2014. április 26., szombat

Szaros történet

Egy hónapja tombol a tavasz. A melóban egy hete tombol valami kis nyavalyás, aki valószínűleg egy, a kórházból visszatért néni belsejében jutott át a szigorú ellenőrzési pontokon.
A mamó után én voltam az első áldozata, de mire észbekaptunk, addigra nem mondom meg mik folytak ki az ajtók alatt. Munka ezzel háromszorannyi, a személyzet fele meg otthon ül a klotyón.
Kisegítő munkaerőt ilyen esetekben nem lehet hívni.

Szinte szkafanderben dolgoztunk egész héten, amiben az ember úgy érzi fél óra alatt zsírjára sül a szalonnája. Szégyen ide, szégyen oda, a napom fénypontja a 10 perces szünetekben beszívott napfény mellett az a szál bagó volt. Valami olyanon nevettünk, hogy úgy néztünk ki, mint a szellemirtók nem tudom melyik részében, amikor egyszer csak nagyon sok munkájuk lett. Ülnek ott rohadt fáradtan a kisértetnyálkás, koszos egyenruhájukban a szájukból lógó cigivel. Ha erre valaki emlékszik, akkor kb. megvan a kép. Délutánonként mikor végre beszálltam az autóba és leültem a seggemre csak egy kicsavart, ezeréves felmosórongy voltam, minden nap azt gondoltam, ok ennél már csak jobb jöhet.

Összesnővéri pályafutásom alatt sem láttam viszont olyat, amit tegnap reggel a tizenkettesben.
Nem részletezném túlságosan, de azt hiszem halványan érzékeltetni tudom a dolgot azzal, hogy hisztis röhögésbe fulladt, mikor a Laura és én a fekáliában úszó fotelt próbáltuk becsomagolni, betuszakolni a liftbe és az udvarra szállítmányozni. 
Dave a karbantartó 10 méterről, tűzoltókészülékkel oltotta a problémát, közben csipesz volt az orrán. Esküszöm az ilyenekről fotóriport kéne, mert én se hinném. Azt is elmentettem, hogy ha mégegyszer megkérdezi a Laura tőlem, megyek e az emeletre ébreszteni, azt válaszolom: nem.

Köszönöm Istenem, hogy egész hétvégén szabadnapos vagyok, szerintem tetőzik a dolog, úgyhogy én elvágom magam a mobilhálózatról és elbarikádozom az ajtót. 


Köszönöm Istenem, hogy esik az eső, mert a gazolást újabb néhány napra megúsztam.
Köszönöm, hogy volt annyi erőm még tegnap, hogy két napra megfőztem.

Köszönöm, hogy mosolyogva tudom fogadni amikor az élet néha szart borít a nyakamba.

2014. április 15., kedd

Szössz

...avagy a dolgok összefüggenek.

Gyerek: Anya én úgy szeretem, mikor hazajövök és látom, hogy a kertben száradnak a ruhák...  azt jelenti, hogy tavasz van.
Itt ülök azzal a frizurával, amire a férj csak annyit reagál reggelente: tutujitúúú.
Nagyjából úgy éreztem magam az utóbbi napokban, mint akit egy bazi husánggal elvertek, ezzel mindent el is mondtam az elmúlt két hetemről.
Tegnap viszont a Bali szabadnapos volt, én háromkor a melót letettem és nekiindultunk a tengerpartnak a két "maradék" csemeténkkel. Végigkabrióztunk "A Öbölön" le egészen Brixham kavicsos kispartjáig, a Breakwater csendes teraszán salátáztunk, teáztunk és mint a gyíkok szívtuk magunkba a meleg tavaszi napot...
...eközben rémülten néztem a szezonnyitó négyévesek önfeledt fürdőzését.
Ezt az áprilisi látványt asszem sose fogom megszokni.

Hazafelé a napsütésben, nyitott autóban utazva arra gondoltam, az ilyen délutánokért jötünk ide.
Két embert veszítettünk el az elmúlt két hétben.
Mikor dolgozom, sokszor gondolok arra, hogy bár néhányunknak megadatik a gyors, könnyű halál, azért az esetek többségében igaz, hogy meghalni nem olyan könnyű...
Minden sejtünk küzd ellene az utolsó lélegzetvételig.

Az, hogy mit tettünk, vagy nem tettünk az életünkben, hogy kik voltunk, hogy szegények voltunk, vagy gazdagok, milyen autónk, vagy hány házunk volt vajmi keveset számít.
Elgondolom egy-egy anyóka szobájában, hogy vajon hány számára fontos, kedves tárgy van vele, amit a való életéből hozott magával meghalni, és rájövök, hogy baszki ez semmit nem jelent. Aztán gondolkodom, vajon hány éven át jelentette neki egy másik ember a világot, akivel hosszú évtizedekig osztotta meg az életét és az ágyát, és most mégis egyedül készül a nagy útra...
...mert ez az igaszság - lehet akárhány ember a családban, oda mind egyedül megyünk.
Esténként mikor a férjem horkolását hallgatom, megrettenek ettől. 
Nem a haláltól. Az évek során sokszor találkoztam vele, egyre kevésbé riasztó. Hozhat békét, megnyugvást, feledtethet fájdalmat, lehet egy szép, és tartalmas élet méltó befejezése. Persze lehet értelmetlen, fájdalmas, hazug, meg még ezernyi féle.
A halálban nem az élet vége a félelemkeltő, hanem az, hogy így vagy úgy de egyedül kell a szemébe nézni. Tudat alatt inkább ettől tartanak az emberek, és ezt keverik össze a haláltól való félelemmel.
Az érzés, hogy fájdalmas itthagyni ezt a világot, vagy akár az ismeretlentől való ijedtség és bizonytalanság ettől lesz ennyire rémisztő. 
Szembe nézni - bármilyen borzalommal - könnyebb együtt.

Szorítani egy haldokló ember kezét, az pedig egy olyan ajándék, amit ez a mostani hülye világ elvett az emberektől - miként pedig a hülye világot mi teremtettük, ismét saját magunkkal tosztunk ki.
Ettől persze, még mindenkinek magának kell átkelnie a túloldalra, de azt senki nem érdemli, hogy ha már megadatik legalább jó utat ne kívánjon valaki.


2014. április 12., szombat

Még élek

Nagyon sok dolog kavargott a fejemben a héten, többek között az is, milyen nehéz rendszeresen blogot írni. A hétvégén majd összegzem a dolgokat meg ráncba szedem a gondolatokat, eseményeket, csak győzzétek kivárni.

2014. április 1., kedd

Szössz

Én- Kérek egy pussziit...
Férj- Minek? Van má' neked egy...

Amikor a tervek keresztezik egymást

Beszélgettünk egyik mamóval a kételyeimről, egyszer csak így szól:

- I understand you, but I am selfish I am afraid. Please...Do not go anywhere until I won't go...
- Where would you like to go Iris? 
-...to the heaven I hope...



(- Értelek, de önző vagyok attól tartok. Kérlek ne menj sehová, míg én nem megyek...
- Hova akarsz menni Iris?
-...a mennybe remélem...)

Szössz

...avagy a feleségnevelésben is fő a pozitív megerősítés.

"Azt próbálom elmagyarázni, hogy hülye vagy!"

Tej, kiskanál, univerzum

 Megint az van, hogy szombat reggeli közléskényszeremet pár mondatba kell sűrítenem. Addig is fogalmazom majd a fejemben amíg ideérek, viszo...