2023. június 2., péntek

Adok én neked everesztet…

 Ha magamból indulok ki, anyaként a legnagyobb félelmem a saját halálommal kapcsolatosan mindig az, hogy ha itthagyom ezt a világot, akkor az én gyerekeimet senki sem fogja már úgy szeretni ahogy én.  

Igyekszem mérsékelni annak a lehetőségét, hogy szándékosan tegyem ki magam bárminek, ami feleslegesen megemeli a kockázatát annak, hogy kileheljem a lelkemet… Persze gyarló emberként ez sem könnyű. Senkinek sem. Nekem sem. Törekedni kell rá. Elég nagy kihívás kiszázalékolni, hogy hány cukros fánk hány év alatt visz el koronaérmeszesedéssel és ez hogy viszonyul a síugráshoz. Hol van a mércéje a tátott szájjal faszerdőbe rohanásnak, ki mondja meg mennyit kell élni ahhoz, hogy tiszta lelkiismerettel üljek bele szivarral és borral a jakuzáába. 

A világ és benne az ember mindig veszélyben volt. Kockázatot vállaltunk, mikor elmentünk kardfogú pomogácsra vadászni, vagy az erdőben rácsodálkoztunk egy szép kék bogyóra, amikor átkeltünk a folyón, vagy dingivel először kimentünk a tengerre.

A kockázatvállalásban is van egyensúly. Felmérjük a körülményeket, mi dolgozik ellenünk, mit fordíthatunk a javunkra, mennyi a maximális feláldozható veszteség és ezek összegzésével mérjük fel megéri e ezt mind beletenni. Persze a befektetés után nyerhető profit nem egyértelműen meghatározható. Lehet pénzben, eszközben mérhető, de lehet intellektuális, érzelmi, kapcsolati tőke ,,,mittomén még miféle felosztások vannak. Biztosan erre is vannak modellek meg elméletek és azokat a nálam okosabbak már megírták. Pongyolán szólva a profit az ami jó, pozitív előjellel rendelkezik, hasznos az egyén számára (most nem keverjük ide a közösség érdekeit meg hogy ki menjen ki a barlangból megvizsgálni a nyomokat, hogy tigris volt e…)

Emberek milliói vállalják a kockázatot naponta azzal, hogy belövik, leisszák magukat. Olyanok is akik bűntudattal vegyes élvezettel toják be a fánkot este kilenckor. 

Minden embernek megvan minden joga ahhoz, hogy úgy szarja el az életét hogy akarja, olyan és annyi kockázatot vállaljon amennyi neki megéri.


Egy vállalásban ugye még az is nehéz, hogy nem lehet mindent úgy vizsgálni, mint a fizikában, amikor bazi vákumkamrában egyszerre ér le a toll meg a vasgolyó…

Nem vákumban vállalunk kockázatot.

 

 Nem lehet azt mondani, hogy inkább menjünk hozzá egy wowozós kockázatelemzőhöz,  mint hegymászóhoz. Abban a döntési helyzetben kell annak a nőnek eldönteni, aki meg hozzámegy a hegymászóhoz. Az ő kockázatelemzésében  valahogy még mérlegen vannak a dolgok. Számára megérte. Nem olyan tudatosan, hogy mondjuk hány évet ér egy elfagyott fél láb, meg amúgy is a szerelem majd átsegít - mert amiben meg pont nem segít, hogy ésszerűen kimatekozzunk mindent. Ott van még az ösztön, az evolúciós pszichológia is… az, hogy mennyi van bekódolva abból, hogy egy faszagyereket keresünk, aki bátor, merész és bevállalós, vagy egy hétköznapi, kiszámíthatóbb, megbízhatóbb figurát, esetleg egy hülyegyereket aki sose nő fel és akivel lehet éjjel a teraszon meztelenül jégkrémet enni… kinek a hegymászó kinek a csatornamászó ugye…

Ott vannak a fizikai adottságok. Izom-, hormonkészlet, testi folyamatok. Egyénileg eltérően reagálunk a dopaminra, adrenalinra, inzulinra más a metabolizmusunk, a fizikumunk nem lehet mindent számítani és egyenletbe foglalni - és pont ez az amit mégis vezet valahova: oda, amit ezzel a csapongó gondolatmenettel akarok mondani, hogy teljesen egyéni, hogy kinek mi éri meg ha kockázatról van szó. Teljesen azonos körülmények között két ember is dönthet teljesen máshogy. Ugyanaz az ember sem biztos, hogy ugyanúgy döntene kétszer ugyanabban a helyzetben. Ezt még lehet további permutációkban és variációkban vizsgálni és akkor se vezetne egyértelmű megoldásra mert szinte lehetetlen is, hogy minden tényezőt és minden lehetséges kimenetelt számba vegyünk egy döntésnél.


Ennek a kiszámíthatatlanságnak mégis valahogy az ellenkezője is igaz. A kockáztatás, rizikóvállalás mégis erősen determinálható. Nem valószínű például, hogy cingi felkel az iróasztaltól és benevez az aznap esti ketrecharc bajnokságba.


Ennyire bonyolult csak megmondani és érteni hozzá, hogy a másik ember merre indul, mit választ és mit tesz bele.


Egyetlen érvem van, de ez is filozófiai magasságokba vezet.

Ez pedig az érzelmi oldal.

Szülőként az én legnagyobb elvárásom a gyerekeim felé az volt, hogy szándékosan ne tegyék ki magukat felesleges kockázatnak. Az, hogy mi a felesleges kockázat, nyilván nekik kell felmérni az alapján az értékrendszer alapján amit az életük során kiépítettek.

Elég liberálisan próbáltam a gyerekeimet felnevelni. Túl sokat nem kértem tőlük, inkább csak prógáltam jól szeretni. Azt viszont mindig kihangsúlyoztam, mindenféle módon, hogy az életüket becsüljék meg ne engem. Legyen az a fizetségem, mert az anyáknapját pont leszarom - egyébként a nőnapot is…a tisztelet szónak meg már a hallatán is kiver a víz főleg ha szülő-gyerek kapcsolatban használják.


Szülőként, gyerekként  - de még társként is - eléggé feldolgozandó lenne a “nem voltam elég fontos” érzés. 

Mégegyszer mondom - nekem. 


…és ne. Ne jöjjön senki nekem a tűzoltóval, mert azok a fajta érvek nagyon gyenge lábakon állnak…

Nagyon sok munkának és hobbinak van több-kevesebb kockázata. A hétköznapi életnek is van kockázata. Bárhol vagyunk, bármit csinálunk… 

Szerintem egyetlen kérdést kell feltenni, mégpedig azt, hogy mi a mozgatóerő?

Az önzetlen szeretet, a felelősségvállalás nem a bedrogozott pilóta rókája miatti hangzatos frázis kellene legyen, hanem egyfajta szabályrendszer, ami odáig terjed, hogy az életemet csak értük adom fel: ha el kell mennem bölényre vadászni, vagy atomot kell robbantani egy, a föld felé tartó aszteroidán…

Nekem akkor önti el a köd az agyamat, ha az érzelmi kapcsolatokat írja valaki felül. Nem tudom elképzelni azt az érdeket, pénzt, adrenalinlöketet vagy kokainködöt amivel kitenném a gyerekeimet, társamat, a szüleimet annak az érzésnek, hogy nem voltak elég fontosak. 


Miért tudjuk könnyebben elítélni a drogos anyát aki túladagolja magát?  Más az eszköz. 

Más a motiváció?


Mindenkinek joga van akár önzésében elpusztulni… 

Ami szerintem kurvára nem mindegy, az a járulékos veszteséglista. 

Számomra semmi sem múlná felül a kudarc fájdalmát, sem anyaként, sem gyerekként, sem társként. Annak az élményét, hogy nem voltam elég…

Tej, kiskanál, univerzum

 Megint az van, hogy szombat reggeli közléskényszeremet pár mondatba kell sűrítenem. Addig is fogalmazom majd a fejemben amíg ideérek, viszo...