2010. június 20., vasárnap

A fekete lyukakról

Az van, hogy kisbagós vagyok...az azt jelenti, hogy napközben szinte egyáltalán nem gyújtok rá, csak esténként egy-két szálat, amikor nagyobb társaságban vagyok (mostanság ritkán esik meg), akkor kicsit többet ropizok el.
Kérdezhetné bárki: akkor meg minek? Hát mert csak... még az akarat is hiányzott belőlem eddig, hogy erről lemondjak.

Elgondolkodtató problémát okoznak viszont az öngyújtók mostanában...azaz inkább ezek hiánya.
Meggyőződésem, hogy mikro- és makrokörnyezetünkben fekete lyukak (azaz: extrém gravitációval bíró anyagsűrűsödések, melyek még a fényt sem engedik ki magukból, s ezért úgymond "láthatatlanok" feketék - ezért is a találó elnevezés.) vannak. Az én fekete lyukam (nem röhög) előszeretettel nyeli el az öngyújtókat, néhány más, egyéb rendeltetéssel bíró tárggyal egyetemben, mint pl. fél pár zoknik, kulcs, de kétségtelen, hogy a tűzszerszámok iránt tanúsít a legnagyobb érdeklődést.

Heti 1 öngyújtót veszek minimum, az évente 52 db ugyebár. Hozzáadva ennek úgy mondjuk 40 %-át (mert van, hogy egy héten kettő is beugrik a lyukba) az úgy 70 évente. Átlag 200 forinttal számolva az 14 000 Ft /év - és játssza ezt már a lyukam 10 éve!!!

Nehezen tudom másképpen megmagyarázni ezt a természetfeletti dolgot (pl. öngyújtómanó?) és azt sem tudom elképzelni, hogy van a lakásunknak egy olyan pontja, ahol egy hatalmas kupac öngyújtó bújik meg észrevétlenül néhány száz félpár zokni társaságában.

Ködös Albion...

... kacagnom kell.

Vettem két esernyőt.

2010. június 4., péntek

Mérlegfüzet

Vannak napok, a napokban órák, amikor iszonyatosan tudom sajnálni magam. Magam mentegetésére azt szoktam mondogatni (magamnak), hogy ez genetikai sajátosság lehet, egy részét magyar mivoltom adja, másik részét a nagyanyámtól örökölhettem. Fogalmam sincsen melyik bázissorrend kódolja az önsajnálatot, talán a jövőben a szemszín, és az öregedés beindításáért felelős bázisok után egyszer időt szakít ennek kutatására is valaki háromezernegyvennyolcban...már ha egyáltalán kitart odáig a jelen civilizáció - amiben én személy szerint kételkedem.
Az önsajnálat órái, pillanatokkal indulnak, melyekből percek lesznek. A reggeli felkeléskor szar napra ébredés,  pénztelenség, pedagógusok, korlátolt agyú emberek, önzés, ... mindenféle dologgal telik a képzeletbeli füzetem mínuszos oldala.
Színpadias előadásra vagyok ilyenkor képes. Nézek kifelé a homályos buszablakon az esős szántóföldre, mindent elveszített, sokszor megrágott és kiköpött főszereplőként a saját életemben, és olyan alakítást tudok nyújtani, hogy megítélném magamnak az oszkárt is, ha nem utálnám magam ilyenkor, bár az önutálat csak hab, a már amúgy is magas szintre fejlesztett szenvedéseim emeletes tortáján.

S eljön az idő, amikor elegem van saját magamból, beteszem a fülembe a zenét, felszegem a fejemet, megriszálom a valagam, kimosolygok az ablakon és harcba szállva a bázissorrendekkel elkezdem gyűjteni az anyagot a plusszos oldalhoz.

2010. június 1., kedd

" Van az úgy néha, hogy az embernek nincsen elég köve..."

Tegnap elalvás, tavaszi szél vizet áraszt (NA de ennyit???!!!), az esernyő három - de mi öt. Almáspite cipelés az esőn át, busz lekésése, hazajövés, újra elindulás.

Apa lakáskeresésben, nekem intéznivaló ezer!
Kinek adjuk a macskát???

Tej, kiskanál, univerzum

 Megint az van, hogy szombat reggeli közléskényszeremet pár mondatba kell sűrítenem. Addig is fogalmazom majd a fejemben amíg ideérek, viszo...