2019. július 13., szombat

2019. július 10., szerda

LondonSzössz 

- Tutira lesz szabad rokiparkoló nem kell parázni.

- Honnan tudod ilyen biztosan?

- Honnan bakker... Mert mondjál még egy  valakit ebben az országban aki rokkant, magyar, és Villont szereti!






...hát ja kicsi a halmazmetszet

...mondhatni pontszerű


2019. július 7., vasárnap

Életlista

Család:
A kicsiTami (19) a gyógyszerész-asszisztens ösztöndíját csinálja még, a barátja mégnemtuggyukmileszbelőleCallum, Olívia (22) még mindig a férjjel dolgozik, nincsen pasija, és mosjötthaza Afrikából ahol nyaralni voltak tizenhatodmagával, de már készül Tenerifére őszire, a Nóri (23) most vált munkahelyet és a legelitebb itteni hotelben leszen főrecepciós, ősszel Benidorm -ba megy nyaralni a Ryannel.
NagylányZsófinak (28) nagyon elfoglalt élete van, még úgy is, hogy még otthon van a gyerekekkel. A Helga (2,5) tűzrőlpattant kisördög, a Martin(4) meg különleges nyúltojás, de legalább már van diagnózisa az autizmusról... valószínű enyhe fokban de ezt ugye még korai eldönteni. Bizakodunk. Rettentő okos minkettő, nagyon szeretem és nagyon féltem őket. Jobb lenne ha itt lehetnének végre, de ez még mindig a jövő zenéje.
Anyám igazgatja baranyát és a rózsadombot, amúgy elvan mint a befőtt és mindig mozgásban tartja magát. Az öcsém úgy néz ki megállapodik végre, de eztet nem kiabáljuk el.

Szem:
A szememet egészpontosan egy éve kezdték szurizni, először csak a balt ugye, aztán két hónapra rá a jobbat is. Azóta minden hónapban ez a program. Közben genetikai tanácsadáson is voltam, véremet vették és meg is kaptam a hivatalos Pseudoxanthoma Elasticum diagnózist - bár a találtak érdekességet és további vizsgálatok kellenének, de ahhoz az öcsém és anyám vére kell, úgyhogy a genetikus dokinővel kell konzultálnom ha jönnek karácsony előtt, vagy tavasszal hogy vehessen tőlük vért. A lényeg, hogy igen megerősített diganózisom van erről a szépnevű kondícióról amit én igazából nem hívnék betegségnek, mert a lelkiállapotomon az némileg javít, ha próbálok nem úgy gondolni rá.
 A jobb szememet ugye időben elkapták, az szerintem javult is, de amúgy sem volt annyira szar. A bal retinám viszont túl sokáig ázott a lében mire odakerültem, szóval az hol jobb, hol rosszabb, de inkább stagnál és a doki azt mondta az is jobb mint ha romlana... Gyönyörű absztraktokat látok vele és szerintem ez nem is lesz már másképpen. A jobb kompenzál, szóval ha mindkettővel nézek annyira nem vészes, de soknézős napokon estére befájdul a fejem. A fényvédelemre sokkal nagyobb figyelmet kell fordítanom, és most pl külön pappert is kaptam, amivel kell mennem a szemügemesemhez, mert új szemüveg és lencse is kell. A tököm tele amúgy a szememmel, de próbálom ignorálni ezt az egészet és ilyen struccpolitikával élem a napjaim...

A klaudikáció - nagyon szép neve van guglizzátok ki, most a csökkent megterhelés - az új munkakör miatt sokkal jobb lett, de az izületek és izmok elszaródása miatt MOST éppen tegnap délután óta a karjaim ( a bal jobban ) fájnak rohadtul. A legjobban úgy tudnám leírni ezt a fajta fájást ami nekem van a lábamban vagy a karomban (vagy mindkettőben, illetve mindanégyben tetszőlegesen változik), mintha belülről égne kifelé... mintha valaki csípőspaprikát dugott volna az izmaim alá.
Az esetek nagy részében megtanultam kibírni, (már akkor mielőtt kiderült volna mi van velem). Amikor nagyon nem bírom, akkor szoktam néha gyógyszerhez fordulni, de csak nagyon ritkán, ugyanis amúgy tökre nem szedtem életembe se semmit soha és nem is szeretek. Szóval a fájdalommal megtanultam együtt élni, úgyse lehet ezzel semmit se csinálni, jobb lenne nélküle, de ez van. Már nem emlékszem milyen volt amikor semmim se fájt... régen volt.
Az izületeim is mindig szarok voltak, csak ugye nem tudtuk hogy miért... anyám hordott dokihoz tizenévesen a térdeim miatt, de semmit se találtak ami magyarázatot adott volna arra, miért fáj... Tökmindegy... mindenem kattog és klappog és korcog még a könyököm is, de ez is huszonéveim vége óta így van szóval ez se fog javulni.
A véreredményem most jó. Mondták üljek a napra néha... meg hogy ne hajtsam túl magam... meg, hogy hordjak napszemüveget...sétáljak napi fél-egy órát....
Néha ellenállhatatlan vágyat érzek a harkányi gyógyvíz után, hogy csak úgy ücsörögjek ott, abban a záptojásszagű lötyiben egy pár órát és körbejárjon a melegvíz.

NAjóvan azért felmászok én még a nemzeti parkban a vízesésre egy pár évig, meg talán pár métert még elszaladok egy busz után, de többre asszem már nem leszek képes. Kicsit korán jött ezt bevallani, de ez van. Próbálok vigyázni magamra, szélben rendesen felöltözni - bár abszolút nem vagyok fázós - napszemüveget hordani amikor csak lehet, itt a tengernél a víz miatt amúgy is nagyon ajánlott még borúsabb napokon is.
Néha kicsit nekikeseredek, aztán elmúlik. Néha gondolkozom a jótündéren meg azon, hogy mennyit változnak a kívánságok az évekkel...
Így negyven felett még önző dolog ha mondjuk a látásomat kérném vissza??
Mindegy úgyse nincsen jótündér szóval mindegy is...
Amúgy minden családtagomnak jobb, hogy nem tudják, hogy mit látok... és nem is akarom, hogy megtudják sose...

Magamnak meg mondogatom bőszen, hogy ebben a városban úgyse nincsen egyetlen egyenes utca se, és a tenger amúgy is mindig hullámzik...


Két hét múlva szülinapom lesz és már tettem néhány célzást a családtagjaim felé, amit ők majd tök jól ignorálnak és kapok valamit amin tök meglepődök (és általában örülök is).

Hát kedves család akik NEM olvastok ... lécci ne vegyetek nekem étkészletet, se kártyát, se virágot... nem szeretnék pofátlan lenni, de rohadásig van az ebay kívánságlistám karórákkal, és bár most vettem hat fontért egy tizenhat páras fülebaló készletet az asdában, ékszerekkel is elég szarul állok... egy fehértáskanyárra és egy fehérvégreconverse tornacipőm se sincsen...
köszi. #nincsjótündér
Amúgy meg adóelőlegfizetőshónapban vagyunk és a férj hajtott eleget -  tök jó lesz egy kedvencvirágomcsokor (namijaz?? még sose vette senkise)  meg egy kártya és montam a férjnek hozzon egy tortát, bűnözünk...

Pusszz
FerdeszeműSzarkarúRóza


JAJ és elisfelejtettem mondani, hogy a londonosMácsaisFaludisVillonos est tök jó volt, a művelődés, a retro feeling meg a pogácsa is. Nem is írtam hogy megyünk vagy nemtudom írtam e, mert úgy volt megyünk aztán úgy volt, hogy nem, aztán megint úgy, hogy megyünk aztán megint nem, és végül mentünk... de kb előtte nap délben dőlt el. MER hiába volt jegyünk két hónapja a Kriszti  is meg én is nélkülözhetetlenek vagyunk...
 nem ám... csak paraszt volt a beosztásügyi-intéző...
Csináltunk szelfit, de nem szalonképes akkora a fejem rajta mint egy hörcsögnek, pedig nincsen pogácsa a számban...
A Kriszti szelfizett a Mácsaival és tök ki volt virulva... mámint a Kriszti...
...én nem szocializálódok híres emberekkel...



2019. július 4., csütörtök

Tudom... tudom...

Tegnap megint elmaradt az írás.. gondoltam most gyorsan elkezdem amíg a heti bevásálásom kiszállítása ideér... mer utána megin má főzni állok neki, meg mosást betenni meg tököm...
Nagyon sok mindenféle történt az elmúlt hónapban, és azt hiszem ez a június volt nagyon régóta az első hónap amikor nem volt alkalmam írni.
Először is látogatóink voltak otthonról és olyan jó esős időnk volt, hogy eszméletlen. Nem is emlékszem ilyenre amióta itt vagyunk, hogy ennyit esett volna júniusban (cserébe most két hete nyár van és napsütés, jókedv és vidámság...)

Szóval a látogatók. Eljött kedvenc óvónénik és férje és ha jól gondolom így esősen is nagyon jól érezték magukat, bár nagyon sok dolog amit szerettünk volna nekik megmutatni vagy az eső vagy az idő rövidsége miatt nem fért el azokban a napokban, de megígértettem velük, hogy nem várnak újabb hét évet a következő látogatással. (Bár ezt sose lehet tudni ha róluk van szó...)
Aztán elmentek, nekünk meg letelt még a maradék szabink is és mentünk vissza a nyúzóba.

Engem ott is meglepetések vártak. Már benne volt a levegőben pár hónapja, hogy munkát váltok, és hogy lesz nekem egy külön státusz, hogy koncentrálhassak a fontosabb dolgokra, de mindez csak ígérgetésnek tűnt és nem volt látszatja, hogy bármi is történne. Se felkérés, se kinevezés, se munkaköri leírás.
 Anélkül, hogy részletezném egy napon nálam nagyon betelt a pohár. Sok dolog hozzájárult ehhez, amit nem írnék le részletesen, mert felesleges itt az áldozatot játszanom, de elég az hozzá, hogy két és fél ember munkáját végeztem az utóbbi évben és erre az a nap nagyon rátett. Szóval leültem a számítógép elé és elkezdtem írni a felmondásomat - hozzá kell tennem: sírva. Azt éreztem, hogy valamit lépnem kell, hogy rákényszerítsem magam a változásra, és ha megadok egy határidőt, mondjuk két hónapot a távozásra, akkor helyettem felvesznek valakit nekem meg van időm és "kedvem" másik melót találni.
Úgy éreztem magam, mint a titkárnő az Egészséges erotikában akit senki nem akar megdugni bárhogyan igyekszik... hogy ezt megin velem és nekem és... és ... és.
Kedvenc nővérünk Neisha meg úgy felháborodott, hogy ment a főnökhöz és őt baszta le. A régen igérgetett státusz pedig hirtelen megteremtődött a részemre és a következő hétfőtől már az ápolási terv kordinátoraként és az NHS digital mentoraként találtam magamat. Fizetésemeléssel.
Ha ezt tudom előbb kiverem a hisztit, de sajnos túl türelmes a természetem. Namindegy mosmá...

Két hete már ezzel az új munkakörrel birkózom, workshopokra kell majd mennem, jelentkeztem Level2 diplomára "Az ápolási terv és betegkoordináció tudománya" címmel, majd ezt elvégezve megcsinálom a Team Leader és a Manager kurzust is - a jövőre való tekintettel mert elegem van abból, hogy nálam hülyébb emberek dirigálnak nekem.
 Önerőből és önagyból  két hét alatt megzabáltam a CareDoc system kezelését és már két teljes ápolási tervet feltettem a felhőbe, valamit újabb kettővel félig kész vagyok.  Gyönyörű mondatokat fogalmaztam és rettentően büszke vagyok magamra amúgy (anélkül, hogy nagyképűnek tűnjek - ez nagy dolog). Közben két másik projektben - az ágynyilvántartásban és az online betegfelmérésben is megtettem a szükséges előkészületeket, beregisztráltam az IP címet, elindítottam a konzultációt e-mail-ben és lefixáltuk a tréningeket - mehogy ez vóna az én dógom IS.
Aztán megint kiakadtam, mert az első workshopra - ami egy online felületbe való becsatlakozás lenne, egyelőre csak az ismertetés zajlott tegnapelőtt  - a fönök felkérte az egyik délutános nővért, hogy menjen vele AKI a workshop napjának regglén lemondta és a főnöknek egyedül kellett mennie. Attól kerültem idegállapotba,  hogy ez az ágy managemet website dolog, amit az NHS koordinál és ahol a mi ágyainkat reklámoznák (mert ugye mi magáncég vagyunk és amúgy ez egy fizetős szolgáltatás), hasznunkra válna, és nem mellesleg az én ötletem volt a hatékonyság növelésre...
... és akkor ő kijött az "irodámba" és még volt képe nekem panaszkodni amiatt, hogy egyedül kell mennie...

Két dolog miatt NEM ajánlottam fel, hogy elmegyek vele:
1. Nem én voltam az első gondolata ( pedig eddig is csak rám meg a Neishára számíthatott bármi  volt)
2. Azt akartam hogy menjen egyedül és mikor felébred az előadás végén végérvényesen rájöjjön, hogy nélkülem lófaszt se boldogul SEMMIVEL amihez billentyű meg monitor kell (mondjuk sokszor azzal se amihez nem).

Szóval a következő - már tréninges - dátum a mienk a Neishával (mondjuk a Neishával nem leszek kisegítve nagyon, de legalább nem kell egyedül mennem.)
A főnök próbálta kimosni magát azzal, hogy azért nem minket kért, mert már amúgy is elég van a vállunkon... aHHHaaa ... szerintem csak látta, hogy sértődött képet vágok (még mindig nem tanultam meg színészkedni) és próbálta menteni a helyzetet.
Ma sem értem miért képtelen kiadni a kezéből a gyeplőt és beismerni, hogy nem boldogul, és miért nem képes elkezdeni bízni végre az emberekben.

Ja... szóval ott tartottam, a két teljesen kész ápolási dokumentációból egyet kinyomtattam, csak hogy lássa, nem ördögtől való, és milyen szép rendezett, és az összes adat és életfunkció grafikonba rendezve és van testtérkép, meg a gyógyszernyilvántartás is milyen szép... és hogy van benne személyre szabott sürgősségi ablak meg minden csilli villi cucc...
Erre ma megin plafonra másztam tőle, mikor bejött a kis cetlijével, hogy van néhány dolog amit ki kéne javítani... és bazdmeg a legfontosabb az volt, hogy a pudding- ot cseréljem ki dessert-re................................... hátöcsém nézhetném onnét a dolgot, hogy semmi klinikai meg szakmai dologban nem tudod találni semmi kötekednivalót, csak a nyomorult kajában, de nekem inkább vérzett az agyam attól,  hogy még erre a tökéletesen felépített és kidolgozott, szakmailag összeszedett jó kis programra se tudja azt mondani, hogy bakker ez azért milyenjó...

NAMÁRMOST viszont én halál boldog vagyok, és letojom az egészet mert amúgy napi egyszer látom amikor bejön hozzám ilyen puddingjavításokkal,  amúgy  meg a magam ura vagyok, (mer fogalma sincsen senkinek se, hogy mit csinálok és azt hogyan) használhatom végre az agyamat és végre van a munkámban kihívás és jövőkép. A beletolt energiát így most már meg tudom élni befektetésként és kezd kialakulni valamiféle út előttem. A fizetésemelés amúgy nem sok, de azért számottevő, és innentől már nem adom lejjebb.

Leszarok mindent, főképpen a hívócsengőt és ez a legjobb benne, hazudnék ha nem vallanám be.
A főnök azt is monta, hogy sajnálja, de az előléptetéshez nem tud irodát ajánlani.
Megsúgom, hogy erre semmit se mondtam, hadd higgyen amit akar.
Nekem van a legjobb irodám. Ülök a télikertben, körben a pálmafás kertre néző ablakok, bekapcsolom a rádiót, odateszem a teámat meg a laptopot és tojok én a világra... mit nekem iroda.


NA...
Kedden meg szabadnaposak voltunk a férjjel.
Kérdezte mit akarok, hova menjünk. Nagyon pontos itinert adtam: "Leslattyogunk szépen a kikötőbe, felszállunk a hajóra elmegyünk Brixhambe. Ottan sétálunk egy jó nagyot egy két boltot útba ejtünk még a világítótornyot   pislákolórozsdáskisbástyát is esetleg, (végül addig nem mentünk el) veszel  nekem szénakalapot, aztán eszünk fish and chipset valami kis krimóban, majd pedig fagyizunk és utána elkapjuk az esti csónakot visszafele..." tehát így tettünk...

TESSÉK... de mostaztán kommenteljetek ám!
















2019. július 2., kedd

Holnap délután írok egy hosszút.
Tessék számonkérni... már két hete készülök rá, de fingani is csak futtában volt időm...
Pusz

2019. május 24., péntek

A 48-as tér

Az első összefüggőnek mondható foszlányok és a későbbi, fontos állomásokon elraktározott emlékek valami furcsa okból e körül a tér körül érnek össze.

Hat évesen kezdődött a történet. 

A 48-as tér a Szent Mór Kollégium és az egyetem épülete által közrefogott kicsike park. Nem számozott tér (olyan is van sok ugye), hanem (mily meglepő) a szabadságharcról kapta a nevét és egy Petőfi szobor áll a közepén ma is. Emellé a tér mellé jártam én iskolába. 

Akkoriból  nagy, árnyas fákra emlékszem, amik alatt jó volt üldögélni a fűben. Sok pad is volt, azok a hagyományos cikornyás-tekeredős vasöntvényes padok, kopott pirosasbarna lécekkel. A sétálórész sárga aprókaviccsal volt felszórva, még ma is megvan az a bosszantó érzés, hogy azon mennyire nem lehetett nyáron közlekedni, mert forró volt, rettentően porzott és belement a papucsomba vagy a szandálomba - amúgy még zárt cipőbe is be tudod pofátlankodni. Esőben felitta a vizet és cuppogott, hidegben meg összeállt és csúszott. Cserébe legalább szép volt. 

A régi távolsági buszmegállóhoz az utat minden nap a parkon át vágtuk le, sokszor megálltunk hogy a sarki presszóban ötven fillérért vett fagyinkat elnyaljuk, vagy, hogy éppen csak lekéssük a buszunkat és a következőig legalább legyen hol rohangálni és rosszalkodni.. a többieknek. Nekem többnyire a padon olvasás jött be. Ma is tudom melyik padon olvastam a Rejtelmes szigetet és melyiken a Szőke ciklont, melyiken a Nyakigláb apó-t és melyiken az Opál Opel Utasai-t vagy a Kaland a panzióban-t, a Szíriusz kapitány sorozatot... 

Én kevesebb baráttal és több könyvvel operáltam. Többnyire az iskolai könyvtár és a park között ingáztam...

Összehányták a gyerekek az összes táskát és iskolaköpenyt egy rakásra, és világgá játszották magunkat mindenféle akkori foglalatossággal amik ma már kissé nevetségesnek tűnnek.

Szinte az összes iskolai ünnepség is ezen a téren lett megtartva, koszorúztunk, verset mondtunk, énekkar, pátosz, igazgató... általában az évnyitó és évzáró is ide jött, szocpolgeneráció lévén az iskolaudvar sokszor kicsinek bizonyult nekünk.


Apám  utolsó éveiben a Szent Mór Kollégiumban dolgozott, ahol amúgy mindenki ismerte és szerette. Apát sokat nem látogattam ott, mert általában éjszakában dolgozott. Emlékszem mennyire fájt neki abban az időben, hogy harminchét év rendes szakmunkás munkaviszony után ötezer forint rokkantnyugdíjat állapítottak meg neki. Muszáj volt egy háromnegyed állást vállalnia és nem is érezte a portás és karbantartó munkát alantasnak, a munka az munka, így legalább sok ideje volt olvasásra. 

Viszont mindkét domestosszagú nagymamám is innen ment nyugdíjba hosszú-hosszú takarítónői karrier után. Nekem borzasztó kényelmes volt, hogy bármikor beugorhattam a parkból oda, mindenki ismert engem is és mindig kaptam Sió levet meg pogácsát, és sok nyálas puszit valamelyik öreglánytól. Emlékszem a kupi (takarítónők így hívták a személyzeti szobájukat) szagára, ahol keveredett a füstölt kolbász, a kenyér, a savanyúság, a szappanillattal, a kikopott, virágos terítő műanyagos bukéjával fűszerként némi doh és az omló vakolat, kis pinceszaggal keverve. Nyáriszünetkor (mikor az egyetemisták sem voltak már augusztus felé) nagytakarításkor - kb 8 éves koromtól - kötelezően választható feladatom volt bemenni segíteni. Annyi előnye volt, hogy addig is felmentést kaptam a kertimunka alól amit meg otthon kellett végezni.

Az idő alatt nekem is hipószagom volt három hétig, fel-le ugrabugráltam, vödröt ürítettem, segítettem ablakot pucolni, szemetet hordani, függönyt le és feladni a magas, hosszú ablakoknál. Eközben  anyai nagyanyám (a másik nem sokkal később nyugdíjba ment) mesélt a jövő nagy orvosairól... - az évi rendes rémtörténeteit, csak miheztartás végett és azért, hogy lerombolja az idolokat. "Mer megin berúgtak mint a disznó és valamelyik mocsok beleszart a zuhanyzóba." vagy "...kislyányom az egy drága szünyeg volt, kibaszták a badellába mer össze volt hányva. Én kimostam és hazajött velem..." "Ezek??? Nékem az nem ember, aki beleszarik a gatyájába és kidobja az ablakon...." 


... és ablakpucoláskor is a teret láttam. Akkor a nyári árnyas teret. 

Aztán iskolakezdésre a faleveleken ropogtattam át rajta. Ma is látom a  rakottszoknyás, fehér térdzoknis, szandálos kislányt kevés baráttal aki akkor voltam.  Addigra már rég felépült az új buszpályaudvar, nem is arra kellet volna mennem. Csak szerettem ott üldögélni a könyveimmel meg a szendvicsemmel, meg tudtam hogy a mama félháromkor végez, addigra már a koli bejáratnál vártam  kavicsokat rugdosva és együtt mentünk haza. Útközben reménykedtem, hogy beugrunk a vásárcsarnokba és leugrik nekem némi házinápolyi, vagy ha nem, hát úgy is jó, a mamának feneketlen és nehéz táskája volt, mindig akadt benne valami friss kifli meg párizsi. 


Felnövekedve, a térre még mindig sokat jártam. Addigra csak a könyvek változtak. Meghalsz tengerész, Szakasz, Galaxis Utikalauz. Randik, szerelmek, csókok helyszíne  lett az mindenkinek. Az egyetem közelsége miatt (valamint két középiskola és gimnázium is volt a környéken), mindig rengeteg fiatal üldögélt, heverészett szanaszét. Biztos vagyok benne, hogy intim együttlétekre is alkalmat adott a bokros aljnövényzet. Hányszor hallottam "holnap is itt a téren hatkor... "  Az én kicsi általános iskolámat addigra bezárták, a hetvenedik évét már nem érte meg. 


Mire elkezdtem a nővérszakot már kevesebbszer jártam arra, de a kevesebb alkalom is heti legalább egy látogatás volt mamához. Csak úgy. Megszokásból.


Tizenkilenc múltam, mikor egy őszi nap apám elment dolgozni és többet nem jött haza. A téren a szobor mellett egy padon próbált levegőhöz jutni, aztán a mama gazember orvostanhallgatói próbálták megmenteni, de hiába.


Én azóta nem voltam arra. A koleszban sem pedig a mama még ott dolgozott több mint öt évet ezután, de én sose többet nem mentem oda.

Ez az én módszerem. Befedni, eltakarni, kiírni, eltenni. Mintha egy időre nem létezne.

Gondolom egyszer majd megint le kéne ülni oda egy padra a 48-as térre... de majd csak nagyon, nagyon sokára.



2019. május 23., csütörtök

Egy poszt egy szössz és egy szolgálati közlegény

Mindenkitől bocs aki kommentelt és nem válaszoltam, valamiért érdektelenségre gyanakodtam, pedig csak a blogger szórakozott megint és nem kaptam értesítőt az új kommentekről...
Na nem mintha olyan sok lenne, de azért én szeretek válaszolni ha már valaki veszi a fáradságot és ír.
Mosvettemészre. Bocsi.
Mindenkinek köszönöm aki olvas és ír.

Szössz

- Te már akkor jövő héten negynvennégy leszel?? - Ja. - Az jó. - Miér? - Me kezdesz utolérni...