb kedved. Büdösek lettünk meg koszosak. Poros a hajad, büdös a hónaljad meg a segged. Indulás fürödni, nem mondom többször!
Tami röhögve - Büdös a te segged, az enyém nem...
Apa - Versenyezhetünk... De te szagolsz először!

A gyerek is devoni

...ahogy az előző posztot befejeztem, felébredt a Tami.
Aszongya nekem: anya majd az ebayről légyszi rendeljél nekem lűűmbándot*.
Nem értettem elsőre mit akar... másodikra sem. Megmutatta az ebayen.






*loom band - (azaz lúm bend) ez ilyen kézműves hobbycucc, karkötőt, kulcstartót meg ilyesmiket lehet belőle készíteni)

Mi a nehéz az Angol nyelvben?


Egy bizonyos szintig semmi, ha csak a tanulásról van szó. A megszólalás képessége egyéni kérdés, én az átlagosnál is beszaribb voltam beismerem, teljesen felesleges volt. 
A megértéshez kell némi többlet. 
Eszméletlen a munkahelyem ilyen szempontból is.

A skót kolleganőmnél például elsőre azt éreztem ( már azon kívül, hogy mondani akar valamit ), hogy basszus ez angolul beszél, mégsem értek egy kukkot se. Az akcentus dallama ismerős is volt valahonnan, és elcsodálkoztam a felismerésen, hogy ezt a dallamot hallottam egész gyerekkoromban. 
A skót akcentus ugyanis nekem olyan, mintha valaki a német (vagy inkább svábos) hanglejtéssel, akcentussal beszélne angolul és némelyik szó kiejtése is hasonló. Itt jön a képbe a többlet, a logika, következtetés, aztán később a hangi eltéréseket is megtanuljuk. Ahogy halad előre az idő ezek egyre gyorsabban játszódnak le fejben (már legalábbis ideális esetben). 
Pl. aszongya nekem: begge den méj, így ahogy írom, ilyen kemény g-ket használva.
Ha túlteszed magad azon, hogy a begge az "bigger", még akkor is azt jelentené: májusnál nagyobb, ennek meg így nem sok a mondandója. 
Egy lehetőséget kotorsz ki az agyad mélyéről: méj=me, azaz a mondat: nagyobb nálam...
...és ezt a játszmát kb. az összes mondatnál végig kell zongorázni. Legalábbis egy ideig, míg rá nem áll az agyad, meg nem tanulja mint mondjuk még egy idegen nyelvet, aztán már behelyettesít.
A fura az, hogy én néha jobban értem a skót kollégát, mint maguk az itteniek, ez nem tudom miért van? Nem egyszer tőlem kérdezték: te értetted mit mondott, mert én csak, hogy valami az alagsorban, meg valami készen van. 
A magyar meg megmondja... Érteeed. 
Vicces na.

Jöjjön akkor Liverpool, azaz nagyonészak. Az akcentus szerintem sok szempontból rosszabb mint a skót, plusz minden északi hadar. Két liverpooli kolleganőm legalábbis borzasztó sebeséggel beszél.
A szerencsés náluk loki (lucky), a bögre khop (cup) a vaj meg buttö (butter). 
Káromkodásokkal és egyéb nyalánkságokkal vannak tele a mondataik.

A Coventryből származó kolleganőm a "me" szót me-nek is ejti, nem mí-nek. Az "ate" szó (evett, elvileg éjt-nek,  vagy ét-nek ejtendő), úgy hangzik nála: et. 
Megette az egészet (she ate all): sietól, így, ennyi. Fél órát röhögtem azon, hogy én nem tudok angolul, de fél percbe telt mire megfejtettük hogy a csenöll pefűm az nem egy spéci újfajta csatorna nevű lesz (channel), hanem a coco chanel. 
Találd ki, rakd össze.

A devoni akcentus: ez ugye egyre kevésbé tűnik fel, hiszen itt élek. Érzékeltetésül: vaj esetén megtanulod, hogy az butter, ejtve mondjuk bátö, hogy erős t-vel, vagy gyengével az már szintén azon múlik hol élsz. Mondjuk a szó vég "r" hangot általában nem ejtik sehol, vagy elnyomják.
 Nálunk aszongya a devoni ember bá.ö, itt ugyanis a "t" "tt" hangokat sem ejtik, tök mindegy, hogy a szó közepén van. Tehát már a fél szó oda. A "cottage" (kotidzs vagy valami ilyen kiejtése lenne) az ko.ics. A "better" az be.ö. A "dirty" az dő.i. Persze itt is vannak akik nagyon szépen és érthetően az "igazi" british angolt beszélik, de én ugye a pórnép közt (nem degradáló értelemben) dolgozom. Ők amúgy azt mondják az ilyen (szépen beszélő) népekre, hogy "posh" a kiejtésük.

Egy reggeli szünet pirítóssal nálunk így zajlik: példamondat - Pass me the butter please 

Coventry mondja: páz me dö bá.ö plíz
Liverpool mondja: pász mí dö buttö (jú détí biccs)
Glázgo mondja: pás méj de batte pléjz
Torquay mondja: phássz mi di bá..ö plísz

Igyekszem a lehető legjobban beszélni, mind a kiejtést, mind a nyelvtant, hanglejtést illetően. Igyekszem nem felvenni az akcentusokat, van nekem sajátom, túlzásnak érezném a magyar-liverpoolit.

Hát ilyenekkel kell "megküzdenem".





2014. május 24., szombat

Baaaakkkeeeerrr

Kezdődött azzal, hogy ma délutános voltam és rühellem a délutános műszakot. Szerencsére vannak állandó délutánosok, így csak néha kell beugrani, ha valamelyikük beteg, vagy szabin van.
Magam sem tudom pontosan megfogalmazni miért nem szeretek ilyenkor dolgozni, de mindig a reggeles műszakot preferáltam jobban. Az éjszakázás szóba sem jött, nem is vállaltam, én éjfél után teljesen hasznavehetetlen vagyok, bármilyen helyzetben és bárhol elalszom - szó szerint. A férjem húsz éve értetlenül áll az előtt, hogy képes vagyok egy mondat közepén elaludni.
Ha az ő mondata lenne még hagyján...

Rendesen behergeltem magam már délelőtt, így kellő munkaundorral kezdtem kettőkor.  
Műszakkezdés után egy órával már sikerült totálba borítanom magam egy adag pisivel. Lesz egy-két szavam holnap a többiekhez, hogy ki volt az a majom, aki egy teli büdrét hagyott ott, ahol az üreseknek kellene lenni. Sebaj, lottozunk, hátha jó lesz ez is oda.
 Egyenruhacsere, zoknicsere, vissza melózni. 
A hármasban emelőzzük a nénit, a fotelt akartam arrébb tenni, sikerült is, csak a lábujjam ott maradt alatta. Aztan becsípte az ujjam az emelő. A konyhába menet két tálcát egyensúlyozva botlottam meg, két csésze repült a levesbe, az egyik eltört, így a levest ki kellett önteni és Matt-nek egy másikat feltenni, még "szerencse", hogy csak épp elkezdte a kaját. Eddigre már a fejem is megfájdult. 
Volt még szakadt katéterzsákom, naná, hogy a felét a szőnyeg itta fel, a centrifugában szétment egy ampulla vér, így azt is ki kellett takarítani. Mondanom sem kell igyekeztem nem megvágni magam, nem járt sikerrel az igyekezetem.
A ki...szott hívócsengő el sem hallgatott egész műszak alatt, szünetünk nem volt, nem hogy kétszer 15 perc, de egy sem. 
A legrosszabb nap megkoronázásaként az éjszakás műszakra nem jött senki, hiába vártunk. Kiderült, hogy az aznapi éjjeles szabin van, és a főnővér elfelejtett az ügynökségtől helyettest hívni. Felhívtam az agencyt, mára már nem tudtak küldeni senkit. Sorsot húztunk Stacey-vel ki maradjon? 
Ő maradt. 
Ez volt ma az egyetlen szerencsés fordulat, legalábbis számomra.

A felfájásom elmúlt, meggyógyítottam fasírttal meg meggyes joghurttal. Szerintem csak a vércukrom volt a béka segge alatt mert enni sem volt időnk. A lábujjam sajog, a kezemen kettő bekötve szintén, és szegény Stacey jár a fejemben. Írtam is neki egy sms-t a maradék három ujjammal, hogy reggel a férjem hazadobja, hogy ne kelljen gyalog mennie, mert szerelőnél van az autója.

2014. május 19., hétfő

Ki hol lakik?



Kicsit elgondolkoztam ezen a kivándorlósdin. Mikrokörnyezetileg vezettem le, megdöbbentő eredménnyel.

10 évvel ezelőtt a keresztszüleim Villányban éltek. A szűk család (szülők, testvérek) közeli városokban. Az unokatestvéreim nagy része szintén Baranyában, kisebb részük az alföldön, néhányuk a fővárosban lakott. Bali tágabb családja szintén. 
A barátaink nagyobb része a falunkban, egy-két kivétellel, ők a közeli városban.

A keresztszüleim ma Kanadában élnek, az idősebb lányuk ment először, azóta már családegyesítettek. Anyukám Németországban dolgozik (igaz, hogy egy hónap ott, egy otthon, tehát nem életvitelszerűen él ott). Az unokatestvéreim, hmm lássuk. Két elsőfokú unokatesóm - ők testvérek - Birminghamben élnek, kettő él Németországban, egy Ausztriában ők már családdal együtt, de van unokatestvérem Londonban is. Bali unokaöccse szintén Londonban, unokahúga Bristolban. Másodunokatestvérem Grazban családdal együtt. Egy másik Olaszországban. Egyik nagybátyám Bécsben van.
Egy barátunk családdal Németországban.
Egy másik pár Görögország után külön utakon folytatva tovább, azóta az egyik fél Londonban van már.  A gyerekeink tanárai közül ketten családostul Németországban, egyikükkel és a családjukkal elég jó barátságban voltunk.
Nagyhirtelen ennyi jutott eszembe... de elképedtem ezen a számolgatáson.

Lehet, hogy Szabó Magda nyomán (Ki hol lakik? gyerekeim kedvence volt kiskorukban) lehetne írni egy ahhoz hasonlót simán.

Lehet megírom és később csatolom.


2014. május 13., kedd

...továbbfűzve...

További két gondolat az előző poszthoz:

Rossz úton jár aki a lehetőséget Angliában, Írországban, Németországban látja.
A lehetőséget mindenkinek magában kell megtalálnia. 
Nincsen feltáblázva a Lehetőség, nem fog erős áramütésszerű érzés végigvonulni a testeden, mikor a Lehetőség szembejön. Mindenkiben ott van. Élni viszont piszok nehéz vele.

A másik, kevésbé demagóg dolog: 
Tényleg nem azért nem írtam többet a nehézségekről, mert félrevezetni akarok bárkit is.
Azért, mert gyűlölöm a nyavajgást. Útálom azt a fajta mentalitást, hogy a kakas is kurva, meg a szar is ízetlen. Én nem ez vagyok. 

Igen, mindig apához térek vissza tudom, de ő mondogatta mindig: 
Aki panaszkodik az ételre, az még nem elég éhes.

Ezt meg kb. mindenre át lehet vezetni.
Én eszerint szeretek (szeretnék) élni.

2014. május 12., hétfő

Ki a gyáva kö....g?

Sok-sok levelet kaptam már a kivándorlás témájában. Sokan kértek tanácsot, információt. Tanácsot nem nagyon adok, nem merném felválallni azt a felelősséget ami ezzel járna. Információt bármikor a legjobb tudásom szerint írtam meg mindig, bárkinek, hozzátéve, hogy esetleg nem jól tudom, vagy a dolgok már változhattak azóta. Én már csak ilyen óvatoskodó betoji alak vagyok.


Néhányszor az is előfordult, hogy azt mondta valaki, hogy az én blogom adta meg a végső lökést ahhoz, hogy elinduljon, vagy elinduljanak esetleg családdal együtt. Ezt is nagy felelősségnek érzem, bár persze mindenki a saját sorsának a "pogácsa".

Ezek a sorok most azoknak szólnak, akik most akarnak elindulni és ez a bejegyzés egy mai esemény hatására íródik. Teljesen saját szemszögből. Én nem tudom ugyanis mi a helyzet pl. Birminghamben vagy Londonban? 
Akik maguk mögött akarják hagyni Magyarországot, azok indíttatása többféle lehet és én minden érvet elfogadok. Megértem.
Az átgondolt döntés viszont nagyon fontos. 
Igaz, hogy itt könnyebben lehet boldogulni a mindennapokkal. Az is igaz, hogy sokkal inkább emberszámba vagyunk véve.
Összehasonlíthatatlanul könnyebb (lehet) az élet.
Mindezt viszont nem adják ingyen.

Iszonyatosan meg kell küzdeni érte. Lehet, hogy a nehézségek a hozzáállásomnak, vagy a pozitív gondolkodásomnak köszönhetően nem jöttek le annyira a blogomból, na meg persze a családot és a közelebbi ismerőseimet akik olvasnak, inkább a haladásról szerettem volna tájékoztatni, mintsem a nehézségekről.
Írtam ugyan a hónapokig üres lakásról, a kezdeti igénylések (tax credit, child benefit) akadozásáról, hogy eleinte elég gyakran csak szendvics volt itthon, néha még az sem, írtam a nyelvi nehézségeimről stb. Aki tud olvasni a sorok között azért tudhatja, nem volt ez azért egyszerű. Mégis azt is nyomatékosítanom kell, más ezt esetleg olvasni, és más a hétköznapokban megélni. Egy teljes év kellett ahhoz, hogy újra egyenesbe jöjjünk, hogy visszataláljunk magunkhoz.

 Elvágni magad a szülőhazádtól ez csak az egyik fájdalmas pont. Az csak egy dolog, hogy hiányzik a Balaton, vagy a temető, ahol apád nyugszik.
Elszigetelődsz. Minden szempontból. Nem lesznek tágabb értelemben vett családtagjaid, barátaid, nem csak neked, a gyerekeidnek sem (már ha vannak). A nyelv idegen, a város idegen, más az étel íze, más a szaga a levegőnek. Máshogyan fázol. Minden más.
Ezért vagyok mérges, ha valaki azt mondja, az országelhagyók gyávák.
Mivan?

Nagyon bátornak kell lenni vállalni ezt a kihívást. Nagyon elszántnak kell lenni. Kitartónak. Szorgalmasnak. Elhivatottnak. Körültekintőnek. Megbízhatónak. Bölcsnek. Pozitívnak. Hajlandónak. Alázatosnak. Türelmesnek. Hálásnak.
Mert az eleje NAGYON NEHÉZ, így csupa nagybetűvel. Sőt az utóbbi években egyre nehezebb az újonnan érkezőknek. Kevesebb a munka, sok a bevándorló. A benefit szabályok is szigorúbbak, lakáshoz is nehezebb jutni. Nagyon megválogatják kiknek adják ki. A nyelv egyre fontosabb. Jó nyelvtudással is nehéz munkát találni, első munkát mindenképp.
Ma már nem lehet alig nyelvtudással elhelyezkedni, legalábbis nehezen. Sorolhatnám vég nélkül az okokat, de minek? Nem ez a lényeg.

Mindenben megtalálni a jót, a szépet, a vidámat, akkor is amikor estéről estére leereszt a gumiágy alattad.
Képesnek lenni erre.
Értékelni egy másik ország szépségét, vagy az idegen emberek kedvességét nagyon nehéz, ha nem lépsz túl magadon és nem hagyod, hogy az álmaid vezessenek.
Ha éhes vagy és a teli éttermeket nézed séta közben azt kell látnod, hogy egy napon te ülsz majd ki annak a pálmafás étteremnek a teraszára steaket enni. Ha a gyerekeid elszottyannak, mert egyedül érzik magukat, el kell hinniük, hogy egyszer majd elegük lesz a temérdek pizsamaparti meghívásból. Amikor hatszázadszor gyalogolsz a munkahelyedre, ahol parkolóban a munkatársaid autói állnak sorban akkor hinned kell, hogy egy napon majd te is autóból szállsz ki.
Ha hónapokon át nem érted min nevetnek annyira a munkatársaid, egy dolgot tehetsz (már azon kívül, hogy megkérdezed), érezned kell, hogy benned van a lehetőség, hogy egy napon te fogsz valami nagyon vicceset mesélni nekik.

Ezek nélkül a boldogság, vagy a boldogulás esélytelen itt is. 

Nem akarom felmagasztalni magunkat, de méltán vagyok büszke. Mindezeket így éltük túl és csináltuk végig, bizonyítva ezzel, hogy meg lehet csinálni, és még innen is van tovább.
Még mindezekkel együtt sem bíztatok senkit arra, hogy nekiinduljon a mi példánk után, de aki azt merészeli mondani, hogy gyáván megfutamodtunk annak azt üzenném innen, lehet utánunk csinálni. Megjegyzem vannak néhányan, akiknek sikerült is, ők is méltán lehetnek büszkék magukra (sárkánybulldogék, laci, tóniék stb, csak hogy magatokra ismerjetek).

Egyetlen dolog van ami nem tőlünk függött, (vagy apám mondása szerint csak részben tőlunk ld. lejjebb) az, hogy a szerencse is mellénk szegődött. 
Tehát akkor még valaminek lenni kell: szerencsésnek.

(Apám szerint amúgy nem arra kell várni, hogy a szerencse bekopogjon... az ajtót kell nyitva tartani.)






És most, hogy jól kidemagogizáltam magamat, elmegyek és beoltatom a kutyát, mert jó gyáván előjegyeztettem az állatorvosi rendelőben.


2014. május 7., szerda

Egy termékeny nap margójára

Tegnap nyitottuk volna az ajtókat a látogatók előtt, erre reggel lett egy újabb fertőzöttünk. 
Kezdtünk mindent előlről. Műanyagkötény, gumikesztyű, szájmaszk, miegymás. Ha ezekhez hozzáadjuk a harisnyát, meg a vastag egyenruhát, akkor el lehet képzelni, hogy kb. úgy érzem magam mikor dolgozom, mint a rizs amikor a zacskóban fő. I am boiling in the bag. 
Megjött végre postán a nyári fehér melóscipőm (télen fekete cipő kell harisnyával, nyáron fehér cipő anélkül), úgyhogy holnap végre kimehetek az udvarra és körbetáncolhatom a lángoló harisnyáimat.

Tegnap és ma szabadnapos vagyok, de a vészhelyzetre tekintettel tegnap behívtak. Már három hete, hogy csak heti egy szabadnapom jut, e héten a mai volt az.
Felvarrtam a séfünk új gatyáját, megvarrtam a Nórilányunk munkatársának a szakadt dzsekijét. 
(Mellékesen jegyzem meg, hogy elképesztő micsoda trehány munkákat adnak el márkás ruhanemű címen. A karjánál volt szakadt, mindkét oldalon, hogy megjavítsam ki kellett bontanom a bélést. Sem a bélés, sem az anyag nem volt eltisztázva, összevarrva is csak hosszú laza öltésekkel. Tehát végigmentem az összes varráson mégegyszer és letisztáztam, minthogy feleslegesen csináltam volna meg csak a szakadást, egy hónap múlva újra elfeslik egy másik helyen.)
Balikám munkanadrágjában is kicseréltem a szétment zippzárat.
Felporszívóztam, felmostam, fürdőszobát takarítottam. Közben végre megérkeztek a gázszerelők is az évi kazáncsekkolásra, meg hogy jól összejárkálják a fürdőszobámat.
Főztem spenótot, sütöttem hozzá sonkát, a konyhát is beáztattam, mikrót, sütőt kipucoltam, kimostam 100 kg ruhát. 
A kedvenc kardigánomban egy órán át kötöttem vissza a szálat, mert a múltkor beleakadtam vele a drótkerítésbe. 
Amikor a család megérkezett, az Olívia talált két csavart a klotyóban. Csak remélni merem, hogy nem hiányzik a gázberendezésből.
Minthogy az előszobaszőnyegben eddig helyet foglaló morzsácskák, kövecskék és egyéb nyalánkságok átkerültek a hajamba, beálltam a tus alá. A lábamat is bundátlanítottam, mert úgy ítéltem meg, a fehér cipővel nagy lenne a kontraszt meg amúgy sem kell már a téli szigetelés.

Most meg itt ülök, mint az iszap, iszom a teámat és azon elmélkedem milyen jó a férfiaknak, hogy nem kell harisnyát hordaniuk soha életükben...és akkor még szóba se hoztam a melltartót.

Na, teregetek még egy utolsót, aztán megyek megnézem hány bárányom van ma este. Valami azt súgja nem lesz egy nyájra való.

Kis büszkélkedés

Tudom kis lépés ez, de nekem mégis nagy. Kis lépésekkel jutok el majd talán valami nagy felé.
Ezek az első félhivatalos termékeim a kiadványszerkesztés terén.
Az első tavaly karácsonyi, a ünnepi asztalokra és a szobákba készült a munkahelyemen. A képeken a külső és a belső fele külön látható, egyben lelamináltam és háromszögletű hasábként álltak az asztalokon.
















A második a múlt héten készült, plakát egy itteni bárnak. Csomó helyen kint van a városban, majd lefotózom a héten.
Mindkettő a megadott instrukciók szerint öltött formát, de 75 százalékig az én termékem azért mégiscsak...





2014. május 5., hétfő

Mire képesek az angol tudósok...

...már az idétlen statisztikákon kívül.


Ma a Daybreakben (reggeli műsor) imádkozó sáskát láttam 3D-s szemüvegben. A newcastle-i egyetem tudósai vizsgálják így a sáskák térlátását. Megosztanám veletek a látványt:



Szössz

Az alábbi jelenet természetesen angol nyelven zajlott le:

Felhajtunk Balázzsal a kompra a nagyon posh (flancos) cabrioval. Napsütésben, tető lent, napszemüveg, ahogy kell.  A jegyárus rákiállt a férjemre:
- Én ismerlek téged!
- Na jó lebuktam... Igen én vagyok az a híres énekes... - így a férj
Meglepett arckifejezés, majd röhögni kezd:
- Jaj neeem. Máshonnan. Te vagy az a Balzac a compjútermen! Tavaly csináltad a gépemet.
- Igen, meg irogatok is, de az egy másik történet.

2014. május 4., vasárnap

Joan ma nekem ajándékozta a rongymacskáját. Azt mondta ha elmegy szeretné ha velem lenne, mert így mindig emlékezni fogok rá. Azt mondtam neki, rendben, de a macska addig marad ott a szobájában, hogy vigyázzon rá és nehogy meghaljon nekem, mert örökre megsértődök.
Megígérte.
Megígérte, bár egyre romlik az egészsége. Nem rohamosan, csak nagyon lassan, de minden nap elveszít egy kis darabot magából. 
Nagyon nem akarom, hogy ez a fülesbagoly itthagyjon. 
Nagyon nem.
De az alku, az alku. 
Sértődött rongymacskatulajdonos leszek egyszer.

2014. május 3., szombat

Szössz

...avagy imádom az angol szarkazmust...

(Elöljáróban: a járvány miatt két hete látogatási tilalom van nálunk, valószínűleg hétfőn feloldják.)

Michael az ablakban integet és hangosan kiabál be a 97 éves édesanyjának (Joannak), hogy legalább így köszönjön neki:

- Hi Mum. Are you all right? I have not seen you about two weeks ago...
- Hello love. Do not worry, I am same as beautiful then I was two weeks before.

( - Szia anyu. Jól vagy? Nem láttalak két hete.
- Helló drágám. Ne aggódj, ugyanolyan gyönyörű vagyok mint két héttel ezelőtt. )

Amúgy nem kell mondanom, hogy a legédesebb nyanya a világban.

2014. május 2., péntek

A mai nap tanulsága


Naná, hogy postás is csengetett, meg Bali ügyfele is most hozta a laptopját.
Ha nincs itthon senki, többé nem húzok a fejemre melírsapkát.







Tej, kiskanál, univerzum

 Megint az van, hogy szombat reggeli közléskényszeremet pár mondatba kell sűrítenem. Addig is fogalmazom majd a fejemben amíg ideérek, viszo...