2017. december 31., vasárnap

A karácsony, a lovam és boldogújév





A karácsonyot végigmelóztam, de azért volt puccos vacsora amit Bali már előre lefoglalt, én meg csináltam neki cserébe töltött káposztát, hogy amikor melózom, akkor ne éhezzen se ő se a vendégek. Angol-magyar vegyestársaság volt, de ez senkit sem zavart. Nagyon jól éreztük magunkat az asztalnál, igazi karácsonyos hangulatú este volt.




Kicsit hiányoztak akik hiányoztak, de velünk voltak gondolatban.
Naon klassz kaja volt, és jókis beszélgetés ott és itthon is a délutánokat ücsörgéssel és iszogatással töltöttük.

 A gyerekek is jöttek mentek, szépen lovat cseréltünk és mindenki örült.
Kaptam kettő kedvenc parfümömet (hogy ne legyek büdös), aztán még gyönyörűséges világítós tükröt (hogy jobban lássam a bajuszomat és a szakállamat) és még könyveket (hogy ne hülyüljek olyan gyorsan) és még sok apró kedveset ami itt így szokás és a lányok már beintegrálódtak teljesen.
A nagylovam Balitól szupernagyló, és nem is tudom igazán, hogy kivel oszthatom meg az örömöm úgy, hogy ne tűnjék kérkedésnek -  csak két helyen - két távolélő felebarátomnak mutattam meg, mert olyan nagy, szép, puccos és kedves ajándék volt - aki ismer az tudja, hogy ez mennyit számít nekem és hogyan örültem sírva. Fogalmam sincsen, hogyan hozta ezt össze és főleg, hogyan tartotta titokban és ez már a második nagy titok amit sikerült megőriznie ebben az évben, és aki őt ismeri az tudja, hogy ez nagy szám.
Ta-Daam




Nincsen többé karikázásos várogatás a fotóboltnál, és nincsen többet alt+ctrl+del. Ez olyan, de olyan  pikk-pakk, hogy elképzelni se tudtam volna jobban.
Nah... aztán végevan a karácsonynak is már, sőt már mindjárt az évnek is, és ez csak azért baj, mert háromszor húzhattam fel a csillogós cipőmet itt a nagy ünneplésben, de már többet most nem lehet. Mire én is kidolgoztam magam, (a szörnyűbbnél is szörnyebb volt a temérdek sok diliház a munkahelyemen)  három napot pihentem, aztán megint kidolgoztam magam és most kikészítettük már a virslit és az innit és ülünk itt és örülünk magunknak. Jön a ÚÉV.
A gyerekek most még elkezdték az életet élni, szóval ők ezerrel már szórakoznak itt - ott - amott. Csillámkodós szemhéjjakkal és ötvencentis sarkakkal voltak s még jönnek újévet kívánni is, meg várjuk őket a jövő héten egy kis kerítésjavíásra mert azt meg kidöntötte a jókis téli, tengerparti, viharos szél tegnap éjjel.
A kutya örül, mert végre láthatta ugatócimboráját élőben is.
Az óév legnagyobb tanulságai számomra amúgy:
- A magyar televíziózás nemigen tud már méllyebbre süllyedni mint ahol van (szanyikapitány interjú, pomádé éneklés a reggeli műsorban (john travolta - pachmann péter), mondjuk emeli a sas kabaré fényét, hogy legalább már nem az a legalja, a színháznak se, és mosláttam a fábriba a szamócát - ennyiripacsot nem is bír el Magyarorszááág, de komolyan. (Mielőtt itten szó érné a ház elejét, én szinte egyáltalán nem nézek tévét, de a vendégek miatt respektálunk és most pár hétig otthoni adókat néztünk.) Aztán jött ez a vígszínházi karácsonyos videó, amit még ma sem hiszek el, hogy nem csak álmodtam, szóval nem is nagyon akarunk magyarkulturálódni mostanság. Nem hazaköpködésből mondom, de kishazánk már kezd olyan lenni, mint egy uhrinbenedek az egész, de télleg má...

Szóval...
Éljük a magunk kis lecsúszottértelmiségi-proli életét boldogan és mondhatnám, hogy itt a mese vége, de úgyse hagyom abba a blogot sose.
A koktélcseresznye ezévem tortáján amúgy, hogy kirúgtak a facebookos magyar hogolóscsoportból. Hogy miért, annak meg majd szentelek egy posztot ígérem.
Jóéjt.

2017. december 22., péntek

Régitörténet-mesélős


Folyton elvisz az orrom a múltidőbe. Egy-egy szagot ha megérzünk, mintha a láthatatlan illatszál nyomán előtekergő emlékek filmjét néznénk,  egy rövid megfagyott pillanat alatt egy egész estés mozit.

Beleszagoltam a nagyzacskó darált dohányba és visszautaztam az időben. 

Az első megállónál nagyapám pipafüstje mögül gyerekkorom nyárikonyhája tűnt ki, oda lett száműzve az öreg, mert az “újházban” már nem kapott engedélyt a tupákolásra - ahogy nagyanyám hívta a pipát - és miután anyámék kitették oda a kedvenc fotelét is, morogva bár, de belenyugodott. Lábát az előtte alvó Báró hátán pihentette, madzaggal felkötött, lenvászon nadrágján mindenféle gyanus foltok éktelenkedtek. Szerettem ott kuporogni nála a hűvösben, de azt nem szerettem ha elkapott és megszorongatott. Fura illatok keveredtek a papán és nem mindegyiket szerettem. A pipafüst az más. Az kellemes és a szakállán érezni a legjobban. Akkora tenyere volt, hogy bele tudtam ülni szinte egészen, mint egy nagy puha hintába.

Ha nem a kertben vagy az állatokkat prücskörészett - így hívta nagyanyám a látszatmunkát - csak ücsörgött a nagy, zöld, kiült fotelben, pöfékelt és bújta az újságot. Az első betűtől az utolsóig kiolvasta minden nap. Néha szunyókált, néha meg háborús dalokat énekelt németül meg szlovákul. A szlovákot az orosz hadifogságban tanulta meg két év alatt, mert azokkal volt összerakva - ezt mindig mesélte.... meg azt is, hogy gyalog jött haza negyvenkilenc nyarán, és két hónapig kereste a családját, mert minden svábot elüldöztek és bujdoklásra kényszerítettek az oroszok. A házukban idegenek laktak, nagyanyámat négy faluval odébb találta, egy rokon istállójában húzták meg magukat. Addigra nagyapám már mindent utált ami orosz és háromszor megköszönte az unokatestvérének, hogy befalazta a nagy “felszabadításkor” a nagyanyámat és a lányokat. 

Akkor vájogból két kézzel új házat épített, és a ház ma is áll, én még oda születtem.

A következő megálló a dohányszárító csűr.

Két nagy szántón termelték apám és a testvérei a dohányt. Szüret után hosszú kifeszített spárgán száradtak a hatalmas levelek egy - akkor számomra óriási - oszlopok által alátámasztott tető alatt, több szinten. Az unokatestvérem meg apám többméteres, szürke alapon fehér-kék-piros csíkos vászonanyagokat húzott ki és kötözött az oszlopokhoz. Ebbe a függőágyba mi belefeküdtünk és naphosszat olvastunk a hűvös, szellőjárta, dohányillatú pajtában. Erzsinéném házilag főzött hideg málnaszörpjét ittuk, és ha megéheztünk a mama lilahagymás-zsíros kenyeret hozott. 

A málnát nagyanyám és mindegyik nagynéném ugyanúgy csinálta. A gyümölcsöt nagy gézszerű anyagba kötötték és fellógatták a nyárikonyhában az asztal alá. Alatta vájdling ahová a málna leve néhány nap alatt, szép lassan kicsepegett. Közben néha szorítottak, tekertek rajta egyet-egyet. Amikor az összes nedű kifolyt, tűzre tették cukorral (ha sok volt akkor szabad ég alatt kondérban) és addig főzték, míg teljesen sűrű lett. Akkor magasnyakú “pálinkás” üvegekbe töltötték és dunsztba tették. A meggyszörpnél ugyanígy jártak el.

Mai napig ha beleszippantok egy kupac málnába, egyből látom magam előtt a csepegő, vérpiros csomagokat amelyek így visszagondolva eléggé szürreálisan néztek ki és más környezetbe helyezve - mondjuk egy Tarantino filmbe - egészen más lenne a hatásuk. Olyan intenzíven jelennek meg a képek a fejemben, szinesben, néha élesebben mint a félhomályos konyha a jelenben.

A nyári meleg por illata elvisz a szántóra, a muskátli levelének illata a házunk udvarába, a hideg fasírt a harkányi strandra, a hideg sültoldalas pedig a Rózsamamámhoz a villánykövesdi búcsúba (vagy ahogy faluhelyen mondták - bucsuba...). Ülök a gangon, és Rózsanagyapám meséli, hogy az a betyár a nagyapja vagy dédapja vagymi, és hogy mindenki RózsaSándor volt az egész visszamenőleges alföldi családban. Nagyanyám meg őrizget valami sárgult újságcikket erről meg az utódokról és anyámnak is megvolt egy darabig ugyanez. Hogy ebből miazigasság kérem én aztat meg nem mondom, de még nem döntöttem azt sem el, milyen abba gondolkozni, hogy egy tömeggyilkos lett volna a szépapám (vagymi).... hinnnye.

Úgy képzelem, van az agyunkban egy kicsike molekulapolc, ahol feliratok állnak. 

A BALATON felirat alatt a májkrémes uborkás zsemle és a nedves iszap szagmintája van, tapintás érzékszervének ott a langyos nyári szél, és a napsütés tüze a bőrön, ízlelésnek a dinnye és a főtt kukorica, hallásnak ott a fák susogása és az, ahogyan a víz csapkodja a hullámtörésnek odapakolt köveket, látószervünk ezernyi elraktározott képe van mindezek alá rendelve. Ezek ott sorakoznak mind, szépen rendbetéve a fejemben egy redőny mögött amelyeket az érzékekből felvillanó idegszikrák mozgatnak fel és le, ahogyan egy fotocellás ajtó nyílik a fény-nyaláb megszakadása (fotoelektromos hatás és imádom a fizikai kémiát igen) miatt. Egyszerűen zárul az áramkör és elöntenek az emlékek.

Az ISKOLA felirat alatt a ceruzahegyezéssel létrejövő langyos faforgács és a rohadt szendvics emléke mellett ott van tornazsákom zokniszaga, az ebédlő semmivel össze nem téveszthető menza illata, egyéb érzékeknek pedig ott a hideg kő amin ültünk az aulában, gyerekzsivaj, folytonos kattogások, a tanár hangja “nemfutafolyosón, eznektek gyülekező, mégmindignemtudja hogykellsorbanállniii, nemlóbálja a tornazsákját merfültövönvágom” amelyek a koponyámon belül oda-vissza hangzanak mint a kiálltás egy mély völgyben.

Bármelyik érzék útján jutok el ezekhez a polcokhoz, az összhatás egyszerre csal könnyet a szemembe és húzza mosolygásra a számat. 

Na evvan. Ilyen egy szagemlékezős iromány volt ez. Így karácsony táján amúgy is kissé szentimentálisabb vagyok, és az év vége meg az idő múlása is rátesz még erre egy lapáttal.

Az angolosan már két hete feldíszített karácsonyfa alatt angolosan szépen gyűlnek az ajándékok, várom a lovamat, van ott a nevemre több kisebb mellett egy nagy doboz amit - mikor senki nem látta -  megráztam és nem nyávogott, szóval nem tudom mi van benne. Izgi. Mindenkivel szembe tudok szállni aki azt a demagóg sablonos szöveget nyomja, hogy a karácsony nem az ajándékokról szól. De igen. Arról is. Akármilyen kicsi az a meglepetés, akármilyen kézzel fabrikált is, akkor is szép ez a szokás, hogy megajándékozzuk egymást. Mert szeretjük egymást, mert kigondoljuk, megtervezzük és általában el is találjuk. Voltak a mi életünkben csóróbb karácsonyok, és voltak kicsit módosabb karácsonyok, de összességében igenis számít, hogy ajándékozunk. Akkor is, ha csak egy vicces zoknit és akkor is ha mittudomén aranygyűrűt. Adni jó, és nem kell képmutatónak lenni - kapni is.

Most viszont viszlát, megyek szagolom tovább az életemet, tegyétek ti is azt.

Bódogos Önnepeköt kívánok mindenkinek.

2017. december 12., kedd

Inspired by

Bemutatom Maine-t es Maisie-t.

 

     
















Szeretem a szép cuccokat. Mindig is szerettem, csak elnyomtam hátra az agyam legmélyére és a fontossági listán is az utolsónak csúszott vissza. Papának volt egy farmere, nekem két kismamaruhám és abban elvoltunk. Egy-egy pár cipő, ha tönkrement mentünk a kínaiba. Nem volt ebből soha lelkibánatom, és nem volt kínszenvedés ez a fajta lemondásokkal járó élet akkor. Viszont nyomot hagyott az biztos, mert most meg tényleg jó érzés nagyon, hogy úgy normálisan fel tudok öltözködni az egyenruhás hétköznapokon túl.
Nem tudnék ölni egy szép cipőért, de szerelembe tudok esni vele. Nem tudnék meghalni egy kabátért, de nagyon szeretem az újkabátos érzést.
SOHA nem fizetnék többet egy-egy ruhadarabért mint amit megengedhetek magamnak most, és sose nem többet mint néhánytíz font. Szerintem akkor sem venném meg Maine-t és Maisie-t, ha milliárdos lennék, pusztán azért mert mikerültezenafotelon hééétezerkééétszáázforintbaaa?
A divatot, jimmychoot és korsékat nem azért lehet nézni, hogy megvegyed az ezerkétszázdolláros cipőt. Azért, mert ihletet ad. Színeket, formákat, kreativitást lehet lopni.
Ez a két darab egyszerű és nagyszerű. Okos példája annak, hogy nem kell túl sok ahhoz, hogy remekművet alkossunk.
A puritánságában és a körítésében van a nagyszerűsége. Elhiszed, hogy kell. Elhiszed, hogy nem tudsz élni nélküle. És elérték a célt. A moziban a Choo reklám után (2018 cruise kampány, video: IDE KATT  ) vettem egy csillámos bokacsizmát a karácsonyi partira.
Nem choo, nem szinesköves (azt majd a kinaiak leutánozzák jövő tavasszal), kicsit savanyúbb kicsit sárgább (kicsit rockosabb), de gyönyörű és az enyém.





Bemutatom Adele-t és Ayla-t.


     
(Csak Adele-t vettem meg nyugi.)

Szombaton karácsonyi parti a Rock Garden-ben. Ki kér outfit képet? Szeretném azt hinni, hogy nem csak én vagyok ilyen divatmajom.
Hát ez van. Nem is azért mert elhiszem, hogy attól leszek jobb nő ha csillog a lábam, hanem mert imádom, hogy néha a kisbékából hercegnő lehetek (az a herceg, de mindegy értitek). Ezt az élményt kínálja Maine és Maisie is.


Ötös UK méretem van, ha esetleg egy milliomos idetalálna.
Pusz

2017. december 8., péntek

Szössz

... avagy még húsz év után is sírva röhögök.


Férj számítógép szerelés közben, szórakozottan énekelve:


“...gáz van gáz, 

röpke kábel elbaszódott dünnyög száz bogár...”





(Az ominózus Nyár van nyár (röpke lepke száll virágra, zümmög száz bogár...) c. ének dallamára, ha nem esett volna le.)

2017. november 30., csütörtök

A pillanat

Steak and kidney pie (marhahúsos vesés pite)volt ma ebédre. Ültem a Julyval szemben a szobája csendjében és segítettem neki enni és az jutott eszembe, hogy ez volt Iris kedvenc étele és sokat emlegettük Iris-t Joanieval, amikor Iris elment. Amikor ez volt a kaja, mindig felhoztuk őt, hogy szerette ha ez volt ebédre és most, hogy már Joanie sincsen ez a hülye pite mindig megsirat. Mindig együtt ültek July-val az asztalnál az ebédlőben és amióta mindketten elmentek, July nem akart többet az ebédlőbe menni.

És miközben emlegettem őket együtt sírtunk, (July nem tud beszélni) és hirtelen elkezdtem érezni az ő magányát is, és sajnálni magamat, hogy elment öreg barátném és pokolian hiányzik. Pont ma, egy ilyen amúgy is szar napon, mert az ilyen napokon Joanie mindig kicsalta a mosolyomat valami hülyeséggel és egy idő után már rendben is voltak a dolgok, mert nem éreztem helyénvalónak, hogy ha a kilencvenhét éves öreg roncs így tud nevetni akkor én meg miaszarér nem tudok örülni.

Biztos van ez úgy mindenkivel, hogy van az a csendes pillanat... 

Amikor elönt a bánat. Úgy, hogy tulajdonképpen boldog az élet, tulajdonképpen nincsen semmi baj, és mégis elveszettnek és magányosnak érzed magad. 

Drága Joanie. Remélem, hogy egyszer majd könnyebb lesz eszembe jutnod.


2017. november 28., kedd

Kiírtam magamból egy tök jó posztot, és a blogger új csilli villi applikációjában - amiért ráadásul fizeni kellett - nem lehet publikálni mentés előtt és én ezt nem tudtam, szóval ment a levesbe az egész. Amúgy is elég idegesítő, hogy eddig is minden publikáláskor összeomlott az alkalmazás, de legalább a poszt kikerült. Hát ez most elveszett. Enyhén szólva kiforratlan termékért kérték el a lóvét. 

Majd megírom mégegyszer azt a bejegyzést, de előbb egy beszámoló az elmúlt bő három hétről.

Itten volt az egész lányomcsalád a két unokánkkal. Óriási pofák, nagyon élveztük az együtt töltött időt és nagyon el is fáradtunk. Idősebbek is vagyunk (meglepő nem?) meg régen is volt már ilyen kismocsok a háznál, meg ugye dolgozunk is (szabit már nem tudtunk kikérni rövid volt az idő). Ja. Az első pár napban eléggé lezombisodtunk, de aztán megszoktuk, hogy néha fel kell kelni éjjel, vagy korán... A Martin egy különleges nyúltojás, ahogy én nevezem, de eszméletlen okos és nagyon szeretetéhes. A Helga egy tűzrőlpattant kis bajkeverő és reggel hattól este hétig egyfolytában mosolyog. 


>>>>> A férj éppen videókat néz ahogyan minden reggel, és - ahogyan minden reggel - ez nem jön össze azzal, hogy én meg olvasni szeretnék, ne adj isten írni. Most éppen egy háromszáz éves zongoráról tart nekem előadást, hogy még mindig milyen szépen szól én meg megértően bólogatok és közben meg igyekeznék hogy ne felejtsem el mit is akarok írni.<<<<<<

Késő.

Igen, szóval eléggé leamortizálódtunk, a férj amúgy is sokat melózik a bizniszben és a melóhelyén már csak négy napot visz. Elfáradtunk kicsit na. Horgolási elvonásom is volt, a főnököm miatt (lásd lejjebb) meg az unokákkal is el voltam foglalva. Na kicsit azért horgoltam - Helgának egy babát meg egy sapit és még a Martin sapija visszavan, de azért ez extrém mértékben kevesebb a mindennapi betevőhöz képest.

Ebben a két hétben ezer szösszt kellett volna lejegyeznem, de most elengedtem a nagyját, csak örültünk a perceknek úgy magunkban. Szombaton délután repültek haza, nem minden probléma nélkül, de hát két kicsi gyerekkel ez nem is elvárható. Mindegy, minden oké otthon vannak. Összeterelgettem a játékokat egy dobozba, kitakarítottam kicsit és visszacseréltem az ágyneműket. Szétszedtem az utazókiságyat és elraktam a seggringatót. Kicsit most üres lesz a ház egy darabig, de vigasztalom magam azzal, hogy mindjárt nekilátok a karácsonyi díszítésnek, és jön a totnesi karácsonyi éjjeli vásár, és a férjem nővére is jön két hét múlva. 

A munkában is éppen ebben a hónapban emelkedik a respektem, nem mintha már eddig nem lennék eléggé nélkülözhetetlen. Rövidre fogva - a főnök revalidation- jében (nővér státusz megújítása minden három évben kell) segítettem, mert a főnökön kívül még az összes többi kollégám se ért a számítógéphez, pláne meg nem online formanyomtatványok és online kérdőívek tekintetében. Mostanra meg már csak online lehet jelentkezést beadni és egyébként mindent elintézni. A nyomtatványokat le is kellett tölteni, begépelni a konferenciák és tréningek anyagait, némileg megszerkeszteni és végleges formát adni neki. Aztán az online procedúrán is át kellett vergődni a főnivel, szóval együtt is aludtunk az elmúlt hónapban. Megdöbbentem amúgy, hogy szakmailag még mindig mennyire képben van, de az új információk befogadása tekintetében már ugyen na... de hát nem meglepő. A korához képest még így is jól teljesít, de én azt mondanám, szerintem érzi most már hogy ez az lesz utolsó három éve a szakmában, de arról még nincsen reális képe, hogy mennyire megy mások agyára ebben a tekintetben. 

Mindezekhez még hozzájön az is, hogy áprilisig át kell állnunk digitális kórlapnyilvántartásra és egy az egyben az NHS digital rendszerére. Ami elég nagy kalap, de nagyon úgy látszik, hogy az egész a fejemre lesz telepítve.  A főnök tudja, hogy kicsit már elegem van, és lehet, hogy sejti, hogy már egy két állásjelentkezésen túl vagyok. Szóval most vonszol magával NHS digital előadásokra. Tulajdonképpen beígérte ezt az állást nekem, de konkrétat (fizetést, óraszámot stb.) még nem beszéltünk meg. Nagyon jó lenne ez, amúgy is valami számítógépezős egészségügyes jövőben gondolkoztam és iszonyat jó lenne megtanulni az NHS digital-t mert annak nagy jelentősége lenne a későbbi munkakeresésemben. 

Az első előadáson már voltunk is. Iszonyat fontos embernek éreztem magam, és nem lehetett a vigyort letörölni az arcomról. Az NHS oktatási központban voltunk, életemben sose voltam ilyen puccos tréningen. Adatmegőrzés, adatvédelem, email-szerver, kommunikáció. Tök érdekes volt, és volt saját laptopunk amin lejátszottuk a kottát és kaptunk kávét meg sütit. Én csináltam meg a munkahelyem NHS-emailjét és rendesen beállítottam mindent. Okos kérdéseket is feltettem és láttam a főnökömön is, hogy tök büszke. 


 

A szünetben csináltam egy lesifotót is.


Ezért a sok időért meg a segítségért kaptam pluszlóvét is. Olíviának akartam belőle új ágyat meg gardróbszekrényt venni, (mert az előző lakásban ugye elázott, és még nem pótolta) gondoltam meglepem vele, de a férjem azt mondta, majd ő megveszi szó se lehet róla, hogy ezt a pénzt ne magamra költsem. Nem kellett kétszer mondania, a fele ment fonalra a másik fele meg egy kabátra, amire pályáztam már rég és amit black friday leárazáson vettem online mielőtt belassult a Macy’s oldala. Negyedáron jutottam hozzá és igenis őrület van ezzel a black friday dologgal és igen marhahülyeség, de sose lenne ilyen kabátom ha nem lenne black friday. 

A férjem azt mondta, hogy nagyon reméli, hogy a hátralevő életemet már kihúzom ezzel az öt kabáttal amim van, de mondtam neki, hogy csak álmodozzon. 

A karácsonnyal kapcsolatosan is megint megy a titkolózás nagyon. Az volt hogy az elmúlt karin megegyeztünk a férjjel hogy egymásnak nem veszünk csak apróságot, csak a gyerekeknek lesz ajándékutalvány, mivel a gyerekektől úgyis lesz meglepi ezért nem lesz üres a fa alatt, szóval mi nem költünk ehhez tartottuk is magunkat, másra kellett akkor. Tavalyelőtt (ezt egybekellírni? namindegy most lusta vagyok rákeresni) jött hozzám a férj által a szép új iPadPro-m ami azóta is a második házasfelem és hasít szépen, és öt karácsonyra is elegendő ajándék amúgy. Mondjuk egy jó kis laptop már elkélne mellém mióta a jókis Dragon tönkremenődött, de míg lesz megoldom ezzel, nagyjából mindenre jó kivéve a fotóboltot és kissé egyszerűbbé tenné nekem a fájlok tárolását és rendszerezését egy notebook, mert a rendetlenséget még digitálisan se szeretem. Szóval kari na ott tartottam, hogy idén viszont a férj megint nagyon titkolózik és somolyog, a gyerekek meg felszegett állal járkálnak mert ők már tudják milyen lovat kapok és mekkorát. 

Ez a ló dolog egy ilyen szállóige a családban. Amikor a gyerekek kicsik voltak, mindig kérdezgették, mit kapnak szülinapra, húsvétra, karácsonyra.  A férjem mindig azt mondta, vettem egy olyan de olyan szépet, majd meglátjátok, csak az a baj, hogy nagy hely kell neki, és sokat eszik... -naaaa de mijaaaaz, mit kapuuuunk? - nyafogtak és mindig nagyra nyitott szemekkel, mosolyogva várták a választ.  Egy naagy, hataaaalmaas, szééép, LOVAT! És imádtuk, hogy vigyorogva, de csalódottan sóhajtoztak, hogy ez má megin nem az a válasz amit akartak hallani és mi erre rászoktunk, hogy a titkos ajándék tizenévek óta az LÓ. És tegnap mondta a Nóri is, hogy látta a lovamat és nagyon szép, csillámLÓ már majdnem unikornis. Szóval várom a lovamat, és gondolkozom milyen lovat adjak én, ugyanis a férjnek szánt legjobb ajándékötleteimet a gyerekeknek adtam mert tanácstalanok voltak. 

Ember továbbá befizetett egy karácsonyi vacsorára az egyik helyi puccos hotelbe. Az meg ilyen igazi lesz, hogy sokan egy asztalnál. Három lány, kettőnek jön a pasija is, Nóri Ryan, és Tamara Callum, aztán Olívia magában, neki nem kell pasi se és nő se és most egyáltalán senki, és persze jön a férj nővére és az ő fia Máté is leutazik Londonból két napra  plusz a Bali és én. Kicsikét hiányzik oda a család budapesti fele, persze anyám is - németben melózik már harmadik éve decemberre jön ki a turnusa, de mondjuk ő letojja a karácsonyt - de most kiunokáztuk magunkat, szóval nem lehet mindent egyszerre akarni. Jó lesz biztos mert amúgy nagy dolog ez, és még ilyen ünnepi igazi családos vacsorán sose voltunk - az itthoni az ugye nekem nem számít annak, mert azt én mindig hullafáradtan éltem meg és csak a mosogatnivaló lebegett a szemem előtt meg az hogy mikor ülhetek le végre a szép, nagy, fordítva felrakott kufferomra. Ettől függetlenül az is szép meg jó persze, de úgy élvezni valamit hogy nem kell tésztát dagasztani hozzá meg darált húst keverni teljesen más. Persze azért a töltött káposztát felrakjuk másnap, nehogy az ünnep hátralevő részére éhesek maradjunk. 

Mostanság egy nagyon ódivatú négyzeten dolgozom horgolásilag, szóval megyek is, mert éppen meglett a jó színkombináció az igazi karácsonyos hangulatú, csodálatosan maradi, horgolt takarómhoz.

Ez lett a titkárnősködésem jutalma:


Az elsőnek unalmas és sötét tónusú a közepe, a másodiknak meg túl világos. Ezzel a tanulópénzzel jött létre a harmadik. Nekilátok sorozatgyártani és kell vennem egy blokkolót (az ilyen fatábla amin ki lehet húzni a négyzeteket ugyanakkorára és szépen kifekszenek és egyenesek lesznek). Az ügyes szemlélők láthatnak kicsit a narancsbőrömből is :) valamint a virágos hálóingemből és a fekete mackónadrágomból.


   

Hát nem csodálatosak? Mint egy régi csempe egy százéves bérházban. Vagy egy régi kép, vagy tükör rámája. Imádom. Gyönyörűséges takaró lesz belőle.

Na nem untatok tovább senkit ezzel a mániámmal tovább, megyek is öltögetni meg beteszek valami jó kis sci-fit. 


Pá.



Jaj. Majdnem elfelejtettem - az anyaság egyik lényegét fogta meg Zsófilányom egy szösszben, mikor éppen vécére igyekezett és a gyerök meg elkezdett nyűgni, hogy elmegy az anyja és otthagyja a földön. A lányom így szólt hozzá.

“Nyugi fijam, nem megyek sehova, vagy ha mégis, oda jöhetsz te is...”

2017. november 1., szerda

Tanácsok magamnak

Írhattam volna azt is, hogy tanácsok a lányaimnak, de a gyerekek úgyse fogadják meg a szülők szavait, szóval inkább így a tizenkilenc éves önmagamnak adnék csak javaslatokat.

Tán eljut egyszer a gyerekeimhez is.

Szóval:

- SOHA ne tégy egy lépést, ne adj fel semmit, és ne köss kompromisszumot mert egy férfi elvárja. Be fog lépni az életedbe az, akivel szabadabbnak érzed magad mint valaha, és aki akarva sem kéri - kimondatlanul sem várja, hogy lemondj, vagy hogy feladj bármit. 

- Ha egy férfi meg akar változtatni, nem hozzád való, lépj tovább.

- Ha a szex csak neki jó, szintén...

- Ha egy férfi menni akar, engedd el. Sírni szabad. Meg vodkázni is. Könyörögni, megalázkodni nem.

- A féltékenység és a bűntudat a legfeleslegesebb érzések a világon. Igyekezz nem elveszni ezekben. Csak bánat van utánuk.

- Nem kell túl sokat rugózni a dolgokon. Vágj bele. Mi a legrosszabb ami történhet? Nem sikerül. És? 

- A kudarc olyan mint a mátrixkanál. Nincs. Vedd leckének ne kudarcnak.

- Inkább mindig értékeld egy fokkal fölé magadat mint alá, bármiről legyen szó.

- Ha valamin sokáig gondolkoznod kell jó ötlet-e, biztos lehetsz benne, hogy nem az.

- Ne hidd el, hogy nem vagy elég szép, elég okos, elég sovány, elég kedves.

- Tanulj meg horgolni mire harminc leszel.

- Mindig legyél jó és mosolyogj sokat, a bunkókat ezzel lehet a legjobban felidegesíteni.

- Soha ne menj bele rangon aluli vitába. Az emelt fővel kihátrálás nem jelenti, hogy vesztes vagy.

- Ne aggódj folyton azon, hogy nagy a fejed. Húsz év múlva is nagy lesz, kár erre pazarolni az időt.

Régitörténet-mesélős

Diliház van mint általában, de ha lehet a hét vége felé méginkább. Mindenkinek eszébe jut, hogy jaj ne maradjak már itt hétvégére a fülfájásommal meg a manduláimmal és hanyatt homlok rohan A rendelőbe, ahova ugye napi 24 órában lehet jönni beutaló nélkül (mekkora találmány), igaz, hogy délután hat után csak sürgősségi eseteket fogadunk arra, hogy mi fér ebbe a kategóriába van valami lista papíron, de az inkább afféle útmutató semmint betartandó szabály, szóval ja, belátásunk szerint se küldtünk el senkit a nagyapót se aki bebotorkált a beszáradt fülzsírja miatt, meg nyilván a srácot se aki kisflexszel (eztigykellírni??) lefürészelte majdnem az egész orrát (mondjuk őt én se felejtem el sose, a két szemöldöke közötti bürke tartotta az orrát. Úgy összerakták a dokijaink nem is látszott a heg sem, orr teljes funkcióban működött tovább, büszke is voltam rájuk nagyon).

Onkológiás rendelő is épp ma üzemel,  a váróterem harminc ülőhelyére összegyűlt száz ember eléggé ideges és nyomott hangulatban ül vagy ácsorog.

Meleg van, az egyszem ablak ugyan nyitva, de alig használ valamit. Kitesszük a rendelő ventillátorát az ajtó elé, de már eléggé elterjedt az emberi izzadság és a rákos hús szaga. Néhányan mindig feladják és elmennek, hazaviszik az orrmandulájukat és az arcüregüket majd kezdenek vele valamit sós inhalálással - gondolják. 

Az érkezési sorrend mindig konfliktusokat szül a beteg-beteg, asszisztens-beteg, orvos-beteg, orvos-asszisztens (tetszőlegesen variálható) között, pláne hogy a sürgős eseteket mindenképp előre kell amúgy is venni, és sokan nem értik, hogy miért mehet be a srác előbb (akinek olló áll ki a füléből) dehátcsakmostérkezett!

Egész nap hangzavar van a kicsi, kétvizsgálóágyas rendelőben. Ide-oda szaladgálunk az onkológiás rendelő és a szakrendelő között, éppen ahol nagyobb szükség van ránk. Eközben eszközfeltöltés és fertőtlenítés, katronkezelés, asszisztálás, receptnyomtatás, gyógyszerfeltöltés, mentőrendelés, időpont előjegyeztetés, megkeresni, letelefonálni, kiadni, behívni agyréém. A húsz orvos is folyamatosan pörög az osztály és az ambulancia között, van aki már 36 órája talpon van. Egy idő után mindenki türelmetlen és fáradt.

 A kávé folyamatosan fő a rendelő mögötti kis kucliban - amit pihenőnek neveznek mert van két faszék, egy négyzet alakú, rozoga, ezeréves konyhaasztal, egy új mikró egy huszonöt éves hűtő tetején. A kávéfőzőt mindig valaki hoz, akinek van egy felesleges ha az előző felmondja a szolgálatot. Nem nagyon kávézom, (pedig nagyon szeretem) de bárhol megérzem a kávé illatát, nekem az a kórházhoz kötődik. Az álmos, iszonyatkorán kórházi reggelekhez, amikor még üres volt a feketefehér kockás, frissen felmosott padló és a fertőtlenítő szaga keveredett a frissen lefőtt kávé gőzével.

Halad az idő előre, észre se vennénk, ha nem lenne egyre melegebb. A déli tájolású, belvárosi, nagy ablakos polgári házból nem lehetett jól funkcionáló kórházat csinálni. Képtelen kacskaringós folyosók, nagy belmagasság, magas nehéz ajtók. A meleg csak dől befelé, gyakorlatilag tök mindegy, hogy nyitva vannak a nyílászárók vagy csukva. Néha kikapcsol a fülem, csak csinálom automatikusan a dolgomat, védekezés ez talán az agyam részéről. Működési szünet. 

Van amikor egy doki dühöngi ki magát rajtunk, van amikor egy beteg. Vannak napok mikor úgy érzem minden ember bunkó. Mindenki méltatlankodik, kiabál  vagy egyszerűen csak morcos...

... és a nap nap végére elfogy a kedvesség és kiürül a mosolyzsák és már nem is akarok kedves lenni én sem. Van, amikor úgy megyek haza, hogy soha többet nem akarok visszajönni ide. Haragszom a világra, az országra az emberekre. Mérges vagyok magamra, hogy miért nem tudom ezt az egészet letojni és dolgozni és nem mellre szívni. Nem bírom a bunkó embereket. Nem bírom, ha valaki nem tud alapjáraton kedves lenni. Nem értettem sose, miért nem mosolyog és vidám minden ember mikor sokkal jobb ilyennek lenni. És ezek az emberek elveszik tőlem a saját mosolygásomat is. És akkor elgondolkozom, hogy biztos azért nem kedvesek, mert az ő mosolygásukat is elvette valaki és akkor megint megértőbb vagyok, de valami eldorádót képzelek el, ahol mindenki keves és nyugodt és nem azért mert nincsenek gondjaik, hanem mert emberek vagyunk és én azt akarom, hogy mindenki értse, hogy én nem azért vagyok kedves meg vidám mert könnyűnekem, hanem mert így könnyebb elviselni a nehézségeket. De ma megint megutáltam az embereket.

Bandukolok hazafelé a nehéz szatyraimmal, miután még a boltpénztáros és a buszsofőr is leugatott, előbbi mert apróval fizettem, utóbbi mert nem volt apróm. Már érzem, hogy kezd kiszellőzni a fejem és az arcizmaim visszaállnak rendesbe. A szemem alatti karikákat nem tudom úgyse eltüntetni, de péntek van hurrá és a hétvégén nem ügyelek. A lábaimat ugyan már nem érzem, de már csak húsz méter és otthon vagyok.

A velünk szembeni kocsma teraszáról a tulaj fia, Lajos int nekem, a mobil a fülén szokás szerint, szájában bagó. Visszaintek és rámosolygok.

Végre beesem a házunk ajtaján, lepakolok, átöltözöm gyorsan. Már sül a palacsinta, mikor kopognak a konyhaablakon. 

Lali az, a cigi még mindig ott lóg a szájában - csak néz rám felemelt szemöldökkel.

Meglepetten kinyitom az ablakot és ő meg lerak egy hatalmas bögre gőzölgő, tejszínhabos csokiporos kapuccsinót a párkányra “úgy láttam, ez most jól jönne”. Majd int és visszabattyog az út másik oldalára. 



2017. október 29., vasárnap

Szössz

...avagy (túl)modern idők...

Papa asztalt foglalna a telefonján. Vasárnapi csavargást tervezünk ebéddel.

- ...auhh, de kár, hogy a Tobyba nincsen asztal mára, úgy ettem volna egy jó carveryt... - sóhajtozom.

- Nem baj, nézünk mást. Beefeater, ja nem inkább Harvester.

- Jó a Beefeater is, régen voltunk ott.

- Nem, nem ... Harvester. A Beefeaterbe nem tudunk menni,  nincsen applikációja.

2017. október 26., csütörtök

Az esküvő

Egy magyar lagzihoz képest ez totálisan más. A jókedv és a dajdaj ugyanaz, teljesen eltér mégis az egész. Egyik így jó, másik úgy. A jó kis magyar falusi lakodalom már kiveszőben van sajnos, pedig az volt az igazi buli. 

Vettem pár hete egy szép virágos szaténszoknyát és ugye a cipőt ami a lelkiismeretembe fúródott, de vívódtam kicsit a szoknya miatt. Azt gondoltam, hogy ha úgy fogok benne kinézni mint egy virágos léggömb akkor inkább felveszek egy kisfeketét valami szines boleróval oszt annyi. Végül a férj rábeszélt a szoknyára. Neki könnyű volt, irtóra sármosan nézett ki a rózsaszín ingben és a mellényben hozzávaló nyakkendővel amiért a Marks and Spencerben egy kisebb vagyont hagytunk ott, de megérdemli és amúgy is kellett már valami alkalmi öltözék neki. Meg is borbélykodott aznap reggel, szóval na... ő volt a legjóképűbb legény a halpiacon. 

Ahogy telnek az éveim, nekem is egyre több időbe (és sminkbe) kerül, hogy formába hozzam magam, ezért aztán eleve késve indultunk (megint). Még fel kellett venni két munkatársamat, úgyhogy aggódtunk is kicsit. Végül negyedórával előbb értünk oda. A férj szokásos parkolási problémáját egy olyan tíz perc alatt sikerült áthidalni, (nem mert béna, hanem mert tanácstalan) aztán már csak a pénztárcáját felejtette a kocsiban, de az első két kört úgyis a főnővér fizette cserébe a fuvarért. A ceremónia fél órával később kezdődött el, tehát mindenhogyan odaértünk volna.

                                                                  


Kétféle meghívóval jönnek a vendégek. Vannak akik az egész délutánra és az ezzel együtt járó vacsorára hivatalosak és vannak akik csak az esti mulatozásra. Az első “körre” kb. 150 ember volt hivatalos. A menüt előre ki kell választani a menükártyáról, ezt mi is megtettük már jó pár hónappal előtte. Az érkezéskor természetesen van ingyen italozás, és a vacsorához is jár bor, habzóbor (prosecco) vagy rövidital, de minden további italért fizetni kell. A vacsora és a későesti büfé (svédasztal) ingyenes. A gyülekezés és beszélgetés ideje után helyet foglaltunk a ceremóniateremben. Az esküvő nem templomban kötetett, viszont így is bensőséges hangulata volt. Egy nagyon szép, régi hotel a nemzeti park csücskében, körben dombokra és erdőkre nézett, kicsi patak csordogált a kertben. A bárban hatalmas kőkandalló és öblös nagy kanapék és fotelek, szinte kedvem támadt a konyakra és a szivarra ott. Angliában ez az érzés, hogy úgy árad a történelem mindenhonnét nagyon erős, elképesztő, hogy mennyire vigyáznak őriznek mindent és ez hangulatot ad még egy hétköznapi reggelihez is. Szinte látod az “ősök szellemét” mindenütt és nem, nem őrültem meg. 

A ceremónia egyszerű volt, énvagyok-énvagyok-kisduma-akarod-akarom-nagyduma-ezennel-csók. A más ebben, hogy egymásnak is saját szöveget mond el a pár, valamint mindkét részről van egy választott ember aki beszédet mond. Wendy részéről a legjobb barátja volt, Kim (munkatársam) részéről pedig mindenkianyukája Jo, a séfünk. Nem nagyon tudta könnyek nélkül elmondani a beszédét, de ez még inkább csak hozzáadott a meghitt hangulathoz és az érzelmekhez.





A vacsora után még Wendy is mondott egy szép köszöntőt, valamint ajándékosztás is volt a házaspár részéről. Külön meg lettem említve (mert Wendy ingujját megrövidíttettem, megreparáltam a menyasszonyiruhát, valamint két másik nadrágot és koszorúslányruhát), erre abszolút nem számítottam és még egy hatalmas üveg proseccot is kaptam és köszönőkártyát és meg is lettem tapsolva nyilvánosan. Na ilyen se volt még.


Nagyon boldog, nevetős lagzi volt. Ami ez után következett arra nem tudom fel lehet e készülni, de hát evvan. Angolék sose nőnek fel. Itt szokásban van többféle “program” kitalálása a kedves vendégek részére. Bérelnek például billiárdasztalt vagy csocsóasztalt, ugrálóvárat a gyerekeknek, azt a forgós sebességes bikát vagy stílszerűen a (tengerparton vagyunk) mozgós szörfdeszkát - ottan akkor megy tovább a fotózás. Van külön fotósarok ahol mindeféle hülye kalapok és hozzávalók segítségével csinálhat magából mindenki hülyét. Ezt mi is megtettük a férjjel és a munkatársaimmal is. Eddigre már a nagy műgonddal feltüzigélt hajamat is szétkaptam, mert bakker jó az loboncnak a hülye hullámcsatok miatt már szétment a fejbőröm.

 Tessék. Ezek vagyunk mi beilleszkedés közben.

                             



Erre az időre már sorban érkeznek a mulatozásra hívott vendégek. A két fotós egész végig ott van mindenütt, rólam is készült egy csomó vállalhatatlan kép a kevés vállalhatóval egyetemben. 

Vannak olyan esküvők ahol élő zene van, van ahol DJ, de ez semmit nem von le az utóbbi értékéből. Ugyanúgy megvannak a szokásos dalok és örökzöldek itt is ott is. A hangulat óriási volt, itt mindenki benne van a hülyeségben, így igazából mi is.

Pupu és Mumu

 Kim és Wendy

Odáig fajultak a dolgok, hogy egy két pohár bor, néhány prosecco és valahány vodka-limonádé után egy teljes másfél perces sztorit adtam elő Donnának magyarul és nem is vettem észre. Ő nagyon okos fejjel nézett majd azt mondta “I fucking Love you” és akkor megkérdeztem minek mondta ezt? A válaszában finoman jelezte “because you talking fuckin’ hungarian you twat...” hogy egy szót se értett az egészből.

Itt ledobtam a láncot. Komolyan nem vettem észre. Összekeverte az agyam a dolgokat és akkor már meg is beszéltük, hogy kéne menni haza.

Eszméletlen nagyon sokat nevettünk, mulattunk. 

Fél háromkor jöttünk el.


...és a lényeg itt ezen a képen.




Boldogságos - teliholdképű - mosolygósvidám hétvégét kívánok mindenkinek. Pusz. 

Róza



(Törvénytelenül nagy fejem van.)








2017. október 12., csütörtök

A berögzülések kirögzítése

Az munkatársam esküvőjére készülve az ebaylistámon nézegetem - így fizetés után - a cipőket. Órák telnek el, végül beteszem a kosárba a legolcsóbbat, hasonló (szuggerálom magamba) mint az amelyik a szeretemlista élén áll,  de jóval kevesebbe kerül. Így legalább nem lesz lelkiismeretfurdalásom, viszont kevésbé fogok örülni és hercegnőnek érezni magam. 

Elégedetlenül felsóhajtok és hangosmérgesen mondom magamnak “Bazzeg, nem lehetek ennyire sóher...”

Kitörlöm a gagyit és beteszem a Zarát. 

Most majd rohadtul hercegnő leszek és jövő szombaton jól be kell vodkáznom, hogy a lelkiismeretemet elhallgattassam.



2017. szeptember 19., kedd

Na

Elhatároztam tegnap este, hogy ma reggel a bloggal kezdek.
Nem mentegetőzöm, de megerősödött bennem az egyik tulajdonságom irritáló mivolta, mert eddig is tudtam, hogy ha valamit "kell"-ből, muszájból kéne csinálni attól én borsódzást, zöld pöttyöket és hullámokban érkező hányingert kapok. 
Ezért van az, hogy egy órát se tudnék olyan munkahelyen dolgozni amit nem szeretek, és ezért van, hogy képtelen vagyok pl. megrendelésre horgolni. Ez az oka, hogy ha fel kell varrni egy gombot, vagy egy nadrágszárat az eltart annyi ideig nekem, hogy az alatt kb. egy komplett koszorúslány ruhát is meg lehetne varrni.
Ez a tulajdonság eképesztő módon hátráltat pl. az igéreteim betartásában, de etéren azért fejlődtem az utóbbi tizenöt év alatt - pl. nem igérek semmit, mert már onnantól frusztrál ahogy kiesik a számon.
FRUSZTRÁL. RETTENETESEN. Ki kell törölnöm ezt a szót a fejemből, kimondottan ártalmas.

Na szóval itt vagyok, nem úgy és nem akkor ahogy igértem, de szerintem ez tök szándékos. Skizofrén személyiségem másik fele szerintem direkt azért se...

Szóval. A szabadságunk elröppent mint a légy a dinnye hegyéről, (észre se veszed, hogy ott volt csak mikor harapnád...)
Nagyjából az időjárás is jó volt, nyaraltunk egy jót a tengerparton, kocsikáztunk sokat. Papa elvitt a sokfonalas Hobbycraft áruházba sokfonalat venni. Voltunk nagy carboots-on a szomszéd város lóversenypályájának parkolójában, egy egész napot eltöltöttünk ott óriási volt.
Vettem szőrös párnát a nappaliba, egy hatalmas doboz megablocks építőkockát a kispömpiék unokáimnak (mer JÖNNEK novemberben!!!) aztán még mit is, jah könyveket ilyen ötven pennys áron, meg egy két tökjó cuccot a Taminak (merugye már csak ő van itthon gyerek státuszban).
A férj beszerzett valami csavarhúzókat természetesen és vagy hat márkás laptoptáskát fontért darabját. Vettem még két piros porcelánszivet a haszontalanság jegyében és még vékony horgolócérnát is találtam. Egy hamburgerért cserébe lemondtam az összes porcelán teáscsészéről, viszont vettem egy ötezer darabos London puzzle kirakót egy fontért, mert még mindig azt vízionálom, hogy majd karácsonykor leülünk a nagy ebédlőasztalhoz és a "gyerekekkel" kirakjuk pár nap alatt. 

Valószínű, hogy nem fog megtörténni, de jó érzés készülni rá és tudni mekkora móka lesz. Mert még mindig őrizgetem a TABU-t meg az Acitvityt és megvan még a Scrabble és az Aquamittoménmi. A konyha melletti tároló mélyén a sok kirakó mellett a Catan telepesei, Carcassone, Cluedo Harry Potter, a Tikal, a Monopoly,  és a Trivial Pursuit egyszer majd nekiülünk...
... és minden úgy lesz mint rég.
És pedig mindig volt számítógépünk is és mégse lettek a gyerekeim agytalan zombik tőle, és végignéztük az összes Harry Pottert meg Csillagkaput százszor és nem agresszívosodtak meg.
Szóval mindenki nyugodtan vegyen a gyerekének tabletet, csak néha vigye ki a játszótérre. A gyerek meg nem hülye, fog szeretni hintázni is.

Aztán tegnap felmentem a family cloudba, ahova az elmúlt húsz évet rejtettük mert öcsémnek kellett pár kép, meg a Zsófi is kért egy bizonyos fotót a régi-régi nagyapámról és akkor ott sírtam és nevettem és az egész délutánt a képek nézegetésével töltöttem teljesen rám is esteledett, de észre se vettem csak mikor jött a férj haza a melóból és rám szólt, hogy "te meg mit gubbasztasz itt a sötétben?" 
Akkor meg ő is itt ragadt az én tabletemnél és akkor már együtt sírtunk és együtt nevettünk mert eljutottunk valahogyan odáig, hogy milyen kár, hogy meg kell halni.

(Na tessék. Ennyire szentimentális és nosztalgikus baromnak teccccek lenni, hogy a zsibvásártól egy bekezdés alatt simán eljutok oda, hogy koporsót kell rendelni.)

Akkor meg betoppantak a Nóriék - Nóri meg a Ryan, mert voltak piacon és talált nekem egy csini kabátot és megvette, a Ryan meg három zsák játékot hozott, hogy viszi a charity-be (adománybolt) és válogassam át hátha a két buboréknak jó lesz valami belőle mert JÖNNEK ugye novemberben.
Kiszedtem a menő traktort meg a kotróskocsit mert anélkül nem élet az élet amúgy kétévesen,  a Helgának meg találtam egy ilyen beszélő diznigömböt vagymit. (Nem tom lányoknak mindig ilyen debil játékokat szoktak csinálni, na de majd ezt korrigáljuk...) 
Megköszöntem szépen a kabátot meg a játékokat. Mosmá valami látszik, hogy lesz belőlük ember, bár én tuti nem költöttem volna egy valag pénzt hajhosszabbításra, de én anya öskövület vagyok és külömben is "kifizetem neked is ne irigykedj". Mondtam neki, hogy ha ebben az életben bármelyik karácsonyra vagy szülinapra Hobbycraftos vagy Woolwarehouse- os ajándékutalványon kívül mást is mernek venni akkor kitagadom magam a családból és elmegyek az álmaim után egy fonalszigetre és sose találnak meg.

Horgoltam is ebben a hónapban sok szépet és kedvest, pl. egy orchideát az egyik betegemnek mju-mjunak mert imádom, és mindenki azt mondta hogy nyissak webshoppot meg áruljak merannyirakurvajóvagyok és mert vennék mint a cukrot. 
Komolyan ezeknek fogalmuk nincsen semmiről nemhogy a horgolásról... már a nevet is kitalálták  - legyen maria.com vagy valami... mondtam nekik, hogy inkább hangzik pornóoldalnak mint horgolósboltnak, de lehet hogy ez lenne a jó üzleti félrevezetés... vagy férjevezetés... namindegy.
Édes naív angolok.

Olívia megint költözik, de csak mert eléggé besokalltak a lakással ahol voltak minden baj volt vele és most még be is áztak két hete mikor volt az a nagy eső. A tulaj nem akarta őket elengeni (jól fizető, probléma nélküli bérlők) szóval felajánlott nekik egy másik lakást ami egy tök új társasházban van, tágas két szobás, padlófűtéses izééé nagyon szép, ugyanannyiért amennyit itt fizettek. A bibi annyi volt, hogy át kellett menniük két hétre az egyik egyszobás lakásába, mert a kétszobás festését most fejezik be annyira új. Szóval  szegények kétszer költöznek - most épp az egyszobásban dobozok között szendvicset rágnak, holnap mennek át az új lakásba.
Egy havi bérleti díjat elengedett nekik a fószer, mert mindkettőjük ágya pl. felázott újat kell venniük.
Tőlünk megkapták a nagy négyszemélyes kanapét, a másik kicsi énkanapémtól is érzékeny búcsút vettem és ment szépen a Ryan countryside corporation krematóriumba, mert azért van valami gyanus abban a kölyökben, állandóan tüzetrak és rádobál ilyen nagy dolgokat. Ami nem kell és nem káros a környezetre azt elégetik ott a farmon.

Már augusztus elején megvettük az új kanapékat. Persze nem azt amit itthon kiválasztottam a neten, de ez megint egy másik történet. 
A lényeg, hogy a férj szerelembe esett az egyik íves kanapéval, én meg mindenképpen ilyen kiugrós elejűt akartam (chaise end). Ott üldögéltünk rajta az áruházban és próbáltuk kitalálni mi legyen, mert tulajdonképpen megtaláltuk azt amelyik mindkettőnknek tetszett.
Aztán ránkszólt a csaj ottan, hogy ha esetleg megfontoljuk, hogy megvesszük a kiállítási darabot amin éppen a kisseggünket pihentettük, akkor négyszáz fontot engednek az összárból. 
Hát ezt így nem nagyon lehetett visszautasítani, mert a DFS-nél amúgy is nyári leárazás volt és ez a a cucc amúgy is majdnem féláron volt (csak az akciósakat néztük, kell a tökömnek kanapé autóáron), plusz még ezt is leengedték. Megkötöttük hát az üzletet, havi hét fontért sofacare biztosítást is hozzá - évi egy pucolás ingyér és bármi folt van kijönnek kipucolják, plusz évente impregnálják ilyen beivódásgátló cuccal vagy mi. A keretre és a felépítményre amúgy is 15 év garancia van szóval mostan tuttti ezt két kanapét nézzük addig (mondjuk ebben a férjem biztosabb mint én, de ő ezt még ráér megtudni akkor ha hat év múltán le akarnám cserélni).
Még a csillárt és a szőnyeget be kell szerezni az új dizájnhoz, de máris rettenetesen boldog vagyok, hogy a mindenszínű kaláka helyett rendes nappali van, még egy piros tube chair-t (nemtom:csőszék?) be kell szereznem, de azzal még várnék, mert mikor megemlítettem akkor a férjem ilyen "téged kéne lecserélni lassan nem a kanapét" nézéssel nézett és  azt nem szeretem.
Már a kanapéért is morgott kicsit, de replikáztam hogy nekem se kellett szürkeszép mercédeszkocsi és a kanapé pont a negyedébe se kerül szóval csend legyen most én jövök... de már a tube chair-t nem sikerült lenyomnom a torkán... még...
Azért is halasztottam el, mert azt vízionáltam, hogy majd ül itt az új kanapén és egyszer csak ilyen őrült fátyol húzódik a szemére és szétmarcangolja az új piros tube chair-emet és azt fogja kántálni "mikerült ebbeaszékbekétszáznyolcvanfontbaaaa"...
Keresek majd egy használtat a gumtreen.

A melóról annyit hogy tegnap a csárli azt mondta, ő most nem fürdik mert itt a kezében a gomb (hívócsengő) és amikor ő azt megnyomja mindjárt, megy a dobozba és fel az emeletre benne és a jóistennel van találkozója és a jóistent úgyse érdekli, hogy valaki koszos vagy nem.
A mju-mju meg azt mondta, hogy addig ő fel nem kel, amig az a doki nem jön ide, mert a vérének lejárt a szavatossága és újat kér.
A mardzs meg azt mondta mikor beléptem hozzá, hogy az összes csontja el van törve, és amúgy is halálos sebesült és még Parkinsonja is van ami egy nagyon komoly betegség tudtam e...
Szóval nemtom lehet telihold volt tegnap, de háromkor azzal jöttem haza, hogy mindkét cipőmben cuppogott a pisi, és mégis mosolyogtam, pedig Bruno elment tegnap az emeletre a jóistenhez, és az utolsó beszélgetésünk jutott eszembe amikor azt mondta tanácsként - "szarjatok le mindent, de írjatok végrendeletet".

Hát legyen ez a végszó mára, zárul mikimókatára...

Nem igérem, de majd írok.











2017. szeptember 6., szerda

Rögzült pillanat

A gránátalmás lime-os Dettol felületfertőtlenítő illata gyerekkori emlékeket idéz.
Olyan, mint a hörcsögszaros faforgács.

2017. augusztus 8., kedd

Öregedel

A férj ma vett fülpiszkálót (hivatalosan fültisztító pálcika), mert anélkül a férfiak nem tudnak élni nagyon. Hiába próbálom magyarázni, hogy az angolok nem véletlenül nem fültisztítónak hívják, hanem egyszerűen csak vattás pálcikának, és hogy abszolút nem egészséges a használata.

... és akkor az volt, hogy érkezése után lepakolt, leült enni és egy jó fél óra után nem találta a dobozt.

Kereste hova tette le, mondtam én nem láttam. Megnézte a kocsiban is, de közben hajtogatta - nem, nem! Emlékszem, hogy behoztam nem vagyok hülye!
Akkor én tizenöt percig röhögtem rajta, mert rendesen négyszer eljátszotta ahogy bejön, még a billentyűzetet és a slusszkulcsot is felvette a kezébe, hogy minden stimmeljen. Forgatókönyv szerint levezényelte, hogy: "és akkor így jöttem és akkor szóltam, hogy hello" (én itt befostam) "és akkor idementem, ezt oda letettem, kimentem a konyhába és akkor még mindig nincsen meg".
Miután többször körbetáncolta a lakást feladta.

Egy órával később fel akart menni átöltözni, és akkor meg majdnem leesett a lépcsőről, mert a lépcsőkorlát alsó oszlopának a tetején a fültisztitó dobozába kapaszkodott.

Megpróbálok az elkövetkezőkben magamból  hülyét csinálni, mert mostanában nagyon egyfelé dől a mérleg. 

Ma pl. reggel itthon bekaptam egy fehér műanyagdarabot mert azthittem, hogy tic-tac. (Jó mondjuk Olivia is megkóstolta a hörcsögszart mert azthitte lepotyogott tortadara, de ő akkor még csak négy éves volt.) Aztán indításként elterültem a melóban mint a béka. Rendesen mint a rajzfilmekben hutyhutyhuttyyy lábak fel és placcs. Csúszott a cipőm mert kint esett. A fele lábam a mosószobában a másik fele a liftnél néhányan meg ottermettek és kétségbeesve gondolkoztak, hogy vajon meghaltam e.
Csak eszetlenül röhögni voltam képes, mert kívülről láttam magamat, ahogyan a levegőben kapálózok, aztán meg hogy ott fekszem félspárgázva, a bugyikék hülye nővérruhában, az összes bridgetjones bugyimat vakuzva mindenki szemébe.

És akkor volt torta még ebéd után és olyan átlátszó volt a fólia (külön szeletelve volt), hogy nem is látszott és asszittem nincs is rajta és az első harapás után lógott ki a szájamból mint egy nagy csokis nyelv és még a főnököm is majd leesett a székéről úgy röhögtünk. Felolvasta a levelet ami a tortával jött akkor meg sírtunk olyan szép volt (köszönő levél volt az egyik nemrég elhunyt mamókánk fiától.)

Amikor meg hazafelé jártamban-keltemben telibeszart egy sirály feladtam egy sms-t az ITV-be. 
Enyim lesz a hetvenezer meg a BMW kabrió, és amúgy meg tudom, hogy most megint lesz néhány nap nyugalmunk.... ennyi hülyeség után. 

(Jah... és akkor azt még nem is emlegettem ide, hogy az éjjel zombis apokalipszisest álmodtam, szerintem mert az idegsejtjeim összevissza sültek ki a tocsogó cukorban amit a csomag Tunnock's megpucolása és torkon letolása okozott...)






2017. augusztus 6., vasárnap

Mai elmélkedés

Nem értem, hogy a felnőttek nagy része miért felejti el, milyen volt tizenévesnek lenni.
Miért csinálnak úgy szülőként, mintha ők soha semmi rosszat nem tettek volna.
Soha nem hazudtak, sosem loptak, csaltak, gázoltak át senkin, sose késtek, sose törtek el tányért mittudomén.
Tényleg elhiszi bárki, hogy van olyan ember aki tökéletes gyermekkor és teljesen egyenes és törvényszerű tinikor után egészen elképesztően tökéletes felnőtt lett. Én még nem láttam ilyet, de attól még létezhet. 
Nagyon kétlem.

Annyi álszent barommal találkoztam viszont - néhányukról konkrét történeteket tudnék mesélni a gyerekeiknek, de nem az éndógomugye, mert mindenki úgy cseszi el a gyereke életét ahogy csak tudja. 
Csak megfejteném. Miért kényelmesebb nekünk embereknek ez így? 
Miért vagyok én attól rosszabb ember, hogy a gyerekeim tudják rólam, hogy ébredtem én fel a délipályaudvaron tizennyolcévesen és azt se tudtam hogy kerültem oda, mert úgy berugtunk mint a szamár. 
Tudják, hogy mikor három napra eltűntem és anyámék azt hitték a barátnőmnél vagyok, valójában a diákszigeten voltam Budapesten (akkor még úgy hívták a szigetfesztivált). (Mondjuk jól lebuktam, mert a hülye újságban felismert a szomszéd). 
Amikor a nyári ifitábornak hazudtam az Edda-tábort, vagy mikor a táskámban volt a csere ruhám ha elmentem otthonról. És szerintem én annyira még nem is voltam vészes, mert nálunk azért legalább apámmal lehetett beszélni sokmindenről. (Amúgy utólag kiderült pl. hogy az Edda-táborról tudott, kitudja még miről - sose fogom megtudni ezt már...)
Nálam sokkal meredekebb dolgokat megcsináltak a baráti körömben.
A minden tini hazudik mellett is elhatároztam, hogy megpróbálom a lehetetlent. 
Azt, hogy lehetőleg a gyerekeimnek sose kelljen kényszerből hazudniuk nekem. Persze ennek ellenére se tudok mindent, de ez így normális - mondogatom magamnak.

(A férj az más tészta, vele kicsit nehezebb az ügy, ő az a kiakadós fajta, de miután kidühöngte magát utána segítőkészen viselkedik.) 

Amikor valakik epés megjegyzésekkel illetik a családomat, azon nagyon meg tudok bántódni. Jobban, mint ha éppen rám tennék azt. 
Ezennel jelentem köszönjük szépen megvagyunk. A (kivétel nélkül magyar) kritikusainknak üzenem:
A Tamaránál is el fog múlni a fekete rúzsos, éjkirálynő korszak, ahogy a Nórinál is elmúlt, meg nálam is. Mindegyik felnőtt gyerekem el tudja dönteni, hogy kell e neki tetoválás, én is eldöntöttem annak idején meg a férjem is.
Ugyanez vonatkozik az orrpirszingre meg a köldökpirszingre.
Örülök, hogy a gyerekeim nagy része partira meg ruhára költötték az elmúlt három évben az összes pénzüket, és örülök, hogy mostanra kezdik kapizsgálni az önálló életet, az önfenntartást és a pénz értékét, remélhetőleg ezt majd a kicsi is megtanulja. 
Jelentem kacsaszáj is egyre kisebb a szelfiken, szóval ne aggódjanak ember lesz a kölykeimből.

Kissé tele van a tököm a tökéletes életű idiótákkal, akik azt hiszik, mindenre tudják a választ és azt gondolják mekkora kurvanagy szerep jutott nekik abban, hogy gyerekeket adott az nekik ég és majd rajtuk keresztül bizonyíthatják mekkora tökéletes önfeláldozó faszok amúgy. És tolják az ember arcába az áléletüket, közbe meg a feleség hozzánk járt bagózni a teraszra, mert az "uram előtt nem" eleve gyűlölöm ezt a szót - ura a tökömnek nem nekem. A más gyerekét is kísértem már tiniambulanciára esemény utániért, és még én éreztem magam szarul, mert mondtam a gyereknek beszéljen a szüleivel és utána nem jöhetett többet hozzánk és még én voltam a szar alak.
Na most kidühöngtem magam. 

Erre a jó hangulatomra még rátett két lapáttal az anyósom megint, de asszem mostmár ez a történet lezárult, mert a férjem letette rá a skype-ot mert megint kikezdett engem a gyerekeket és változatosság kedvéért most anyámat is, és ettől  is nagyon rosszul érzem magam mert mégiscsak az ő édesanyja, de én már ebből nem tudok többet kihozni. Megbántottan sírtam jódarabig, merhogyennyirerosszember vagyokén?  de elfogadtam, hogy az ő szemében igen, és hogy innen már nincsen tovább ennek annyi.
Nem teregetem ki itt a családi szennyest, de ez is hozzátartozik az igazsághoz:
Az egyetlen ember akivel életem során nem tudtam zöldágra vergődni az anyósom. 
Gyűlöl engem, és ezen semmivel nem tudtam változtatni és ez mostmár csak bánatot okoz, úgyhogy részemről ennyi volt a próbálkozás. Csak a férj miatt aggódom, de felnőtt ember majd megoldja a kapcsolatát vele.
 
És akkor most, hogy ide mindent lepakoltam vígan beleteszem még ezt a két hetet a melóba és azután két hétig járjuk a férjjel délangliát és sok sok képre lehet számítani tőlem majd meg beszámolóra megígérem.
Maradok az a tökéletlen (ebbe azért sokminden belefér csak megsúgom), de nyugodt, türelmes, jószívű, nyitott, kedves és mosolygós ember akinek tartom magam és szarok a világra.






2017. augusztus 5., szombat

Szössz

... avagy röhögőgörccsel ébredni. (figyelem vulgáris (vagyhogyhivjákazt) tizenhatos karika)

"Bazz miaszar volt veled az éjjeeeeel? Forogtál mint a körhinta, meg kellet kapaszkodnom a f...omba hogy el ne szédüljek."

Ezhülye...
de sose megyek hozzá ha nem ilyen.

Amúgy meg szabad hétvégém van, metálra takarítok, utána metálra főzök, majd metálra horgolok.
Jónapot.

2017. július 26., szerda

Szössz

Bali vs Kutya

"...bazzeg kutya! Egyszer lesz egy kutyaólad, esküszöm bemászok minden este oda, kiszellőztetem a számat, beletüsszögök a szemedbe és az összes lábam beteszem a vesédbe..."






Hétköznapi mesék a kituggyamilyenucca 137-ről

....fasírtsütés közben.


Ott hagytam abba, hogy elindultunk Coventry-be. Előző este még nyafogtam, hogy a két választott ruhámhoz kéne egy fekete cipő, szóval lehúztam az embert még annyival.
Annyira tanácstalan voltam mit vegyek fel, hogy három munkatársamnak és anyámnak is elkültem a két outfitet, hogy szerintük melyik a jobb.
A virágosra esett a választás.

Az út angliai viszonlatban gyors és rövid (kb három óra végig autópályán). Tulajdonképpen itt ez is pihentető, dumálunk közben meg zenét hallgatunk vagy rádiót, aztán kibeszéljük azt is.
Egyszer álltunk meg, csak egy kis reggelit vettünk magunkhoz, ledöbbentünk a marksandsparks narancslevén - tényleg olyan mintha tökre akkor dzsúszolták volna le.

Coventry-be érvén a Bali kisfőnökének szüleihez kellett menni, felvenni Blake-et és a feleségét, hogy onnan majd együtt megyünk ebédelni, aztán a céges partira.
Birminghamet elhagyva, még viccelődünk, hogy visszafelé be kéne ugrani az unokatesóimhoz.
Mittoménmilyen utca 137, Bali türelmetlenül várta hogy bemondjam a házszámot (az utca felém eső oldalán volt a ház) mert már nagyon kellett pisilnie. Mondtam is neki, meg kellett volna állni, milyen már az, hogy bakker jövünk egy idegen családhoz és félretolod anyut az ajtóban, hogy bocs hol a rötyi...
A férj erre azt válaszolta, hogy nyugi nagyon kedves, barátságos emberek a háziak és csak mosolygott.

Végre megérkeztünk, leparkoltunk. 
Ilyen elit kopogtató volt az ajtón. 
Állunk ott felvettük a legszebb mosolyunkat főleg én, Bali vigyorgott.
Ajtó nyílik, még át is futott az agyamon, "jé a Blake anyja olyan mint anyám", aztán meg hangosan kijött a számon "holafaszbavagyunk?" Mer rájöttem ám hamar, hogy there is no moon és hogy
ANYÁM áll ott és mindenki röhög. Bent a házban már az unokatesóm is meg a nagybátyám is szétdőltek a képemet látva.
Érted. Anyám ajtót nyit Coventry-ben. A mittomémmilyenucca 137 alatt.
Mindenféle bazdmegok jöttek ki a számon, az összes létező variációban, még nagyanyám is büszke lett volna olyanokat káromkodtam, hogy még őt is majdnem felülmúltam.

(Az unokahúgaim Birminghamben laktak együtt egyikük házában. Na most ez a másikuk háza amit mostanában vett, szóval nem ismertem, nem is tudtam, hogy elköltözött sajátba.)

Torta is volt, meg lufi és feliratok a szobában és család. Meglepődős parti a céges helyett.
Jól meg lettem vezetve. Még az összes gyerekeim is tudták, és semmit nem vettem észre. A férjem soha életében nem tartott meg egy titkot előttem egy napig se, nem hogy két hónapig.
Szóval még büszkébb vagyok rá, mint ha párizsi utat kaptunk volna a cégétől.

... és akkor mégjobban röhögtünk, mikor anyám elmesélte, hogy az egész csapat a fekete alapon sárga virágos ruhára szavazott, amit elkültem neki üzenetben előző este.
A másik unokatesóm aki velem egy napon született, na ő se tudott semmit az egészről, szóval még hátravolt az ő meglepődése is, mikor megérkezett a melóból neki is kellett fél óra, hogy összeszedje magát. Aztán étteremben vacsiztunk, ami egy régi repülő belsejében lett kialakítva inkább érdekességként - általában előre kell nem csak az asztalt hanem a kaját is kiválasztani.

Anya ezután nálunk töltött négy napot, az öccse meg ott Birminghamben a lányainál.
Energikus, sose meg nem álló muternek köszönhetően megcsináltuk a walk in wardrobe-ot (besétálós gardrób) a picike szobából ami üres volt. A hálószobát is nekiláttam rendbetenni és kicsit feldobni, de még csak félkész, majd ha teljesen kész megmutatom. Csináltunk a férjnek egy kis szervizsarkot a nappali ajtaja mögött, végre nem úgy nézünk ki a nappaliban mint egy kompjuterroncstemető.
A kert is rendben van már és ragyog az egész ház. Anya három napig morgott a bajsza alatt hasonlókat hogy "hülyeangolablakok, kiazahülye aki kitalálta hogy kifele nyílik" mert nem engedtem, hogy kimásszon és kívülről is megpucolja az ablakokat. Hiába magyaráztam neki, hogy a gyakori eső miatt nyílnak kifelé és a bukóablakok meg lentről felfelé buknak hogy ne essen be az eső és az ablakról ne a szobába csorogjon a víz - ez nem hatotta meg.
Szerencsére a szabadnapjaim is úgy jöttek ki, hogy csak egy délutánom volt ezalatt, akkor meg anyám elment a lányokkal soppingolni a városba.
Négy nap után vissza Coventry, majd elrepült, de hagyott pálinkát és bort a hűtőbe és kolbászillatot a konyhába.  

Köszönöm a családnak, Piroska unokatesómnak és a férjemnek. Tök menő meglepi volt.

Kész a fasírt.

Ja. Amúgy csak a fele volt mese. 
Tényleg ő a bestseller. És kap valami bónuszt is majd, persze parti nélkül.
Egyemaszivét.



2017. július 6., csütörtök

Jutalomparti

Az van, hogy megyünk céges partiba.
Balit behívták pár hete a szabadnapján a céghez, hogy a régiómenedzser akarja látni.
Zabszem a popóba, mitakarhat őméltósága, ritkán jár erre és sosem kétszer ugyanaz az ember, szóval nem is tudta ki az új főnök.
Kiderült, csak meg akarta ismerni, mert ő adta el egész Angliában a legtöbbet egy fajta szerviz-biztosításból. (Átalánydíjat kell fizetni annak aki megköti és cserébe kap ingyen tanácsot meg valami szolgáltatást is mellé, ez sokat számít a cégnél kreditben - azaz nyereségben.)
Dijat kap ezért jövő hétvégén (fogalmunk nincsen mit), ez az ok, hogy céges hurrápartira megyünk középangliába. A meghívás oldalkocsira is szól, szóval én is megyek. Napi bérét fizetik, a benzint is, meg a szállodát.
Ki kell még derítenem van e valami dresscode, mert nincsen öltönye, én még felöltözködöm valahogy, de neki max ing-nyakkendő kombója leledzik a szekrényben.
A helyi kisfőnök is jön az asszonnyal, ő meg meghívott minket ebédre aznap - persze céges pénzből - úgyhogy ebédidő előtt kéne odaérni. (jó három óra út).
Feltörtünk mint az égigérő paszuly... 
(Itten jegyzem meg, nem azért mert elfogult vagyok, hogy többnyire az is a férjnek köszönhető, hogy a helyi cég rendszeresen régióelső és sokkal nagyobb városokat (Exeter, Plymouth) utasít maga mögé))
Kicsit büszke vagyok.

Ezt a kis fikarcnyi bejegyzést meg vagy hatszor javítottam, de olyan fáradt vagyok, hogy a fejem nehéz, a szemeim égnek és zselé a lábam. Nézzétek el, lehet még párszor javítom.

Hetedszer.








2017. június 22., csütörtök

A hármas szoba

Belépve vidáman köszönt az új lakó, Derek gáláns úriember benyomását kelti. Teljesen fehér haját jól kiemeli az égszínkék, keményre vasalt ing, szürke nadrágján átsejlik a lábához szíjjazott katéterzsák. A fotelban ül, lába felpolcolva. 
Kedélyesen mosolyog és bemutatkozik. Beszélgetünk kicsit, majd betolom az emelőt, hogy beemeljem  az ágyába. Bár a nap még fent, már öreg este van. Még mindig fura, hogy csak egy kicsit vagyunk északabbra mégis hétágra süt a nap ilyen későn.
Találunk közös témát, neki is van egy Jack Russell kutyája. 
Vágyik haza, kitartóan csinálja a fizikoterapeuta által előirt esti gyakorlatot és hősiesen bár kicsit viccesen lebegteti a lábait az ágyban, amíg összekészítem az éjszakai vizeletgyűjtő zsákot. Bár fáradt, nehéz napon van túl, bizakodó, mert a stroke-ja után visszajött a bal lába.

Neki minden új, nekem minden a régi, mégis.... más.
A szobát barátságtalannak érzem. Hiába ugyanaz a virágos függyöny, ugyanaz a fotel, az ágy... valaki hiányzik innen. 
A sötéten tátongó kandallólyuk a lelkemet utánozza.
A tűztér polcáról eltűnt az összes ikerpár, a kisbabák, a fiúk, az esküvők, a pincérverseny ... minden. 
Az üres párkány is a lelkemet utánozza.
A sarok idegen, egy pillanatra el is felejtem mi is volt ott.. jah tényleg az a ronda váza. 
Mindig volt benne virág és komódon is mindig volt csokor... meg az a béna, törött tetejű kekszes köcsög... 
A hatalmas, piros falióra helyén egy fakó folt éktelenkedik. 
A lelkemet utánozza.
Túl világos van, túlságosan nagy a rend, steril minden.
Elment Teddy a fotelból, elmentek az ujjatlan kesztyűk és meleg zoknik a fiókból, elment a bolyhos takaró az ágy végéből, elment a nyolc hatalmas ágat hajtó, lila orchidea az ablak elől.

Itt az új beteg. Csak rehabilitációra jött. Nem marad öt évig.
Neki minden új, nekem minden a régi.

Hiányzik a szobából az a sárgás színű, langyos, hintőporszagú érzés amit szeretetnek hívnak.
A hely most szürke, hideg, üres és szagtalan.
A lelkemet utánozza.

Jóéjt kívánok és leoltom a villanyt.
Sűrű, párás, nehéz levegő ereszkedik a tenger felől.
A lelkemet utánozza.

2017. június 20., kedd

A férj meg látta, hogy a héten szontyolos voltam. 
Egy hisztis pillanatomban, mikor a hülye egyfontos horgolótű megin bekapta és szálra szedte a jó drága fonalat (amiért ráadásul más fizetett, mert rendeléses volt) akkor behajítottam a sarokba. Kettőt amúgy is eltörtem múlt héten, egy meg meghajlott mert a Nóri ráült és akkor megin elsírtam magam, de nem is a horgolótű, hanem inkább csak úgy és akkor a férj elővett két kis csomagot. 
Hát ez az én előszülinapi ajándékom egyenest a felkelő nap országából, de cserébe örülnöm kellett a nyárnak meg ezeknek és a szülinapomon tilos lesz majd panaszkodni mert az egész család dobta össze ezt és örüljek majd ha ráadásként kapok egy nyeszlett orchideát szóval ja...
Örülök.


Angliáról mesélek

A temetés

Amikor apu meghalt, a veszteség okozta fájdalom ellenére, vagy éppen azért éreztük igazságtalannak és bántónak, hogy a pap nem engedte hogy akár a ravatalnál akár csak kint a templomelőtt vagy igazából bárhol szólhasson a November Rain. Apa azt választotta volna magának, és mi is neki.
Ehelyett a hülye sólyomszárnyán száll, meg a csak a jók mennek el... namindegy. Igen, nekünk ez fontos lett volna, de aki ezt nem érti, annak hiába magyaráznám.
Nem volt semmi személyes a temetésben, csak a szokásos vallásos blabla, felállunk, énekelünk, leülünk, felállunk, énekelünk, letérdelünk, imádkozunk. Az összegyűlt sereglet kilencven százaléka folyton a maradék tíz százalékot (javarészt a mamák - jézusbközepe) figyeli, hogy mikor kell felállni, leülni, térdepelni. Elhivatottságot színlelve tátognak a nótáknál, az imák szövegét senki se tudja és közben mindenki alig várja - köztük én is - hogy túl legyünk már mindenen.
Ennek az egész dolognak semmi köze a hithez, pláne meg nem apámhoz, hogy mi máshoz van köze azt itt most nem részletezem, mert senkit sem akarok megbántani vele. Az egész Istenhit dolgot másképpen képzelem és tudom, hogy apa is így volt ezzel. 
Biztosan vannak az országban nyitottabb és kivételesebb plébániák, én is találkoztam anno olyan pappal, aki teljesen máshogyan állt a dolgokhoz, de a baj az, hogy a változás lassú és nem is főleg a papokon múlik. A nyáj is húzza visszafelé az egészet. Több összetevős az biztos, de az egészből érzem én azt amit a nagyanyám mondott mindig "Kislyányom a jó gyógyszer olyan, mint a jó imádság. Ha nem elég keserű, nem is használ." Kb ez úgy mindenre igaz a (keresztény katolikus) vallással kapcsolatban Magyarországon. Nem tudom, milyen egy polgári temetés ott, mert olyanon nem voltam soha.
Miért is írtam le ezt? Nem azért mert itt fingták a passzát szelet ezt megint kihangsúlyoznám, de annak, hogy lehet ezt (is) másképpen csinálni, iskolapéldáját láttam tegnap.

Az először is nincsen pátosz, teátrális, álságos izé. Őszinte az egész.

Az első amivel szembesültem a meghívón a dresscode volt - "brightest as possible" (lehető legüdébb) azonnal tudta mindenki, hogy ezt a Joanie kérte így. Természetesen mindenki csinos volt, de senki sem fekete gyászruhában. Virágos és pöttyös kosztümök (én is az egyik kedvenc, fehér alapon szines virágos blúzomban voltam) zöldes és kékes zakók a férfiakon stb. 
Általa választott dalok szóltak a ravatalnál. Pl:



Főleg arra van az egész megemlékezés kihegyezve, hogy elmondják az elhunyt élettörténetét. Megemlékeznek a nehéz időkről ahol helytállt, az örömekről a bánatokról, veszteségekről. Elmondják, milyen ember volt (kissé szarkasztikusan egy két rossztulajdonságot is megemlítve), beleszövik az egész családot, unokákat, dédunokákat, ükunokákat. Persze van benne egy két rövid dal, amit itt is felállva kell énekelni. Volt benne két rövid szónoklat is, abszolút olyan ami Joanie-re jellemző volt. Kis vidám párbeszédek és történetek is elhangoznak, főleg olyanok amiken nevetni lehet.
Másodszor, minden úgy történik ahogyan azt az ember (lehetőség híjján a család) szeretné.
Minden. Nincsen kötözködés, diktatúra. Főleg azért nincsen, mert ha lenne is olyan elvetemült aki szájára venné, hogy "jééézamilyen temetésvoltezmááá" arra is tojnának, de azért az esetek nagy részében megmarad egy jól behatárolható, de elég széles "normalitás" sávjában. 

A baromi nagy felvilágosultságommal és nyitottságommal vagyok nagyra mindig, de egy percre nem értettem az egész ceremónia végét, főleg mert belém is ivódott jó sok abból a gyöpösségből amiről már megemlékeztem itt párszor. A befejező mozzanat ugyanis, hogy az utolsó mondat után váratlanul és hirtelen felhangzott ez:



"Érkezem, jobb ha elkezditek a partit"  

Azt tudtam, hogy a Joanie nagy kedvence volt a Boyzone, de pillanatig azt hittem itt a végén, hogy vagy ő volt már kicsit beszámíthatatlan a vége felé, vagy a fiai értettek félre valamit, vagy összekeverték a zenét vagy nemtom. Mellettem ült az egyik munkatársam családostul és látták rajtam a zavartságot, hogy mosmivan? 
Akkor azt mondta, nyugi minden ok. 
"A temetés nem a veszteség siratása, hanem az elhunyt életének ünneplése." Amikor hazajöttem, hosszasan gondolkoztam ezen. Eljutottam oda, hogy sokkal könnyebb ilyen felfogással elengedni valakit. Volt olyan pillanatom, mikor azt mondtam el sem megyek a temetésre, de nagyon örülök, hogy elmentem. Sikerült jól megsiratnom és  kiröhögnöm az öreg szatyrot.
Kétségtelen hogy volt stílusa. 
Joanie itt kettőnk történetének a végén, utoljára tanított nekem még valamit.





2017. június 18., vasárnap

Szabadnapos nyárimeleges




 

















- ... kéne almáspitét is enni fagyival. Olyan finom az almáspitéjük.
- De már ettünk előételt is. Viszont most, hogy megemlítetted az almáspitét huumm... úgy kellett volna, hogy nem rendelünk mást, csak startert meg desszertet.
- Hülye vagy? Magad nevébe beszéljél engem kérem törölni a jegyzőkönyvből...
- Sok lesz így már. Ki akartál sétálni a világítótoronyhoz nem? Felállni   se fogok tudni, nemhogy sétálni.
- Miii? Azé jöttünk ide az egész napos kirándulás után, hogy rendesen vacsorázzunk. Nem azért a pár fittyedt kagylóért jó??
- Jó.


Szóval ja, bevacsoráltunk és már nem mentünk ki a világítótoronyhoz.
A meleg párás levegő teljesen leszívta az energiánkat, a nap jól lepirított, a szél összekuszálta a szemöldökünket.
Hazafelé azért még vettünk egy üveg bort és teraszbeszélgetőztünk kicsit, nem akaródzott aludni menni ilyen klassz nap után.








2017. június 7., szerda

Öreg barátom Joanie az elmúlt pénteken örökre elaludt.
A szerdai elbúcsúzkodó beszélgetésünk foszlányait írom le, ez talán jellemzi (a sok régi mellett) a kapcsolatunkat, ami szoros volt, szeretettel és humorral teli. Csak azt az egyet sajnálom, hogy régebb óta nem ismerhettem, de azért örülök, hogy nekünk ez az öt év megadatott. Néhány napig túlságosan szerettem magammal és a gondolataimmal lenni, ezért csak most jöttem.
Felszabadultam az ígéretem alól is, amit neki tettem, hogy amíg ő nem megy addig én sem, de most még nem tudok mit kezdeni ezzel a nagy szabadsággal.

"- ... you know Mariann, I was happy here. Maybe I have no eyesight, and I am quite deaf but it was a good fun most of the times. Wasn't it?
- Yes it was Joanie.
- ... and I made a friend.


"- Don't you scared Joanie?
- No. I had a very happy life, I have a lovely caring family and four wonderful sons. 
A man of my life - great husband he was -  He is waiting for me. No regrets. I am ready. I want to go."

" ... if I'll go up - as I hope - I'll try to sort the lottery out for you..."



(-...tudod Mariann, boldog voltam itt. Talán alig látok, meg elég süket vagyok, de azért jó buli volt az esetek nagyob részében. Nem?
- Igen az volt Joanie.
- ... és a barátra is rátaláltam.



- Nem félsz Joanie?
- Nem. Boldog életem volt, törődő családom van, négy csodás fiam. Életem férfija - nagyszerű férj volt - ő vár már engem. Nincsen megbánás bennem. Készen állok. Menni akarok.


... ha felfelé megyek - ahogy remélem - megpróbálom elintézni a lottót neked ... )

Koccintsatok az öreglányra egyet a kedvemért.

Még a temetéstől félek, de nagyon ott kell lennem.
A kő amit most felvettem nyomni fog egy jó darabig, amíg meg nem találja a helyét a többi között.




2017. május 25., csütörtök

Huszonegyedik század problémái

A szelfi


Megint nem egyezik a véleményem.

Mert szerintük a szelfi (selfie - saját magad által magadról készített fotó, portré) gáz.
Mindig gáz, minden helyzetben gáz, de főleg az idióta tinicsirkék és a napszemcsis menőfiúkák által gáz. Előbbi kacsaszájjal, kidobott cicikkel napsütésben a legcikibb, utóbbi izompólóban valami menő autó előtt pózolva, de amúgy egyáltalán minden szelfi szügségtelen, teljesen felesleges időtöltés, a szelfibot meg egyenesen übernevetséges.

Megvédeném a szelfizést.
1. Első és legjobb érvem, hogy igenis mindenki maga tudja a legjobban, hogy mikor néz ki jól egy fotón.
2. Ha egyedül vagy bárhol, miért ne örökíthetnéd meg?
3. Ha ketten vagytok bárhol, miért kéne külön külön fotózkodni, vagy mást megkérni ( aki majd jó homályos fotót csinál, ahol a férjnek be van csukva a szeme)?
4. Inkább készítsünk fényképet magunkról, mint hogy egyáltalán ne akarjunk fotón, videón szerepelni. Az önértékelés egészséges voltához hozzátartozik, hogy tudunk magunkról fényképeket, filmeket nézegetni és nem kínos.
5. A tömegével kantintott szelfik között nagyobb eséllyel találsz később olyat, ami maradandó emlék lesz, igazi megélt pillanat, valós történettel az arcok mögött. 
A kacsaszájas, cicikidobós képek az idővel jelentőségüket vesztik és megmaradnak azok, amelyekhez valódi élmény kötődik. Ha az én tinikorom idején lett volna szelfis kamera, mitöbb mobiltelefon, akkor valószínűleg sokkal több életből kiragadott pillanat, megfagyasztott emlék állna  a rendelkezésemre.Emellett lenne rólam is ötezerhatszáz csücsöriszájas kép amin most milyen jókat röhöghetnék, és amiken egy legyintéssel túllennék. 

Megjegyzem, mi csináltunk a barátnőmmel szelfifélét, (csak nem tudtuk, hogy így hívják) megsúgom egy tiszai faházban, csipkemelltartóban és farmerban, kissé kapatosan. Kicsit homályos is lett, de az egyik legszebb emlékem. Ha akkor létezett volna facebook, biztosan feltolom oda, amilyen lázadó voltam - anyám nagy örömére - és most meg sopánkodhatnék, hogy jajdehülyevoltam. Mondjuk néha enélkül is sopánkodok. 
Biztosan túl liberális vagyok (gyereknevelés tekintetében is) (anyám szerint is), de én így szerettem és szeretem élni az életemet. 
Némelyik gyerekemnek van kacsaszájas, csöcskidobós szelfije. Lesz mire emlékezni és majd lesz mit megbánni  is biztosan. Kicsit szólok is nekik, hogy bakker mámegin... meg hogy minek két profilképcsere egy hétre, egy is sok, de csak olyan anyamódon zsörtölődve. 
Aztán este én is elkészítem a szelfimet, ha azt konstatálom a tükörben, hogy jó lett a végeredmény.
Vagy reggel ha úgy ébredek, hogy szépnek találom magam.
A kedvenc szelfik azonban nem ezek lesznek, hanem például az, amit házassági évfordulón csináltunk a Balival a kikötőben, az, amit Londonban lőttünk a kerék előtt, vagy amit a karácsonyi partin csináltunk.
Így működünk.

Ami a szelfikre igaz, mindenre igaz. 
Sok dolgot teszünk életünkben, de nem minden kap jelentőséget. Van amit elfelejtünk (fekete rúzs) van amit megbánunk (kacsaszáj), de csak akkor emelkedhetnek ki a fontos dolgok, ha van miből válogatni.

Róza voltam. Köszönöm a figyelmet.





2017. május 18., csütörtök

Mese

... két hét szabiról, házassági évfordulórós szőnyegtisztításról, messziről jött látogatókról és a majdnem kitörött bokáról.

A lányok után maradt két üres szoba, plusz maradék tiniaházban szobája és a nappali szőnyegének tisztítására szövetkeztünk a férjjel. Amúgy is időszerű volt így egy év után egy rendes samponozás ahogy az angol mondja. Kibéreltük hát a szőnyegdoktort és a házasforduló alkalmával nekiláttunk. Bevállaltam a pakolást és a bútortologatást, a férj meg hősiesen huzogálta és toligálta a  berendezést. 
Az emeleten kezdtük, Tami szobája volt a leginkább igénybevéve szőnyegileg...
A férj amúgy optimista jellem, de csak miután kellően kipánikolta magát, addig el kell viselni.
"...jézusom disznóól, nem fog kijönni, jézusom bazdmeg, úristen mijez??? Bor?? Vagy vér??? Jézusom nem jön ki, úristen ez hogy került oda, kik laknak itt?? Nemhiszemelkólafaszom... Nem lesztisztasose, integethetünk a depozitunknak, kikellcserélniaszőnyeget, gatyámrámegybazzeg..."

Minden kijött.
Két kis foltocska maradt az is csak a Taminál valszeg valami körömlakk lehet, majd rámegyek még lemosóval.
Elég sok öruralomra volt szükségem a férjjel, de nem nyugodott meg csak miután ugye látta, hogy kijön.
Utána meg tök büszke volt magára, hogy milyen fasza munkát végzett, mert ugye azt mondanom sem kell, hogy nem a gép volt rohadtjó, hanem ő huzogatta veryprofessional mozdulatokkal.
A másnap reggelén már egész korán elkezdte mondogatni mennyire fáj a válla, nehogy már elfelejtsem mekkora hős amúgy...
Azt hogy közben a franciaágyat átrámoltam a kiszobából a kicsit nagyobb szobába, a Tami komplett szobáját áttologattam, egy szekrényt átvonyigáltam a kicsit nagyobb szobából a legnagyobba, kirámoltam a lenti tárolót és a nagyrészét felhordtam a fenti tárolóba (karácsonyfa, díszek, lakásdekoráció, izék-bizék, jóleszmégvalamireszarok), átrámoltam és kiszelektáltam a cipősszekrényt, kitakarítottam, kimostam, ágyneműt húztam, függöny le-fel stb... nemtom má még mit - ezek ugye mellékes dolgok és ez amúgy is ilyen házassági évfordulós program.
Este jól elmentünk a mekibe gyertyafénynélküli vacsorára és lyukas amerikai szenyót ettünk, deolyanfinomvolt...

Kettő nappal később megérkeztek kedves látogatóink magyarhonból (házaspár ikrekkel, idegetpihenni jönnek évenként, ikrek mama idegeire hagyományozva).
Nagyon szép és nagyon esős öt napot töltöttünk együtt, volt meglepetésvendégség is mert vasárnapra ideszerveztük a fél falut Bath-ból, szóval ilyen falutalálkozó Anglia csücskében lett a vége.

Egyet jól beinni is sikerült nagyonévek óta először, nem is vagyok túl büszke így negyven felett, négy gyerekes anyukaként így berúgni mint a csacsi, de a piszok jónál is jobb este volt. Hajnalra, miután a melegbár ajtajából el lettünk utasítva és már csak egy éjjeli sültkrumplis szolgált ki minket, hazajöttünk.


"
- Nem kérek többet.. már így is forogni fog a kanapé...
- Tedd le az egyik lábad...

(és az orákulum megmonnya:)

- Nem kèrek többet, nem lesz jó a reggel...
- Nincs reggel...  "

A fiúkat a másnap is eléggé megterhelte az élmény, hiába mondtam egész este, hogy inkább ne igyanak whiskey-t... Jobb lett volna nekik télleg, ha eltörlik a reggelt.


Olyan nagyon jól telt el az öt nap, amit lehetett kihoztuk belőle, de a legbüszkébbek az antigravity batmobilra voltunk mindannyian amit (- betojsz - rendesen megy a falon) a Trago-ban sikerült beszerezni 41 helyett 9 fontért az ikreknek ajándékba. Javasoltam, hogy mindenképpen tegyék a feladós bőröndbe, nehogy úgy járjanak mint anyám, mikor a reptéren elvették tőle a tapadókoronglövedékes pisztolyokat amit az egyfontosban szerzett be a szomszédgyerekeknek ajcsiba...

Na.. 
Vendégnek kétszer örülünk, mikor jön meg mikor elmegy.
Örültünk, hogy még teljes négy napunk van a Balival kettesben itthon... azaz mostmár csak három. 
Tegnap első hivatalos látogatásunkat akartuk letudni Olíviánál a bérleményben, de kezdetnek a lakása előtt sikeresen belegyalogoltam az út közepén elhelyezkedő kátyúba. Még a reccsenést is hallottam, aszittem eltört, baromira fájt hazáig bömböltem.
Mozog, bedagadt, bekékült, ha sántikálva is, de nem megyek inkább sehova. 
Itt horgolgatok és sajnálom magam, mert megjött a jó idő meg nem sokára a kaja házhozszállítás is és a Bali megaszonta, ha én itt kanapéhuszárkodom akkor ő meg maszekol inkább mert fel kell tornázni az ellaposodott büdzsét. JA.

Akkor már én meg vettem könyveket a kövi pár hétre (bár a melóba asszem jövő héten elmegyek, de meglátom mennyit javul a hülye bokám ebben a három napban.)
Neil Clarke - Galactic Empires
Alexander Masters - A Life Discarded
Rivers of London sorozat - Ben Aaronovich


Hát evvan...


Figyeszfigyejjéfigyeszugyefigyesz 


Mégrégebbijóbarátok











(Szolg. közl. - A RugDoctor nevű szőnyegtisztító szerkezetet amúgy ajánlom meleg szívvel minden angolban élő hazánkfiának (ecetes olló helyett).  A BandQ és Range áruházakban lehet kölcsönözni, a hozzá való sampont is itt lehet venni és vannak külön szórófejes cuccok mindenféle foltokra. Egyszerű a használata és profi melót végez... hiába... szőnyegnemzet.)





















jah.. tudom Jedi vagyok de..

...még egy Jedi se tarthat meg egy fél égboltot maga felett és most úgy érzem mázsás súlyként nehezedik rám az élet. Meglengetem majd a szup...