2013. november 19., kedd

Gracie intenzív szakasszisztens és főnővér volt az egyik legnagyobb város központi kórházában.
23 évesen ment férjhez, három kislánya született. A felszínhez ennyi tartozik. 

Eszméletlen humorérzéke, és elképesztő életereje van. 13 éve úgy küzdött a betegséggel, hogy a szakmabeliként végig tudta, mi vár rá.
Semmiféle mesterséges életbentartó beavatkozáshoz nem járult hozzá.
Ma 67 éves.

Sok ilyen nevetésre emlékszem:
"-Hello Gracie...jöttünk, hogy lecsekkoljuk a hátsóját. 
 -Az nem valami impresszív. Menjetek inkább múzeumba."

Ahogy teltek ezek az utolsó hónapok, a betegsége miatt fokozatosan veszített el mindent ami őt a külvilághoz kötötte, ami emberré tette.
Ahogy haladt az idő,  úgy szűkült egyre a tér körülötte, előbb egy háznyira, majd egy szobányira, egy lepedőnyire.
Beszédképessége a múlt hónap végén lett oda. Egy hete még tudott enni, három napja már ez sem megy. 

Az elméje végig tiszta maradt.

Csak nézett a fáradtkék szemeivel, és fogalmunk nem volt mi járhat a fejében, még csak elképzelni sem tudtuk a bánatot, dühöt, elkeseredést, félelmet...

Néhány napja, mikor a szemembe feledkezett, csak néztem vissza rá. Úgy éreztem valamit mondani kéne, megsimogattam és azt hazudtam tudom milyen nehéz. 
Akkor legördült az a könnycsepp a szeme sarkából, talán az utolsó volt. 

A szeme csukva, a kis fakereszt az egyetlen társasága.
Csak vár...

...én meg úgy érzem, menekülni kéne.




2013. november 5., kedd

Mai megvilágosodás

Nem a legjobb ötlet a zuhanyfülkében galambot eregetni...

Büdös papucs

A szabadnapom reggelén csendre ébredni a legjobb dolog. 
Az már annyira nem, hogy mire bebootolt az agyam, és az akkomodáció meg a konvergencia is beindult (némi szemdörzsölés után), látom, hogy az orrom felett olyan fél méterrel egy jó nagy pók igyekszik leereszkedni a fejemre. Kiülve az ágy szélére, észreveszek egy újabb rokont a sarokban, egy kaszás személyében. A férj már finoman jelezte a héten, hogy vattacukros a telefontöltő az ágy mellett, de elhessegettem azzal, hogy úgyis Halloween van. Fejben már szétszedtem a porszívócsövet és nekiláttam a hálóknak. Álmosan keresgélem a függöny zsinórját, aztán kibámulok a kockaüveges ablakon, a postás meg néz velem szemben...az ő napja is vidáman indult. Még az a szerencse, hogy ahogy a gyerekek nőnek, úgy szokik le az ember a meztelenül alvásról. 
Vannak ilyen törvényszerűségek na. Gondolkozom is egy kicsit ezen, lehet, hogy nyugdíjas korunkban megint pucéran fogunk majd aludni. Azt mondjuk nem tudom, lesz e igényünk rá? Az én lábam már most is folyton fázik. A szőrös bundapapucsomat a család kiszavazta a házból, a kutya meg elvitte valahova, mert szófogadó állat. A férj szerint csak előjött a vadászösztöne. Mezítláb főzöm a teát magamnak, közben jönnek-mennek a fejemben a gondolatok. Levelet írni Párizsba, pizzát sütni ebédre, kicsi takarítás (pókhálózás). Göröggel beszélünk hétvégén, anyuval dél körül, mosni is kell már megint...

Sebaj négy felé kész leszek, aztán befejezem a "danbrownt". 

Hideg ez a nyamvadt kő. Belebújok a férjem bundapapucsába. Ő nem használja. Nem is büdös, csak rohadtnagy. Ülök a teámmal a gondolkozós kanapémban. A gondolatok jönnek...és írni kezdek.


Tej, kiskanál, univerzum

 Megint az van, hogy szombat reggeli közléskényszeremet pár mondatba kell sűrítenem. Addig is fogalmazom majd a fejemben amíg ideérek, viszo...