2018. október 9., kedd

jah.. tudom Jedi vagyok de..

...még egy Jedi se tarthat meg egy fél égboltot maga felett és most úgy érzem mázsás súlyként nehezedik rám az élet.

Meglengetem majd a szuperhős jediköpenyem és lerázom az egészet és nem ússzátok meg jövök majd még panaszkodni ide, mert közben eszembe jutott, hogy miért is kezdtem el annak idején ezt az írás dolgot, hát azért, hogy lepakoljam ide a bánatomat és akkor jobb is lett. 

Van nekem továbbá egy angol vőjelöltem aki pontosan tudja mikor kell hirtelenjében beugrania egy ananászos pizzával hozzám (valami tele patája van vagymi) és most azt tolom be az arcomba lelkiismeretfurdalással és fokhagymás majonézzel mártogatva bár a lelkifuritól kissé más az íze, de állom a sarat.

(Terápiás céllal - naná - ) vettem egy kurvaszép és puha mustárszínű kardigánt, hogy up to date legyek az idei őszi divattal és rendeltem egy csillogósos unikornisos  kendőstólát (mert csak), még nem érzem ezek hatását, de nem adom fel.

E hét pénteken szemszuri lesz délután kettőnegyvenötkor.  A legutóbbi scan után (múlt péntek) mindkét szemembe megnyertem már, mert  a jobb szemem előtt is görbül az Amsler rács.

Csak a férj tudja meg a Kriszti. Családnak egy szót se.




2018. szeptember 19., szerda

Jedi vagyok, vagymi...

... az éjjeli invázió a főutcán ért minket. A férjjel a Bank Bar neonfényeit használtuk fénykardként a harcban. Nem tom hogy jött ide a KobayasiMaru de azt is teljesítettem aztán felébredtem, megittam a céklás zöldséges turmixomat és elmentem dolgozni. Pá.


Hős vagyok. A céklalé miatt legalábbis...


2018. szeptember 17., hétfő

Megyünk, megyünk...

Londonfalva Bödőcs.

Ki jön még?

Tökre várom, de nem jobban mint Párizsot.


Az elmúlt három nap melóval telt. Szombaton szarul voltam, megint fájt mindenhol és ráadásként a szarszemem is sajgott, azon az oldalon fejem is fájt és nem bírtam világosba nézni, legszivesebben napszemüvegben lettem volna és ehhez még egész nap hőemelkedésem is volt - még a gyogyó ellenére is. Így dolgoztam végig a napot, hujjdejóvót.  

A sürgősségi szemészes telefonszámon azt mondták (mer nekem olyanom is van), valszeg enyhe steril gyulladás és ha nem lesz jobb egy-két napon belül akkor menjek be. Vasárnapra a szervezetem szerintem kidolgozta magából, mert sokkal jobban voltam, ma meg már nyoma se volt az egésznek. A PiXiE-s facebook oldalon mindenféle vajákokat is mondanak, de olvastam ott egy linkben, hogy sok múlik a kaján. MEGIN. Szóval ja. 

Ezentúl még kevesebb szénhidrát és hús és még több zöld és gyümölcs - mondjuk a seggemnek se árt. Minden reggel a turmixomba nyers céklát is teszek, kicsit földízű, de kibírható és rohadtul megdobja a reggelemet energiával.


Halálosan boldog vagyok a 14 fontos asdás ruhámmal és a húszfontos nembőrdzsekimmel.  Ultravagányan fogok kinézni egy hosszú csizmával és fullsminkben. Ezt a marks and spenceres ruha elengedésével mondom úgy, hogy abszolút nehezemre esett megválni attól, de NEM akarok ötven fontért ruhát venni és másik hatvanért MÉGEGY kabátot és meg vagyok győződve róla, hogy bár a ruha teszi az embert, a ruha származhat bárhonnan. Aztán még közbe annyira belendültem, hogy a maradékon amit megspóroltam még egy nagyonszép és nagyonkék pulcsira is tellett, mert azt meg öt fontért bideltem az ebayen. Szóval erre a hónapra teljesen kielégítettem magam öltözködésileg. JAH nem. 

Még el kell mennem egy téli gatyát venni, mer nincsen nadrágom és itt az ősz, de az annyira nem sürgős mert a tél még nincs itt, pláne meg a kari parti - de mondjuk azt már szervezzük. 


Munka röviden:

A főnök még mindig hülye, a meglágyult anyókákat ma lebasztam mer má úgy tele volt a tököm, hogy a Mardzsit levetkőztetni nem tudtam a Mu-t meg felöltöztetni, valamint egyre inkább tele a tököm azzal, hogy semmit se azért csinálunk mert jó a betegeinknek, hanem egyre inkább azért, hogy jó legyen a főnöknek és befogjuk a száját. Szerintem egyszerűbb lenne venni neki egy masszírozós fotelt és betömött szájjal beleszíjjazni, de ezzel a véleményemmel nem mertem még előjönni.

Ja és készült a (nem meztelen) seggemről egy fotó, de így se szalonképes (a seggem). Benne van a levegőben, hogy majd a következő életemben megint az lesz. 



Kicsit fáj is az élet, a genetikám mellett is, mert a nagy és okos gyerek, meg anyám nem jönnek ki egymással (ottan messzi Budapestön) és anyám meg a Tomi se és egymás agyára mennek, de muszáj lenne nekik kooperálni, de nem tudnak és sose értettem én ezt és nem tudok semmit se tenni azért, hogy ez ne így legyen. Ennyit erről fájdalmas része ez most az életemnek. Anyám nem egy egyszerű móka, mellette nőttem fel, de a lányom nem és így abszolút nem tudják egymást kezelni. Vagyis hát nem is kezelni kéne, hanem csak nem is tudom... 


A közeljövőről röviden:

Csütörtök éjjel jön magyarhonból a sógornőm és még egy nőci akit nem ismerünk és szombaton elmegyünk hajóval és elszórjuk Lajost a tengerbe, hogy örüljön. Hozzák a hamvakat - sógornőmnek Lajos a barátja volt és Jennynek meg a testvére. Tudom szürreálisan hangzik, de hát az egész életünk egy szürreális utazás -  már megszoktam.

 (Mert igazából nem hiszem, hogy van még valaki akinek van egy sógornője és egy nem ismert Jenny-je akik hoznak egy Lajos hajóskapitányt azért, hogy itt e kis öbölben leljen végső nyugalomra. )

Fura dolgokat produkál az élet, de hát a jó úttörő segít ahol tud... vagy az a kisdobos?? 


2018. szeptember 12., szerda

Nehéz szülés

Kanapés nap van.

Báááár, még ilyenkor is van dolog, de jobb azért kanapéról intézni a heti bevásárlást, vagy áhítozni a Marks&Spencer-ben mert megin beleestem egy ruhába meg egy piros kabátba, a ruhának holnap fizunapkor megpróbálok ellenállni, a kabátot nem vehetem meg mert van öt kabátom, és ebből kettő piros és a férjem lehet beadja a válópert.

Ennél sokkal több dolgom nincsen ma. Tegnapelőtt - mivel megint esedékes volt a szőnyegek tisztítása - reggel jött a Bali a rug doctorral én meg nekiestem a Tamarával. Balinak egyre több a melója a kis vállalkozásban, ő eléggé be volt mára táblázva, de nem is akartam, hogy ő csinálja, mert nem leszólásképpen de a múltkor már látszott hogy a nappaliba leérve tele volt a töke az egésszel mert jó csíkos lett. Látszott, hogy már nem tartott ki a kezdeti lendület és lelkesedés, csak túl akart lenni rajta, én meg azóta (kb négy hónapja) seldoni kínnal nézegettem a csíkokat a szőnyegen végül egy sóhajtással vettem egy szürkét a tetejére, de így is TUDTAM hogy ott vannak a csíkok és ez idegesítő. Plusz energiába kerül, hogy elhesegessem az ilyen gondolatokat, mert egyáltalán nem akarom az időmet pazarolni azzal, hogy szőnyegcsíkokon gondolkozok. A szőnyegpucolással nem az a baj, hogy szőnyegpucolás. 

A körítéssel van gáz. Kipakolni ágyat, asztalt, kutyát, pókokat, ágy-asztal-kanapé alatt mindig találsz egy kis aprót, hajgumit, ollót, stb amit ugye nem lehet felporszívózni csak úgy egyszerűen le kell érte hajolni kétszázkilencvenszer - már azon gondolkozom legközelebb kölcsön kérem valamelyik mamámtól azt a fogós végű pálcát ami van nekik és azzal fogom felkapkodni ezt a sok szart. A fejemben közben megjelent amikor régen a parkőrök peckes járással ilyen szúrósbottal gyűjtötték az eldobált buszjegyet meg almacsutkát... 


Kicsit túltoltam magam ezzel a szőnyegdologgal meg pakolással, aztán még főztem is és kimosattam a mosógéppel-szárítóval, de azt is el kell pakolni, ágyneműt is húztunk, meg új szőnyeget is vettem a Taminak, és még mi is? Jah... a Tami matracát is lecseréltük. Tudjátok milyen nehéz egy ágymatrac? Fel kellett az újat cümbölni, az után azt mondtam na én ezt nem csinálom visszafelé a régivel mégegyszer, külömben is krónikásgenetikám van, nem is emelhetek fel egy kacsatollnál nehezebb dolgot amúgy (najó nem, úgy húsz kiló a határ egyébként). Aki kialálta nekem ezt a szembetegséget elgondolkozhatott volna, hogy hogyapicsába lehet úgy életet élni, dolgozni, hogy nem emelsz... sehogy bakker. A rohadt vödröt se mértem le bőrőndmérővel, amiből a vizet töltöttem a szőnyegtisztítóba.

A régi matracot tehát bevittük (najó behúztuk - nem emeltem mer a Tami kiabált velem) az én szobámba ( az van az udvar felől) és kierőltettük az ablakon. Hogy miért élveztük ezt annyira mint két gyerek azt nem tudom, de nagyon jó ötletnek tűnt ledobni az emeletről.... és akkor az ablak kallantyújába beakadt - mert amúgy is voltak kicsike lyukak már rajta - és végighasadt az a selyemszerű fedőanyaga. Leesett és a teljes külső fal magasságában ott lógott tovább és himbálózott az ablak alatt. A kutya lentről, óriási mérgesen ugatta a lényt, mi kb fuldokoltunk a röhögéstől, nem tudtuk kiakasztani azt a kicsi anyagdarabkát mert a matrac a teljes súlyával húzta lefelé és annyira feszült. Akkor a Tami hozott ollót az meg nem ment be alá, végül megtaláltuk apa szikéjét és miközben Tami lement, hogy megakadályozza, hogy a matrac kilapítsa a kutyát én elvágtam végre a köldökzsinórt. Nehéz szülés volt, de ezután meg azon röhögtünk,  hogy milyen lehetett (volna mer a szomszéd nem volt itthon- legalábbis nem érzek fűszagot az udvarból azért gondolom) kivülről látni ezt az ablak szülte matracdolgot.

Arra emlékeztetett ez az egész, mikor a régi házat még magyarhonban szétvertük és a régi óriási hajdubojlert a lapostetőn a havon megszánkáztatták a fiúk és úgy repült le a ház végén. Valamiért nekünk embereknek néha örömet okoz teljesen inadekvát dolgokat repülni rátni. Esély nem lett volna lecűgölni amúgy se a lépcsőn, kb egy teljes Appalache hegység volt  a gyomrában.

Tegnapra melóban ha azt mondom nem voltam toppon, akkor rettentően szépen fogalmazom meg magam és ezzel azt is  ahogyan éreztem magam. Három nyanya is megjegyezte, hogy szarul nézek ki, és ha ezt kilencven feletti féleszű mamáktól hallod, akkor egész nyugodtan elhiheted. A Kriszti azt mondta, csak azért látom magam szardarabnak mer nem tettem fel reggel szempillaspirált. Ennek folyományaképpen ma renoválást tartok (értsd: hajat mosok) és teszek fel szempillaspirált. 

Ezzel a fáradt lelkesedéssel be is bukkoltam egy hét szabit karácsony előttre (a Kriszti is és akkor jókis exeteri karácsonyivásár meg ilyen programokat gondoltunk és  a fiúkat meg hagyjuk a bányában dolgozni - ez a terv), mert ez a hét elég volt ahhoz, hogy megváltoztassam azt az állláspontomat, miszerint a maradék szabimat majd ünnepek után veszem ki...


Az angolom fejlődik. A munkatársaim lelkesen tanítanak  - még mindig - és  elértünk egy olyan területre, ami kezd érdekes lenni és amelyek biztosan nincsenek benne sem a Project English-ben sem a Headwayben sem pedig az angol Tesz-vesz városban.

Az elmúlt hét termése: fanny flap (nagyajak - nem az orchideáé), flick your bean (ujjal klitorisz pöckölgetése szóval gyakorlatilag maszturbálás), hump (konkrétan dugás).

 A gyerekeim le vannak nyűgözve, mikor egy-egy ilyet bedobok a társalgásba.

2018. szeptember 8., szombat

Szössz - A szülők nyomdokain

Amikor a (felnőtt) gyereked a műtétje utáni "hogy vagy?" kérdésre úgy válaszol "szoszó hálaimhotepnek"

akkor tudod, hogy mindent elrontottál, és ez így nagyon jól van :)


(jah.. meg azt is tudod, hogy a gyerek is jól van)

2018. szeptember 6., csütörtök

Elfelejtett szülinap

Kiment a fejemből pedig akartam ide tortát tenni. Másodikán volt ez az én digitális összehordásom, összevissza blogolásom, kedves naplóm 10 éves.

TÍZ.

Bakker.


Csók mindenkinek


Sírós napom volt ma és mérges. A főnököm mindenkit felcseszett már korán reggel. A szolgálatvezető nővér aszonta biztos valami van a háttérben és azért ilyen morcos. Megint a nagy számmal megmondtam, hogy csessze meg, nekem is lenne okom morcosnak lenni ezermillió szargalacsin van a zsákomban, mégse küldöm el a kollégáimat, férjemet, gyerekeimet a francba napról napra és hogy ez mennyire unprofessional (milyen magyar szó van erre?)  azt el se tudom mondani. Aaannyira teli volt a puttonyom, de 11 felé úgy döntöttem leszarom. Úgyis kifelé áll a rúd nekem már innen, hát legalább ezt a kis időt ami visszavan még (már amennyiben végre valami állásra behívnának) azt már megpróbálnám ilyen leszarompozicíóból tölteni. 
Csak a vérem háborog még mindig, mert úgy meg tudnék még sokmindent a képébe mondani, de nem éri meg. Rohadtul nem. Úgysem változna semmi.
Elégtétel van, időnként van... azért mert mindig saját maga alatt vágja a fát. A baj csak az, hogy közvetve mi szívjuk meg, mint az látszik is.


Na akkor most abbahagyom a panaszkodást és lépek egyet tovább. 
Tegnap voltunk Londonfalván útlevelet csináltatni. Néztem nagyokat miféle emberek járnak arra, de tényleg. Nekem ez meglepetés volt, mert azt gondoltam, hogy elég bátornak és elszántnak kell lenni ahhoz, hogy az ember külföldre menjen élni és dolgozni és én naívan azt hittem, hogy ezt mindenki úgy csinálja, hogy A, B és C tervvel érkezik és ötszörösen átrágva mindent még egy D tervet is készít csak mert ja. És a D terv mindig az lenne, hogy legyen annyi pénz, hogy legalább haza tudjak jutni valahogy. 

Hát nem. 
Volt olyan ember, aki a kisablaknál győzködte konzulátusembert, hogy de neki makellútlevél vagy személyi, mert elhagyta mindkettőt és anélkül nem tud munkát vállalni, és anélkül se itt maradni (bérleti díjat fizetni) se hazamenni nem tud. Se anyakönyvi kivonata se semmiféle okmánya nincs és holnap lenne állása, de nem tudja igazolni magát.... és nem, telefonja sincsen és internete se. Ismerőse sincsen és hazatelefonálni se tud senkinek, hogy küldjön pénzt és külömben is bankszámlát is csak holnap akart nyitni, de útlevél nélkül azt se tud, és nem, nem tud elmenni a councilhoz sem, mert nem beszél angolul, jaaahh hogy adnak tolmácsot... oh azt nem tudtam, jah hogy kellene az útlevélért is fizetni, jaah azt se tudtam. Ott állt egy szál koszos nadrágban, és várta, hogy a konzulember hazaviszi és megvacsoráztatja.
Más kérdés, hogy a konzulátusnak meg mi más lenne a feladata, mint, hogy a pórul járt embereken segítsenek, de nem igazán tudom, hogy meddig terjed a segítségnyújtás ilyen esetben. Nyilván nem lehet minden jöttmentnek kiutalni ötszáz font gyorssegély, de nem tudom, hogy akkor miért is vannak egyáltalán... De konzulátusembert is megértem, mert három hasonló is bejött az alatt az egy óra alatt amíg ott voltunk. 

Egyik ámulatból a másikba estem, hogy miféle embereket láttam és hallottam ott. Próbálok nem ítélkezni ilyen tizenöt perces snittekből, mert nem tudhatom a hátteret és a körülményeket sem, de elég nehezen megy. Valahol rohadtul sajnáltam is azt az első fószert aki előadta a fentebbi sztorit, és megfordult a fejemben (mint utóbb megtudtam az uraméban is) hogy odanyomunk kétszáz fontot, hogy legalább egy repjegyet és egy hazaútra szóló sürgősségi útlevelet kaphasson. 


Más.
Nyári Karácsonyi  Partin voltam az elmúlt vasárnap és nagyon jót dumáltunk kollégacsaláddal. Ettünk ittunk, és volt tombola és nyertem egy kertigrillezős kanál-villa-fogó készletet mittomén mi a hivatalos neve. Volt finom angol curry meg grill is és ittam finom pinkgin-t megint. Full napos idő volt és rendesen volt feldíszített karácsonyfa meg lampionok. Kérdeztem én furin - mint ahogy most gondolom mindenki aki ezt olvassa, hogy miatúrónak tart valaki nyári karácsonypartit. Hát a választ megkaptam, egyrészt miért ne, másrészt meg mert ugyi az egészségügyes banda meg az egész kiegészítő személyzet karácsonykor folyton dolgozik, szóval esély nincsen összejönni így, meg az idő se engedi a grillt meg a szabadtéri curryt, valamint a kariparti ami minden évben van, az szépruhás jelenés egy puccos helyen és nem pedig tűz körül üldögélős beszélgetős. Szerencsére a főnök nem volt meghívva, szóval csináltunk soknevetős fotókat is, (mer akárhol van ott, nem érzi senki jogosnak jókedvűnek lenni) és itten vagyok én egy csókos szelfin.
Hát ezért tessék. 





2018. augusztus 29., szerda

Szolgálati Közlegény FONTOS!

Na szal az van, hogy a google és a blogger önhatalmúlag belecsinált a blogomba és emiatt egy ideje nem kapok értesítést a kommentekről ezért ha nem tudok róla - pl egy régebbi posztnál akkor reagálni se tudok rá.

A másik meg, hogy egy ideje csak google accounttal és névvel lehetett kommentelni és ez se tetszett, mert nem mindenki akarja a nevét világgá kürtölni.

Szóval most lett időm megkeresgélni, hogy miaszar van, és kiszedtem a google beletaknyolását a blogból.  Sajnos ezzel egy csomó komment eltűnt, ami elég baj amúgy is, de azért írom ki ide is, hogy tudjátok nem azért lett letörölve mert én eltávolítottam vagy valami.

Most így megint bárki tud kommentelni akár név nélkül is, és újra kapom az értesítéseket is.

Azért írtam nekik egy szép levelet, hogy csesszék meg.

2018. augusztus 28., kedd

Mrs. MacGyver

Az volt, hogy skypeoltunk konferenciában. Anyám, Zsófiék meg én. Beköltöztek ugyi a házba, még sok a dolog, festeni is kell, de tök lelkesek és boldogok mert végre van nagy kert a gyerekeknek és kutya is és a többi meg alakul majd.

Mutogatják körbe a dolgokat, szép tágas nappalikonyha, a szobák is nagyobban és kettővel többek, a régihez képest a fürdőben táncolni is lehetne aztán a teraszra is megyünk, én örömmel konstatálom, hogy milyen szép a terasz és tök nagy az udvar, anyám felteszi az ilyenkor szokásos kérdéseit "holvanarattangarnitúra" "miérdobtadki" holafehérkisszekrény" "vanszunyogháló" "miérvittékelakukát" "kérjétekvissza" "felháborító" "aszunyoghálótiskérjétekvissza" "miérnincsenfeltöltveagyerekmedencemég" stb...
...és akkor aztán hallom ám egyszer csaak, hogy káromkodás van folyamatban a lányomék felől dolby surroundban, majd kétségbeesett jajnemármegin néhányszor...


"Anyám bakker kizárt a gyerek minket."


A gyerek ugyanis aggódik, hogy ha kimegy a kutya akkor elmegy a kutya és nem jön vissza és akkora a szerelem a kutyával, hogy inkább azt szeretné ha csak mindig elérhető közelségben lenne a kanapén és ő meg a kis fejét rajta pihentethetné. Anyáék kinn, de a LÉNYEG a kutya benn, ajtó záródik kilincs letol, kutya bennmarad.
Míg ezek kinn toporogtak a teraszon négy konferenciás emberből kettő elkezdett irgalmatlanul röhögni, kettőnek  meg elkezdett irgalmatlanul a feje nőni és vörösödni. Lehet tippelni kik röhögtek.  A lányom meg én. A Tomi agyvérzéshez közeli állapotán ez nem segített abszolút, hogy mi ilyen rohadtul viccesnek találtuk a helyzetet, de mi meg nem tudunk segíteni magunkon, és elsőre nem vettük tragikusnak, az ajtót végül is be lehet rúgni, végső esetben lehet tűzoltót, katasztrófavédelmet hívni - mondjuk sürgősségi lakatos eszünkbe se jutott momentán...
Az ablak az előzetes -  tapasztalati úton szerzett - szülői felkészültségnek köszönhetően nyitva volt, de sajnos az ennek folyamán bevett rutin miatt bukóra (az előző helyen beértek a kilicsig úgy is, hát itt nem...)

Miután a gyereknek tett szép és kevésbé szép igéretek nem segítettek a szituáció elmozdításán - a szituáció ezesetben a kilincset jelenti - mást kellett kitalálni.
Ősemberi leleményességgel keresgéltek az udvaron és a teraszon az ESZKÖZT, ami kiterjedésében nyilván valahol a fűszál és az esőgyűjtő hordó közötti foglalna helyet,  elég hosszú is és egyáltalán lehet vele valamit kezdeni. Már a kerítés szétszedésén gondolkoztak, mikor a Zsófi talált egy lécet a lebontott szúnyogháló egy darabkáját. Hosszúnak elég hosszú volt, de elég nehéz volt navigálni vele és kis erőkifejtéssel csak laza ütögetésre futotta... Akkor a Tomi lekurvázta a lécet és elkérte, hogy majd ő... Kicsit javult a helyzet és a kilincs féláállásig emelkedett, de még nagy út volt hátra.

Eközben a gyerek, kb. mint Kevin karácsonykor halál boldog volt, hogy eltüntette a családját, különösen a hugát aki vagy a kaját eszi el előle vagy a tévét nyomja máshová, esetleg éppen a kedvenc buszával püföli a kedvenc kutyáját.



Néma (röhögő) szemlélődésemből a Zsófi hangja ébresztett fel, "anyabazzeegmicsinájjunk". Mondom neki - sintérhurkot kéne valahogy csinálni, de amúgy én már levettem volna a bugyimat a helyedben...

Szerintem átfutott a Zsófi agyán is, hogy "tán anyám is kezd megbolondulni" és ki is csúszott a száján valami anyámhülyevagy féleség amit csak szaggatottan hallottam, mert az én anyám  meg éppen arról kérdezősködött, hogy miért lóg a szemét szekrényajtón a konyhában - mert azt ő még az ablakon keresztül messziről is kiszúrta érted...akkor viszont anyámhoz is elért valami ebből az egész előadásból és megjegyezte, hogy mi az a rózsaszín a szárítón - nem tudjuk ugyan, hogy ez csak egy újabb frusztráló kérdés volt, vagy esetleg tényleg realizálta, hogy az valami amit használni lehet.


Egy darab tiszta, rózsaszín, pöttyös anyabugyi mentette meg a lányomat attól, hogy meztelen seggel kelljen a teraszon állnia amig  a Tomi a bugyiból és lécből összeeszkábált pecabotszerűséggel próbál kilincset felhúzni.


Bejutottak.
Mindenki örült. Elmentek fürdetni.
Anyacsakegyvan.
Ittavégefusselvéle.






2018. augusztus 27., hétfő

Mai elmélkedés



Kedves Barátaim!

Rohadtul leegyszerűsítve, hogy bevegye a zúzátok:

A liberalizmus nem azt jelenti, hogy mindenki azt csinál amit akar.
A liberalizmus azt jelenti, hogy mindenki azt csinál amit akar, ameddig ezzel nem árt ill. nem okoz kárt más embereknek.*  **

Az illiberalizmus nem azt jelenti, hogy bármit tehetsz míg nem ártasz vagy okozol kárt más embereknek.
Az illiberalizmus azt jelenti, hogy azt csinálsz amit akarsz amig azt akarod amit én mondok.

Az illiberalizmus tehát akárhogyan is próbáljuk szépíteni egyfajta diktatúra amit a liberalizmus fátylával próbálnak betakarni, de sajnos kilóg alóla egy orbitális nagy farok szóval vigyázzatok meddig álltok ott bambán tátott szájjal.



*...értsd: lehet rózsaszín haja akár nővér akár tanár, szerethet bárkit, elmondhatja a véleményét, szabadon tehet, élhet. Lehet egy lába és mégis metrózhat, lehet fél keze és mégis motorozhat, lehet fekete orvos, lehet Down szindrómás pénztáros és egyáltalán bárki lehet és tehet mondhat és olvashat és írhat és nézhet, és csak mert néz, olvas, ír, vagy tesz nem érheti hátrány és nem jelölődhet meg. Ha ritkán elő is fordul ilyen az emberek élnek a jogaikkal és felháborodnak és szólnak és felvilágosítanak és vitatkoznak és felszólalnak és tüntetnek - mert azt is lehet.
**....folytatva a gondolatmenetet a liberális nevelés nem azt jelenti, hogy a gyerek azt csinál amit akar... tovább lehet gondolni, már annak aki képes rá. Segítek: a liberális nevelés nem illiberális. Az egész egyszerűen csak annyi, hogy figyelembe veszi a gyerek személyiségét, gondolatait, akaratát és gondolkodásmódját  - ne adj isten tehetségét és képességeit majd ezek alapján azt és úgy teszi a felnőtt ami a legjobb a gyereknek (nem pedig azt ami a legjobb a felnőttnek, tanárnak, szülőnek, szomszédnak, nem azt ami a legjobban néz ki, vagy ami a legolcsóbb, legkényelmesebb, leggyorsabb stb...) Nem kényszeríti kalodába, nem uniformizálja és nem akarja mindenáron besorolni és beskatulyázni és mindenekelőtt nem kezeli hülyének csak mert gyerek. NA.


Tököm tele van, hogy félre- és belemagyaráznak mindent ebbe a liberális ijesztegetésbe és meg akarják nekem mondani, hogy a gyerekeim idióta, angol, liberális gennykupacok, akik lila hajjal és füvescigivel a szájukban káromkodva szidják a felnőtteket és amúgy meg egész nyugat az elfajzott tinik kénköves bugyra akik halomra szülik a gyerekeket akiket liberálisan szarnak le. NEM, nem így van. (A 19 éves lányom volt gimis 35 fős osztályából  egy lány szült az elmúlt évben (18 évesen) nagyjából a negyede elment dolgozni, másik negyedrész kb. emeltszintűzik és egyetemre megy, a maradék (tehát kb fele) vagy ösztöndíjjal vagy college-ban még mindig tanul.)
Hát bazdmegöcsém.
Lehet, hogy én nem vagyok egy túl okos politikásan gondolkozó ember.
Sem nem vagyok túl okos, sem nem vagyok szakértő. Nekem ezt jelenti a liberális. Ez az ÉN termékem a kis fejecskémből. Bocs ha nem túl szakmai.
 Ha ezzel elveszíteném blogolvasóim felét, hát így jártam. Mivel mocskos libsi vagyok úgyis azt írok amit akarok.

Róza


 

2018. augusztus 20., hétfő

MószerRóza

Volt egy bajos esetünk. Nem írthatom le ugyebár, de annyit mondhatok, hogy be lettünk riportolva, hogy potyára hívtunk mentőt és nálunk senki nem tudja mit csinál és egyébként is ők nem azért vannak, hogy nyanyákat és papákat istápoljanak (jó nem így volt előadva de a sürgősségi esetek prioritásában amit emlegettek ez is benne volt). Szóval most (megint) nyomozás van nálunk és ez kivételesen nem is a főni hibája volt. 

Borzasztóan felhúztam magam. Egyrészt mert milyen jogon esik ki egyáltalán valakinek a száján az olyanféle halvány utalás is, hogy egyik ember élete vagy betegsége vagy bármije is többet érne mint a másiké. Másrészt mert általában pipa leszek, ha  igazságtalanság miatt hurcolnak meg bárkit pláne meg magamat is benne találni egy ilyenben, asszem ez ilyen gyerekkori tulajdonság amit nem sikerült kinőnöm. Visszakapcsoltam ugyan az erősségmérőn, de a hetes fokozat felett kiveri a biztosítékot minden... még mindig...

Először is a tököm tele van, hogy a mentősök mindenhol egyformák (persze, a kivételek). Folyton úgy sétálnak be hozzánk, AZZAL az arckifejezéssel. Mintha az lenne ráírva, má megin idejöttünk valami pisaszagú öreglányért aki behipózott, ahelyett, hogy valami jókis szaftos sziklaugró szétesett feje mellett játszanánk az istent....

Kissé lájtosabb a helyzet erre nyugaton és annyit nem is engednek meg maguknak mint otthon, de errefele is valami érinthetetlen és földöntúli ködben élnek és úgy viselkednek mintha kézrátétellel rá tudnának bírni egy meglőtt aranyszarvast a szökkelésre....vagy szökellésre... mindegy.

Hárman lányok NO WAY hogy megoldottuk volna magunktól azt a szitut, pláne, hogy az akkori szolgálatvezetőnk kb harminc kiló vasággyal. Ezek meg kijöttek és ahelyett, hogy a pácienssel foglalkoztak volna és azzal amiért hívtuk őket, mindenbe belekötöttek amibe csak lehetett, és iszonyat pökhendiek és magabiztosak voltak. Szóval ezt tudták nyújtani, meg egy mószert.

Én meg tájékozottan és hűvösen tudok forráskeresni az interneten (munkaköri leírás, etikai kódex, betegjogok, emelési és mozgatási szabályok stb) és az érvelési képességekért se mentem szomszédba sose.

A főnök megkért mindenkit aki ott volt, írjunk le mi történt. Nekem külön mondta, (érted a magyar migráncsnak) hogy nem arra van szüksége, hogy mikor mentünk be a szobába és ki mit mondott, ennél több kell mert tényleg megüthetjük a bokánkat.

Megírtam a kiskevés hivatkozásocskával és szakmai fingásokkal alátámasztott levelemet amit természetesen virágillatú párfűmmel lefújtam, de azért a kurvaanyázás benne volt a sorok között.



Reggel odaadtam a főninek, kicsit tartottam tőle, hogy túltoltam, de vállalom ... gondoltam...

Egy óra múlva aszonta nagyon professzionális és kivételes munka én meg mondtam neki, hogy le van mentve ha elvesztené....azt is mondta very excellent, hogy nem elég hogy kihúztam a seggünket a szarból, hanem hogy az utána keletkezett gödörbe félig beültettem a mentősöket (mondjuk erre nem vagyok büszke, de felhúztak, hát anyátokkal szórakozzatok amúgy is két hónapja betonkesztyű van rajtam, jaj annak aki belémköt.)

 Azóta még háromszor megköszönte...


Apám azt mondta egyszer nekem, hogy lenyűgözi hogy úgy mondom az embereknek, hogy basszák meg, hogy utána hálásak érte és úgy küldöm el őket a picsába, hogy úgy érzik menni akarnak. 

Ő valamiért mindenáron jogászt akart csinálni belőlem.


Azé örülök, hogy nem jogász vagyok, de valaki már felfedezhetne apám helyett is mer kicsit elvesztem két angol seggének a törlése közben.


Puszi

2018. augusztus 11., szombat

...kávéházi szegleten...

Ülök a Coffee#1 kávézóban és gondolkozom, hogyan próbálok visszarázódni a melóba a szabi meg az életem félig felfordulása után. Néha jobban megy, héha meg nem. Amgúgy sem nagyon kedvelem a járkáló és beszélő (walking-talking) pácienseket, de most extrán nem tudok bájologni, szóval inkább csak a meglágyult mamókák és papókák közelében vagyok mert őket amúgy is imádom és nem kell megerőltetnem magam a jópofáskodással.

Kicsit jobban fáradok agyilag és átlagon felül idegesít a hülyeség meg az egymás zrikálása, de sajnos ezek a játékok minden munkahelyre jellemzőek és nehezen is lehet kikerülni. Eddig se szerettem részt venni ezekben, de most extrán kerülném a konfliktust és a véleménnyilvánítást mert elég bajom van magammal meg a gondolataimmal és nem érdekelnek momentán a piti puffogások és tartok tőle, hogy morcosan kicsit jobban odamondok valakinek, az meg megsértődik.

Kicsit most jobb csak úgy magammal beszélgetni nagyjából, héhány jótékony kivételtől eltekintve.

Szivesen vagyok a Krisztivel vagy a Donnával bármikor, de vannak, akiket próbálok kerülni, mert rohadtul idegesítenek. Ez nem én vagyok, és remélem csak átmeneti és nem maradok ilyen makrancos és morgós, mert nem szeretem magamat ilyennek. Kicsit fellelkesültem a tegnapi szemészettől, négy teljes sort (a betűs táblán) javult a látásom (a második sorról az ötödikre. első és egyetlent nagybetűt eddig is láttam haha), megkaptam a második szurit (kicsit szarabb volt mint az első, nem tudom miért, még most is fáj a szemem kicsit, és éjjel még kellett fájdalomcsillapító, de ma már kibírtam nélküle) minden rendben ment amúgy, hat hét múlva kontroll megint és akkor meglátjuk kell e még további injekció vagy nem. A messzilátás jobb amúgy, közel még mindig hullámos és elmosott.

A doktornő tök lelkes volt és le volt nyűgözve milyen jó hatásfokkal működött, ez rám is átragadt. Voltam kardiológiás elővizsgálaton is, vérvétel stb, de még a kórházi időpontra várok, az exeteri kórházból is megkaptam a behívómat a genetikára, szóval fénysebességgel történnek itt a dolgok. 

Amúgy kalandozásaim az NHS-szel teljesen lenyűgöznek, szóval ja, biztos van akinek van panaszkodnivalója az angol egészségügyről, nekem semmi okom rá, és majd írok erről egy posztot is csak még anyagot gyűjtök hozzá.

Ennyit erről.


Nem akarok magamba túl sok betegségtudatot se palántázni, mert még elburjánzik és majd én is olyan leszek, mint azok az öreglányok, akik semmi másról nem tudnak társalogni csak epekövekről, köszvényről meg lábfájásról, hogy a bélgázokat és az egyéb végtermékeket ne is említsem. Komolyan elképesztőek, még ebéd közben is képesek a reggeli kakálásról beszélgetni a kávéivásra meg eljutni az irrigálásig meg a hashajtásig. Elképesztő.


Amióta nem írtam, lett nekem elektronyos reszelőm megint, papa vett egyet, és még három képet is küldött aznap sms-ben, hogy mi legyen a következő Tefal grill, olajsütő vagy Alexa...

Mondtam neki, hogy most egyelőre semmise, mert a szobabiciklimről is azért tettem le mert egyszerűen semmi ötletem nincsen hova tudom tenni a házba, és se olajsütő se grill nem fér el a konyhában. A lépcső alatti pakolós is teli van, meg az emeleti is, szóval esélytelen, hogy ide ebbe a házba még a huzaton kívül valami befelé jöjjön. 

Pedig jó lett volna egy szobabicikli, mert az esti sétához télen már nem fog fűlni a fogam, pedig mozogni kell és a véremet áramlásban tartani mert abszolút nem vonz az ötlet, hogy megálljon az agyam vagy a szivem.  Mindkettő kell a blogíráshoz a horgoláshoz meg amúgy az éléshez általában.


Elkészültem a kendővel, az új ágyterítőm is egy fél már, nyolcvanhat másik dolog is a fejemben ami arra vár, hogy kihorgoljam, most elkezdtem egy téli sálat magamnak (kicsit önzősködöm most) mert annyira elképzeltem megint valamit ami nincsen is, hogy muszáj megcsinálnom, ha már senki se találta ki eddig. Kicsit legalább lefoglalja a fejemet a mindenmástól. 


Múlt héten kiültünk a Pier Bistroba a tengerpartra a férjjel meg a "gyerekekkel" és miközben ittam a pink gin-t és életem egyik legfinomabb gombás ételét ettem ami egy vadgombás linguini volt és még szarvasgomba olajjal is meg volt locsolva plusz grill csirkemellek a tetején - eközben az járt a fejembe ilyen rohadtul nyúlós-cukros közhelykörítéssel, hogy mennyire jó élni és milyen jó, hogy süt a nap és itt vagyunk és mi a tököm kell még nekem egyáltalán az élettől. Aztán elmúlt a pillanat és én azóta is azt a pillanatot kerestem, és rájöttem, hogy a pillanatokat tényleg csak el kell határozni és aztán hagyni, hogy órák legyenek aztán talán még egy egész délelőtt is. A mai szép és csendes nap a melóban, normális emberekkel, finom ebéddel és a mai csendes délután - miután megfőzöm a thai curryt - majd kicsit ipadozok és horgolok és este újranézzük a papával az Indyt lehet hogy két részt is, és holnap meg majd a másik kettőt. Ha elég kitartó vagyok a határozással, akkor kitart egy hétig is aztán egy hónapig és aztán meg már sokáig. Mostantól. Ezt fogadtam meg. Nem adom meg magamat a kesergésnek  és az önsajnálatnak. Nem fogok letérdelni és feladni se mert akarok még pinkgin-t inni és gombás lingvinit enni és Párizsba menni és ott felvenni a pöttyös ruhámat és igazi párizsi kalapot venni és könyvesboltba menni ott és utána meg ülni egy kávéház teraszán és csak nézni az embereket...




                                            





És megígérte a férj, hogy elvisz Párizsba áprilisban, és mostmár biztos, hogy megyünk, még ha csak egy hosszú hétvégére is... itt az ideje... 

Tudja a tököm külömben miért akarok én annyira odamenni. Csak annyit olvastam róla és annyiféle filmen láttam. Csudaszép lehet.





2018. július 25., szerda

Szülinap, tökfőzelék és sírás a klotyóban

A szemem javul. A második szuri nemsokára esedékes. Kitettem az Amsler rácsot a hűtőre és ott csekkolom minden reggel, de nem is azzal, hanem a sminkelésnél vettem észre három nappal ezelőtt, hogy a jobbat becsukva és sminkelve látom húzni a szemceruzacsíkot a bal szememmel, amit eddig egyáltalán nem láttam (kvázi vakon sminkeltem a jobbat, de nem panaszkodott senki, hogy átmentem volna MarilynMansonba). Mondjuk tök meglepett hirtelen, hogy újra tudok normálisan sminkelni. Mondtam is a férjemnek, olyan vagyok mint hansolo fagyasztás után, sötét foltok helyett egyre világosabb foltokat látok :)

 Nem tökéletes még azért, szóval a dokinő jól mondta, hogy kb három szuri lesz elég - ha egyáltalán használ - hát jelentem, használ. Ettől én most halál boldog vagyok, de nagyon szeretném ha a maradékot is behozná ez a szem, mert még van restancia bőven. Az élesség javult jobban, a görbülés is de az kevésbé. (Gondolom, a bevérzés felszívódóban, de az ödéma még nem csökkent számottevően).

A férj is megijedt, de nála másképp jön ki.

Az egy zsák fonal amit vett nekem - szülinapomra - azok után, hogy már a fodrászomat is kifizette a nyaralás előtt már ráadásként lett értékelve részemről, plusz, kibundázott nekem egy iPad billenytűzetet mert a régi tönkrement, és elvitt vacsorázni is - mindettől én már jól meg voltam ajándékozva de komolyan...

...erre tegnap hazaállított egy második generációs iPadPro -val. A magyarázat - nemlehetettkihagyniakciós volt és úgyis az ő kicsijét az Oliviának akarta adni és neki meg az enyémre (két éves) fájt a foga... Tudjuk, hogy magának is megvehette volna az újat és egy szavam se lenne akkor se. Tudom, hogy ő is halálra rémült, csak ő másképpen pánikol... A Kriszti, magyarék itten  - jóbavagyunk, és nálunk dolgozik mostmár - meg is kérdezte tőlem, hogy hány hétig tart a szülinapom - nálunk így szokott-e - mer akkor ő is bevezetné...

Szóval, mosmár megpróbálok visszatérni az önmagamhoz, mert még két szomorú arcot meglát az ember és holnap vesz egy guccsiórát vagy valamit és nekem meg már így is lelkifurkám van mert kiváltságos lettem ezzel a hülye genetikai defekttel. Nem tudom, valahogy a férfiak mindenre anyagi megoldást próbálnak találni, najó azért kaptam sok puszit meg ölelést is... az ingyér van meg jobban is esik.


A hangulatom is javul. Abból indulok ki, hogy bárki meghalhat holnap meg egy év múlva is  és hát az, hogy ez van hát ez van... Nem tudok rajta változtatni, folyton ott van a fejemben, az biztos, hogy nem szabadulok tőle egyhamar. Mondhatnék ilyen nagy izéket, hogy lassabban élem az életem, meg hogy megragadom a pillanat szépségét, és megállok gyönyörködni a méhecskékben,  meg hasonló puncsosvaniliás életfilozófiákat, de se Oravecnórának se Szabópéternek nem lennék jó...

 Asszem már eddig is eléggé el tudtam bambulni órákat a Stover parkban a tónál szitakötőket nézegetve, akik ugyan semmit sem csináltak, csak röpködtek összevissza, de nekem pánpéter van a fejembe olyankor meg az Epic tündérei és öcsém tökhülyevagyok...nem kell nekem ehhez tréning.

A Nóritól meg a Ryantől is kaptam Woolwarehouse-os ajándékkupont és azt meg beváltottam egy már régóta áhított fonalra, ami isteniszép és épp annyira elég drága, hogy sose szánjam rá a lóvét. Scheepjes márka Whirl és Woolly Whirl - gugliba megnézitek isteniek a színek, már a választás is nehéz volt. Mivel a legutolsó horgolt vállkendőmet magyarhonban elajándékoztam - megint - (mindig így járok, valakinek megtetszik és odaadom), ezért nekiláttam egy csudálatosanszépet készíteni... megint...

A melóban minden a régi, nem tudom most mi lesz velem, remélem a munkatársaim között nem nagyon okoz bökkenőt, hogy én most nem emelhetek nehezet. Eddig nem volt semmi pofavágás meg ilyesmi. A szülinapomon melóztam, igyekeztem is eltitkolni, de rohadtul nem sikerült, mert mikor a profilomat kiegészítettem a facebookon, a dátumnál benne hagytam láthatóságot. Ekkora marharépát már komolyan... én a fészbukkprofi bakker. Namindegy.

A főnök a kedvenc Prosecco-mat hozta, tálcán poharakkal és répatortát gyertyával és még elnézést kért, mert nem volt Red Velvet torta  (a kedvencem: céklás, természetesen dupla  tejszínnel) a marksban, és egy szépen szervírozott talpasdesszertesben még ananász is volt, mert tudják a diétámat, valamint egy óriási virágcsokor benne Napraforgóval, amit megint csak nagyon szeretek persze az elmaradhatatlan angolos szülinapi kártya, és amúgy tök megható volt az egész és elmentem a vécébe bőgni... megint... 

A vécé és én mostanában nagyon jó barátok lettünk. Elmondtam neki az összes bánatomat és bajomat (nem belekiabálva a kagylóba, nem vagyok ennyire teátrális, csak úgy magamba) és segített. Mert amúgy nem vagyok az a pityergős típus és nem is szeretek bánatoskodni másoknak, de a klotyó az jó hely erre...


Miért van az, hogy ez a mennék-maradnék érzés az egész életemet elkíséri???


Szóval horgolom a vállkendőt és egy szééép nagy ágyterítőt-takarót megint a Cosmic mintával (az elsőt ajándékba adtam egy régiörök barátnak) mert a férjjel megegyeztünk, hogy mostantól spór van és egy nagyon faszányos ágyat veszünk karácsonyra (értsd: nagy takaró kell) magunknak mert ezzel fejeződne be a berendezkedési projekt. Azt gondolom, hogy ez amolyan mérföldkő is, valahogy ilyen kicsit szentimentális és jelentőségteljes, ez az ágy a legeslegelső berendezési tárgyunk volt, amikor beköltöztünk abba a pici st.jamesroad-i lakásba 2010-ben. A Bali egy akkori munkatársától kaptuk ingyen, és azóta is ezen alszunk. Most, hogy mindenünk megvan csak az ágyakat - a Tamaráét is - kell lecserélnünk, mert mindkettő használtam jött és hát eléggé elnyűttük mi is az évek során meg a három költözéssel. 


A szabi után kicsit hosszúra sikeredett ez a hét a melóban, de most a szabadnapot még inkább értékelem, még mindig jó idő van süt a nap és mindenki elment itthonról és én meg ülök itt egyedül a szeretem reggelemmel és iszom a teámat. Csak az az egy dolog zavar mai jövőmben, hogy tönkrement az elektronnyos reszelőm és le kell reszelnem két egész tököt KÉZZEL (felháborító) mert ha fene-fenét is eszik mi meg tökfőzeléket fogunk ma pörivel mer néha iszonyat jó tud lenni a szar szocis menzakaja feljavított változata. 


Papa aszonta, várjam meg ötkor jön és lereszeli... hát nem imádnivaló?


TúlélőPiXiERóza aki most elmegy Terminátort nézni és hogolni amíg nem kell nekilátni tököt reszelni.



2018. július 18., szerda

Mai elmélkedés

...az már az öregedés jele, hogy a szemöldökömet is el tudom aludni?
Öt percembe is beletelt reggel mire visszasimogattam a helyére.

Hangulatom STROMAE.
Fájdalmasan gyönyörû.
Magával ragadó.
Életkedvet ad...
...olyan, mint egy modern sanzon.


..jah..hangosan kell...








2018. július 16., hétfő

Speciális vagyok


... avagy még mindig vakon, kevésbé boldogan.


A hazaút előtti látogatás a csontológián fájdalmasra sikeredett már ami a röntgent illeti. Képtelenebbnél képtelenebb pozíciókba erőltették bele az amúgy is sokat szenvedett vállizületemet, aztán már mindegy is volt mit csinálnak, mert az aznapot végigbőgtem kisebb nagyobb megszakításokkal. Mindezektől eltekintve az NHS nálam jól vizsgázott, tele váróteremmel se voltunk ott több mint három órát és ebben az anamnézis, doktorosdi, vérvétel, röntgen, megint doktorosdi foglaltatott benne. Hát én nem tom miért panaszkodnak akik panaszkodnak, de szerintem ezzel megdöntötték a mindenkori magyar rekordot bármelyik osztállyal vagy ambuláns rendelővel szemben - és akkor még a szemészetről nem is beszéltem, na de majd most...

Szóval a vállam meggyógyulgatott nagyjából kedd-szerda körülre.
Szerda reggelre voltam ugye sürgősségi időpontra beírva a szemklinikára. Ami ott két nap lefolyása alatt kiderült, arra semmilyen módon nem lehet felkészülni, kb hat bucket challenge se lehet annyira fagyos mint amilyen hidegzuhanyt kaptam, azóta is fázom tőle.

Ott kezdődik a történet, hogy gyerekkorunkban vizsgálgatták a szemünket és a bürkénket öcsémmel. Tanácstalan fejvakargatásnál tovább nem nagyon jutottunk, de annyit tudtam, hogy van valami a szemem fenekén, aminek nem kellene ott lenni és az öcsémnek is. Mivel évekig nézegették és nem változott semmit se, aszonták béküljünk ki vele, hogy ez ott van. Valamiféle érdes felületről szóltak a dolgok, meg foltokról. Namindegy szóval ezzel éltem - éltünk. A bőrtünet nálam elég enyhe, alig látszik igazából a nyakamon és a karomon, öcsémnek a nyakán kicsit látványosabb.

Éveken át minden optikus látta ezt az izét a szememben, de senki se foglalkozott vele, mondván, ha mindig ott volt biztos jó helyen van ott. A legutolsó látogatásomkor viszont ezekkel az érdekes tünetekkel mentem, hogy a bal szemem előtt hullámzik minden és centrálisan alig látok valamit.

Ezt kéne látni.

én ezt látom kb:

és még a pont is elkenődik egy kicsit.

Kb. így látok olvasni:

, de még az egész kicsit jobbra is tolódik, szóval amikor pl. van egy szám 1999 akkor azt egyszer 199-nek látom egyszer meg 19999 nek, attól függően, hogy kissé jobbra vagy balra nézek. Muris amúgy.

Mivel vérzés látszott a fényképen (a szemfenéken) az optikus sürgősségi időponttal a kórházba utalt.


Ennyit az előzményekről.
A klinikán rutin vizsgálathoz előkészítettek, becsöppentették a pupillatágítót, kivakuzták az agyamat párszor, majd szkenneltek. A szakrendelőben a doktornő megvizsgált, majd visszaküldött a fotóshoz, hogy még egy valami nagyobb optikásabb izét csináljanak, addigra már mindent homályosan láttam a pupillatágítótól és lilában-kékben a vakutól.
Hummogott hámmogott, majd leültetett a váróban azzal, hogy specialistával kell beszélnie.
Mikor visszajött megkérdezte, hogy lenne e időm ma még maradni egy órácskát, mert most azonnal megcsinálnának egy kontrasztanyagos vizsgálatot és reggel kilencre várna vissza a specialista és készüljek arra is, hogy több mint valószínű, hogy a kezelést is elkezdik holnap, ami három-négy alkalmas négyhetenkénti szuri a szemembe. Akkor már kezdtem beszarni, hogy mi van már...
Szóval pillanás alatt bevénáztak, kontrasztanyaggal megtoltak és már benne találtam magam a sűrűjében.

Másnap reggel kilenckor a specialista várt. Magas, fekete doktornő, iszonyat tekintélyt parancsoló, eszméletlen kedves és rágugliztam kurvaokos és nagytudású. Gondoltam akkor is már hogy nagy valaki, mert mindenki lábujjhegyen közlekedett körülötte, itt is így működik a tisztelet dolog.
Elmondta nekem, hogy egy ritka (nagyon ritka) genetikai kondicióm (öröklött génhibám) van énnekem. Ő baromi izgatott is volt, megkérdezte, hogy bemutathat e engem a többi dokesznak, meg az egyetemistáknak. Cikket is akar írni belőlem és azt tanácsolta ne guglizzak rá mi vagyok, mert sok szörnyűséget írnak a neten (rágugliztam, tényleg)...
Genetikai vizsgálatra küld, és kardiológiai konziliumot is kért. Mielőtt halálra rémültem volna, nagyon speciálisnak éreztem magam, vagyis legalábbis igazat adtam magamnak, mikor nagyképűség nélkül de különlegesnek értékeltem magam egész életemben, csak valahogy nem úgy lettem  egyedi ahogyan  szerettem volna... hát mosmá mindegy, vigyázz mi kívánsz...

Na... hát szóval, még aznap megkaptam a szurit a szemembe, ami rohadt ijesztően hangzik, és elég kellemetlen még a háromfázisos érzéstelenítés után is, de túléltem.

Amire viszont választ kaptam, hogy harmincéves korom óta miért fájok indokolatlanul, miért vannak ilyen szaros térdi-válli bajaim, merthogy azt én így korainak ítéltem, de beletörődtem. Csodálkoztam mikor a vállröntgen után azt mondták trauma és hogy rohadt meszesek a szalagok, mikor semmit sem csináltam a vállammal, de nem hitték el...
Mivel soha nem szedek gyógyszert,  megtanultam ezzel a kisebb nagyobb húzódos fájdalommal együtt élni, (holott nem kellett volna), de gondoltam hát ez van, ez a korral jár öreganyám is megmondta... Gondolkoztam én ezen sokat, hogy normális e ez a fáradtság dolog, meg hogy biztos azér van mert amúgy állandóan szaladgálok mint a mérgezett egér, és itthon is sok a tennivaló, de hát azér mégis...nem voltam elégedett az állóképességemmel és a kondiciómmal. Plusz ez a fájás, de ha nem jön elő ez a szemtünet, hát én sose megyek orvoshoz. Nyolc éve itt élünk és egyedül én nem voltam családorvosnál regisztrálva mostanáig, mert semmi bajom se volt.

Maga ez a rendellenesség minden ezzel született embernél más tünetegyüttessel nyilvánul meg, a szem és a bőrtünetek majnem száz százalékban megjelennek, továbbá szív és érrendszert érint, hirtelen szívhalált is okozhat, meg agyi aneurizmát, véralvadási zavarokat okozhat, ezzel együtt és ettől függetlenül is vérszegénységet,  izületi vérzéseket, gyomorvérzést, gasztro érintettséget - fekély, bélgyulladás és egyéb nyalánkságok.
A szem és az érrendszer a legveszélyesebb, szóval ja... Nem részletezem, aki kiváncsi olvasson utána, főleg angolul van irodalma, a nevem ezután Pseudoxanthoma Elasticum, vagy PXE, de szólítsatok csak Pixie-nek.

Gondolkoztam sokat, írjak e ide erről vagy mit csináljak ezzel az infoval. Mivel azonban nem vagyok se milliomos, se fontos ember, se semmiféle hátrányom nem származik ebből, jobbnak találtam őszintén folytatni ezt az írás dolgot.
Nem tudom még mit kezdjek én se ezzel, összevissza ingázik a hangulatom és a hozzáállásom - a teljes megsemmisüléstől a felemelő optimizmusig nagyon széles skálát jár be még akár egy nap alatt is.

A két hét szabadságom Magyarországon azzal telt, hogy próbáltam magam jól érezni, és bizakodni, a szemem is javult kicsit már egy szuri után is, de ez a kis elveteményezett aggodalomcsíra már benövi a fejemet lassan, és néha azon kapom magam, hogy elmélázok, mit csinál egy vak a hétköznapokban.
Mennek a vakok moziba? Úristen, hogy fogok pokrócot horgolni? Olvasni? Ilyenkor pánikolok.
Esténként beleástam magam a cikkekbe, tudományos kutatásokba, csak ez még egy "fiatal" betegség és túl sokat nem tudnak róla. Kétezer környékén találták meg a gént ami okozza.

Azon túl, hogy ritka a bőrtünet nélküli PXE, valószínű, hogy apám beteg volt és ezért halt meg 47 évesen szívhalálban (jó, biztos rásegített a Sypmhonia meg a jó egészséges étkezés). Anyám csak hordozó, de az ő öccse pl. 27 évesen halt meg egy reggel, zoknihúzás közben és az öccsének a fia szintén huszonévesen ugyanígy.
Asszem a nagynénémnek (apám legidősebb testvérének), van bőrtünete mintha úgy emlékeznék - de ő meg már közel van a kilencvenhez, szóval valószínűleg neki más érintettsége nincs és nem is tud róla, hogy mibaja.

MINDEN értelmet kapott, amiről azt gondoltam véletlen - mondjuk még ezzel együtt se ezerszázalék az hogy a többieknél ez volt a baj.
Enélkül az új információ nélkül az egész katyvasz, értelmetlen lutri az élettel. Most meg, hogy tudom az okot, még sokkal ijesztőbb belegondolni. Szerencsére iszonyat ritka ez az egész, a gyerekeim még a legrosszabb esetben is "csak" hordozók szerencsére, mivel a férjem egészséges.
Öcsémet elküldtem dokihoz a diganózissal, néztek rá is nagyot, de ő is belekezd a kivizsgáltatásba miután a rockmaratonon letudta ügyes-bajos dolgait.

Szóval most várom a következő szemszuri időpontot és nekiláttam könnyebb és nyugisabb állást keresni (mostmár legalább nyomós okom is van erre). Próbálok még többet tenni az egészségemért és a kondíciómért mert amúgy nekem nem sürgős megvakulni és meghalni se. Beregisztráltam a PXE international oldalára, meg a facebookcsoportba is felvettek sok hasznosat (és ijesztőt) lehet olvasni ott is...

Gondolkoztam írjak e memoárt, vagy még túl korai, meg hogy így mosmár álomvalóraváltós tervekre van e még időm.
Nagyon dühös is vagyok, mert akik követik az életemet azok tudják, hogy annyi szart kaptam - tunk- már a pofánkba és felneveltük ezt a négy gyereket az se volt piskóta, és az életújrakezdésben is profik vagyunk már, akartunk egy kicsit mostan lazulni, élni és szeretni - és most meg ez... hogy úgy mosmá kicsit lehet, hogy jobb lenne ha békén hagyna minket a sors, a napisten, buddha meg a szithárta vagymittomén a gondviselés... Inkább úgy legyen, hogy csak úgy vagyunk és ne történjen semmise. Sajnos ilyet nem lehet kérni. A miért-re meg nincs válasz. Arra sosincs...

Csináltam az öcsém teraszán verőfényben magamról egy tök jó szelfit, mer régi a profilképem (már legalább fél éves haha)  és olyan jól sikerült, és nézegettem rajta a szemeimet, amiket amúgy mindig dicsértek, hogy milyen szépek és különleges színűek és azon agyaltam, hogy ha majd nem látok akkor is ilyen szépek lesznek e...




Várom, hogy a szuri mennyit használ.




.... de amúgy az van, hogy megígértük a férjem félkézzel és cukorbetegen, én meg (egyelőrecsak) félvakon és pixie-sen leszünk akkor is kurva boldogok ha a fene fenét eszik is.
De azért egy kicsit most megengedem magamnak a luxust, hogy a sarokban sebeket nyalogassak, ugye nem baj...



PiXiE - Róza



jah.. még eszembe jutott ide a végére: Azt szokták mondogatni depresszív és pesszimista kis népemnek tagjai, hogy a jóisten mindenkire annyi terhet rak, amennyit el tud viselni. Hát Jóistenkének tisztelettel jelentem, elértem a saját határaimat. Köszi, innentől csak széles utat kérnék...


2018. június 25., hétfő

... vakon, bénán, boldogan.

... naszóval... az van, hogy rám jár a rúd.


Tökre vàrtam a szabimat - amit pénteken kezdek - izgatottan, örömmel, újruhával, szülinappal, ajándékokkal az unokáknak, Magyarországra utazás izgalmával (mer fosok a hosszú úttól, de mindegy), fodrásszal, manikûrrel, új fürdôruhával és meglepetéssel (öcsi nem tud semmirôl, negyvenedik szülinapja lesz épp, plusz magamtól magamnak is szülinapis-lepôdésre kaptam egy tökjó bukszát...igaz féláron jutottam hozzá mert kirakatban volt, de dönölûûû és puccos és új szaga van)

...erre a vállam teljesen beállt, másfél hete kiestem a munkából, iszonyúan bír fájni, még a seggtörlés is kihívás. Konkétan leképezve; három körfûrészlapos asztalon èrzem folyamatosan. Az elmúlt héten magamévá tettem négy doboz Ibuprofent és egy doboz Naproxent csekély hatásfokkal.  Miután a nonsteroidok nem mûködtek, ma szurira megyek amiért tekintve hogy egyenest a vállizületbe adják - egyáltalán nem rajongok. 

A bal szememmel is gondok vannak, szerdán megyek a kórházba vizsgálatra, hogy kiderüljön mi lesz ezzel a bevérzéssel a vakfolt mellett, mert olyan látástorzulásom van, hogy bakker az elvarázsolt kastély tükörterme az kutyafasza... Egy hónap alatt szoktam hozzá ehhez a fura Hundertwasser látásmódhoz, de nagyon nem szeretném ha állandósulna.

Jó lenne , ha a héten ttörténne kisebb csodával határos esemény, mert ha törik ha szakad mi beülünk a kocsiba szombat reggel és megyünk unokalátogatóba.

Részleteket majd késôbb írok, mert egy ujjal posztolni, úgy, hogy minden betû szétcsúszik a szemem elôtt nem élmény. Ha legalább a vállamat megszerelik, írok, mert kétkézzel tudok vakon is gépelni.

 Itten a végére egy skypesszössz mer csakazértis vidáman:

" -…Tamááás segíts! 

- Mi a baj? 

- A fiad ideszart a padlóra, a lányod meg megpróbálta felsöpörni..."





update: behatárolhatatlanul szar napom volt, melynek a nagyját a sürgôsségin töltöttem a kórházban.  Fájok, és ettôl öregnek és szétesettnek érzem magam. Mondhatni fészbukknyelven: nemhogy nem vagyok szelfiképes állapotban, de még egy csúsztatós nokiás lesbôl és ötven méterrôl lôtt homàlyosra se vagyok jó.


2018. június 8., péntek

Anya szössz a skyperól

"Helgaaa... ne hozd be azt a söprût a teraszról, így is tele van a nappali indokolatlan dolgokkal..."


"...anya, soha nem gondoltam, hogy ilyen mondatot fogok kimondani, de képzeld ma belekakált a gyerek a hosszabbítóba"





2018. június 6., szerda

Egy néggyerekes űrdemagóg jövőképe

Volt jó sok mondanivalóm, de először azt gondoltam, nem reagálok semmit sem a nemzet pinája kontra szolgálólány meséje hisztériára.
Aztán ez is gyúródott, változott bennem ebben a pár napban és mostanra ezzel az átgyurmázott és megformázott maszlaggal se nagyon tudok mit kezdeni, csak hisztérikusan nevetni kéne ezen az egészen.
Olyan volt ez az én formálódó véleményem, mint a terminátorkettőben mikor a végén megsemmisül a folyékonyfém manus és az összes addigi felvett személyisége ott csapkod a forró olvadt vasban.
Stádiumaim voltak rendesen - szingliként a "kiaméhemből, kikérem magamnak", migránsként az "amúgy mitugrálok engem ez nem érint nem ott élek", anyaként a "külömben is van négy gyerekem de ha csak a saját termelést nézem akkor is megvan a kettő" állampolgárként "bazdmegtököm nem kell sok hozzá, hogy szaporodjon a magyar, az összes ismerősöm több gyereket akart aztán megakadtak az első csomag pelenka áránál..."

A végére oda jutottam, hogy innen az agyam belsejéből a szememen át nézve mennyire sírnivaló az összesféle mondandó.
Nem beszéltem senkinek (csak a férjnek, mert ő ért engem), erről az én maszlagomról meg amire jutottam, de aztán azt gondoltam tegnap, hogy kicsit már úgy nyom belülről és meg kéne szabadulni tőle, hát tessék.


Jó hülyeség ríni azon, hogy fogy a magyar, miközben a bolygónk már lassan eléri az éppen eltartható emberek mennyiségének határát. Kövezzetek meg nyugodtan, de szerintem a magyar identitásom és nemzettudatom meg örökségem SEM lehet olyan fontos mint az, hogy elsősorban EMBER vagyok és nem magyar... már bocs. Fő csapásvonalként az emberiségért -- a bolygónkért és egymásért - vagyunk felelősek és nem az országunkért (már, hogy mert így megokosodtunk és lejöttünk a fáról meg ilyenek).

Hamár dugni KELL akkor elsősorban fajfenntartásból megy az (evolúcióilag aszongyák a szerelemhormon is emiatt vóna) de az biztos, hogy  nem nemzetfennmaradásból.

Az évezredek során egész civilizációk és törzsek - vagy ha úgy tetszik nemzetek tűntek el (és kerültek elő - a szerk...) ez egy olyan folyamat ami a történelem során kismilliószor előfordult. A népek alakultak, az országhatárok mozogtak és mindezekkel együtt kétlem, hogy vannak ma már tiszta nemzetek akkora volt itt a jövés menés.

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy nekem nem fontos az, hogy magyar vagyok.
Szerintem viszont kurvára rossz a sorrend ebben az egészben. Az örökségünk, vagy a gyökereink (bár ez utóbbi tök jól kétértelmű...) megtartásával is lehet a tágabb látókörrel nézni és látni.

Ettől a fura véleményemtől én még magyar vagyok. (JA... és nem azért mert magyarnak születtem, mert ez megin egy másik hülyesége az én kicsi népemnek. )
Nekem a Föld bolygó a hazám és az a fura helyzet állt elő, hogy én akkor érzékenyülök el, ha a nemzetközi űrállomás instagramját nézegetem. (Meg mondjuk ha a Balatont, de az (remélhetőleg) ott lesz akkor is ha nulla magyar ül a stégen.)

Ha elpusztítjuk a bolygónkat és vele együtt egymást, vagy legalábbis a civilizációnk nagy részét, kurvára mindegy lesz, hogy árpádnépének mennyi volt a szaporodási rátája...
...ezzel már a hagyatékunk is vele pusztul és kétezer év múlva se lesz ámuldozó ember itt aki majd nézegeti a szentkoronát egy múzeumban az üveg mögött és olvasgatja a feliraton, hogy élt itt egyszer egy pökhendi kis nép akik magyaroknak nevezték magukat...

Jah, hogy hülye vagyok és demagóg és menjek vissza a konyhába gyereket szülni...
Jah, hogy nem ezen a bolygón élek?
Ja de.









EPI: Utópisztikus gondolatok? Jah...
A baj csak az, hogy nekünk kell eldönteni, hogy majd a végén  ilyen 1984-szerű szolgálólány mese lesz-e, vagy inkább startrekkeses egyesült nemzeteses...
Sajnálom, én ilyen űrgeneráció vagyok, szerintem vagyunk néhányan.
Tudjátok énmagyar miért küzdök nap mint nap (egész életemben really) ?
Azért, hogy optimista maradhassak...





Na elmegyek horgolni és firefly-t nézni. Az való nekem nem a politika meg a világmegváltás, akkora olvasótáborom úgyse nincsen.

Üdv
Róza

2018. május 20., vasárnap

Bűnözős szössz

- Mama! Apa most tudod micsinál? Elmegy Bovey Tracey-be... és tudod az mit jelent?

- ?? Mit???

- Azt, hogy el kell mennem a Marks and Spencer benzinkút mellett...

- Úúúúú, hmmmm. Az finom profiterolt jelent. Karamell öntettel kérném...

2018. május 16., szerda

A nap hülyéje

ŐŐ az úgy volt, hogy iszonyatfohatdfárasztó és bolondokházás napunk volt tegnap, egy ember elkéretőzött félórával előbb, egy másik amúgy is kettőkor végzett, egy harmadikat meg szívjóságból kültdtek ebéd után haza, mert a négyéves gyerekének volt a szülinapja. Szóval kettő után így magunkra maradtunk a Sallyvel és próbáltuk elosztani a melót, de még így is mint a fejvesztett csirkék rohangáltunk egyik csengőtől a másikig és még egy új beteg is jött, és a gyógyszerszállító is beesett és a főnővér meg a dokival volt, és a főnök meg brummogott, hogy valami e-mail visszajött és nézzem már meg, naszóval ja. Ennek ellenére elég jó kedvem volt egész nap, mert azért a két hét szabim alatt kipihentem magam, plusz tudtam, hogy ma szabadnapos vagyok, szóval lehúzom ezt a hosszú műszakot és kész.

... és akkor fél órám volt még vissza, de a Julienne-t még nem csekkoltam le. Benn ült a szobájában tök szottyadt arcberendezéssel, és nekem meg lelkifurkám volt, mert reggel még úgy indultam, hogy három után kiviszem a kertbe a napsütésbe ha már úgyis itt kell rohadnom, de nem volt időm rá egyáltalán. ( Mert amúgy tegnap nagyon nyár volt itten, ma koratavasz van, holnap kituggyami...)

Nagyon meleg is volt a szobájában, ment a ventillátor, ő meg csak ült ott bánatos képpel. Mostanában nem is sokat kommunikál, egyre kevesebbet.

Néha bekattan nálam valami mittoménmi, és odaperdültem a ventillátor elé és fújta a hajamat a szél és telitorokból - egyből a végső oktávugrással - nekiláttam hogy ".....end áááájiááááiijáááááj villóólvééjz lavjúúúúúúáááuááá..."

és mikor megfordultam a Julienne majd szétesett a röhögéstől .... meg az ajtóban álló doki is...


... tiszta szerencse, hogy ezúttal nem emeltem fel az egyenruhámat, hogy beszellőztessek alá...



2018. május 10., csütörtök

Egy rövid helyzetjelentés az elmúlt két hétről mikor is jól megérdemelt szabadságunkat töltöttük 

  1. Szőnyeget tisztítottunk megint a rugdoctorral
  2. Kicseréltem a függönyt és vettem órát meg szőnyeget
  3. Amúgy pincétől padlásig (tulajdonképp erre ki kell találni valamit, mert egyik sincsen) kitakarítottam (a húsvéti nagytakarítás tolódott ide mert akkor látástól mikulásig melóztam)
  4. Itt voltak a power wash guy-ok is házat, járdát és autóbeállót takarítani
  5. Anyám és az öcsém élvezhették vendégszeretetünket pár napig
  6. Vasárnap a Jo mamaséf szülinapi koccintósán voltam és ünnepeltük a nyarat
  7. Nekiláttam egy rohadt nagy és szép crochet CAL-nak (horgolt takaró-terítő amit egyszerre többezer ember horgol egy minta után amit minden kedden folytatásosan adnak meg. 
  8. Ma van a házassági évfordulónk
  9. Szombaton vissza kell mennem dolgozni


Részletek:


1. 

Mint azt a régi motoros blogolvasóim tudják már biztosan rólam,  szivemből gyűlölöm a padlószőnyeget, de még jobban gyűlölöm azt az embert aki kitalálta és kivitelezte, hogy egy kiadásra szánt házba mindenhova krémszínűt kell fektetni, mert az majd milyen tök jó lesz, hogy háromhavonta tisztítani kell, még akkor is ha nem vagyunk egy füstöslábú szénégető család. Komolyan. Bár épp tegnap jeleztem a férjnek, hogy a kávésdobozokat felirattal előre tegye vissza a pultra, mert minden nap fordítgatnom kell őket azért az gondolom, hogy talán OCD-s nem vagyok (még), de gyűlölöm a koszt meg a rendetlenséget és egy krémszínű szőnyeg esetében ez kb. mindennapos szenvedés nekem. A férj is rendetlen, de a hiányosságait én kipótolom (vagy baszogatom) és őt amúgy (egyéb nyilvánvaló okok miatt) sem cserélném le. 

2.

Bárhogy is, a szőnyeg tiszta, és alapos indokokkal győztem meg magam egy antracitszürke fedőszőnyeg vásárlására, hogy legalább a nappaliban ne kelljen már minden két hónapban samponozni. A függönyt pirosra cseréltem, ezzel a nappali szerintem rendben, bár még mindig nincsen piros csőszékem (tube chair) de a kívánságlistámon már rajta van az ARGOS áruházban 99 fontért, de várom az e-mailt mikor árazzák le. Addig is nézegetem a gumtreet meg a facebook piacot hátha lesz egy használt, mert nem tudom érzitek e, hogy piros szék nélkül nem tudnék már élni (piros csíkos is lehet amúgy, de virágosat nem szeretnék). Bár egyszer azt mondtam, hogy utálom a faliórákat, mégis lett egy mert ez az ami első látásra kellett. Kilencven centi átmérőjű, fémvázas un. skeleton clock, olyan mint ha egy toronyóra leszerelt cucca lenne a falon. Nagyon cool. A százhúsz centisről le kellett mondanom, mert sajnáltam rá annyi túlórapénzt és így a szőnyegre is jutott.... hiába lemondásokkal teli az élet na...

       


 

Na ugye, hogy hiányzik az a piros szék innen a jobb oldalról :)

3.

Ezt annyira nem tudom részletezni, ez olyan mint mindig. Tettem be jó zenét (olyat ami csak nekem jó - állítja a férjem) , mindig főztem friss teát az asztalra és közben még az annyira utált hűtőtakarítás is jobban ment. Nem szeretem a takarítós napokat, de mindennél jobb érzés a tiszta házban leülni utána egy meleg teára. Pipa.

4.

Na ezt már megint muszáj volt megejteni mert ház fala már tiszta sirályszar volt és a moha is belepett mindent merthogy a tengernél élésnek ez a két legnagyobb hátránya: a pofátlan sirályok és a kilencven százalék feletti páratartalom. 

Elég nehéz nap volt, mert a nagynyomású vízgép is hangos, meg a bolond kutyámat is nehéz volt elviselni egész nap. Meg volt róla győződve, hogy idegen lények jöttek ezzel a fegyverrel kioltani az életünket és elrabolni a zöld, tüskés műanyaglabdáját. Szóval harckészültségben volt egész álló nap, és a két őrhelye (hátsó teraszajtó, és kanapé teteje az első ablak előtt) között felálló és remegő farokkal (najó ez kissé frivol) rohangált egész nap és ugatott. Ezt a cselekvését én a rohatkurvaéletbe Málna - fogd már be Málna - rosszkutya - öcsém elajándékozlak - frázisokkal próbáltam feloldani, amit teljesen hatás nélkülinek éltem meg és rájöttem, hogy JackRussell-t soha többet.

Saját magadtól is megvéd bazdmeg.

Miután a hat órán át tartó keménykedéssel jól elijesztette őket, fáradtan dőlt bele a fánkpárnájába és a zöld tüskés labdájával húzta a lóbőrt estig - de legalább csend volt.

5.

Kicsit szomorkásan indult, mert már az elején kiderült, hogy csak négy napot tudnak maradni a tervezett egy hét helyett. Nade megtanultuk ugye magyarhonban, hogy örüljünk, hogy élünk, szóval ezen túllendültünk hamar. Nagyokat sétáltunk, nagyokat ettünk, dumáltunk. Egy tókörüli séta ugyan el lett halasztva, ( mert anyám itthon felejtette a cigijét és vissza kellett jönni,) azért voltunk egy két szép helyen. Anyám -  amíg a fiúk aléltan kajakómáztak - a  város összes jótékonysági boltját bejáratta velem, a Primarkban és a George-ban olyan természetességgel mondta a pénztárnál magyarul, hogy köszi, meg, hogy ja, nem beszélek angolul, hogy még mindig meglep. Pedig tudja, hogy thank you, de valahogy anyámat sose érdekelték az ilyen részletek. A házzal kapcsolatos összes kérdésére válaszolni is elég kimerítő "miért cserélted le a függönyt, miért vitted fel az összes könyvet a hálóba, miért nem  a teraszon etetitek a kutyát (még mindig nem megy be a fejébe, hogy a kuka is azért kattanózáras mert a sirályok kirámolnák éjjel, szegény kutyának esélye nem lenne megenni a csirkés-marhás hentes válogatását), hol van az a kisasztal ami itt volt tavaly, nem kell ezt a szárítót még kidobni, ha így kipöckölöd a törött lábát nem dől el, persze mert mindent kidobsz (te meg semmit anya)."

Beszéd és párbeszéd

anyám itthon - persze, kell még egy akasztós, annyi ruhád van minek ennyi ruha?

-----------

anyám az asdában - vedd meg a másikat is az is jól áll

-----------

anyám - elhoztam azt a hálóinget neked amiről beszéltem

én - milyen hálóinget?

anyám - hát azt a régit amit úgy szerettél azt a magassarkúcipőmintásat (!!!) (????)

én - ??

anyám - tudooood, amiben szülni mentél a Zsófit... (a Zsófi huszonhét volt idén, én meg már NEM terhesen se férek bele abba a hálóingbe - a szerk.)


Az öcsém telefonon csajozott az exeivel és az újabbakkal, közben az ügyeit is intézte mert ő is ilyen fontosember időnként. Persze azért velünk is volt annyit amennyit kellett, meg legalább kijött a mókuskerékből kicsit. Kissé merevedik a személyisége, idén negyven lesz már, szerintem nem lesz egyszerű innentől valakivel újra együtt élnie ha úgy adódik, de ez az ő harca.

----------

6. 


Mamaséf szülinapi italozása és beszélgetése valamint az isteni meleg napsugaras tengerparti teraszoskiülős időtöltés iszonyat jóvót - rakjatok veszőket mindenhova ha akartok, de én ezt most így egybengyorsan goldoltam elolvasva. El se akartam menni - épp pihentem a vendégeket - de jöttek értem taxival és nem lett semmi kifogás sem elfogadva. 

Kicsit megharapta a nap a vállamat, de annyi baj legyen. Dumáltunk, ittam két epres-zöldcitromos cidert. Hatig ott ücsörögtünk, aztán hazajöttem megfőztem a thai curry-t és imádtam, hogy itthon vagyok és mindenre jut időm. Ha akarom elmegyek, ha akarom maradok, akkor horgolok, olvasok és főzök amikor csak szeretnék és most már csak tényleg a teraszt kell felvirágoztatni már kinéztem egy égőfüzért meg asztalt és székeket (nem azt amit szeretnék mert az iszonyat drága, szóval veszünk egy undorító kempingszerű szettet az asdában, de azzal bíztatom magam, hogy ez csak ideiglenes). Az a baj, hogy belül hisztizve már elhatároztam, hogy csakazért se fogok kényelmesen üldögélni benne, nemhogy még horgolgatni a napsütésben mert kényelmetlen és ronda.

 A bennem lakó mosolygós, türelmes jótétlélek meg próbálja ezt a hisztit visszatartani, mert ha nem sikerül, akkor megint előjön az a hülye boszorka, aki azt mondja, hogy ha nem olyan amit én akarok akkor semmi se kell - mert én bazdmeg így élem az életem  - ahogy már gyerekkoromban se engedtem a huszonegyből sose. 

Ja. Szóval nem egyszerű magammal se, nem csak anyámmal. 

7. 

Ezt nem is részletezem, imádom ennek a kalendáriumnak minden percét, de most jövő keddig várnom kell a következő részre, szóval nekilátok ma a rendelésre készülő orchideának. Kicsit nemszeretem dolog ez, de mindegy, néha iszom a levét, hogy időnként még mindig nem tudok nemet mondani. A színválasztással nem vagyok túl elégedett - próbáltam a tengert és a homok színeit visszaadni - mert a meglévő fonalaimból kellett valamit összehoznom, de felfogom úgy, hogy a következőt már majd én válogatom ki nagy műgonddal. Sok sok külömböző öltés és minta van ebben, nagyon klassz és egyáltalán nem unalmas csinálni és sokat lehet belőle tanulni is. 

                      



8.

Ez csak egy dátum igazából, a házasságért minden nap dolgozni kell, tudom ez közhelyes, de így igaz. A házassági évforduló maga engem mindig megmosolyogtat, mert a mi házasnapunkon annak idején ami el tudott romlani az el is romlott, és így utólag eléggé szoktunk nevetni ha néha eszünkbe jut. Az egész egy romantikus, nosztalgikus, szerencsétlen és csóró, mégis vidám és boldog, de egyben szívszorongatóan szomorú -  vagy inkább keserű -  sírósan is mosolygós emlék lett.

Olyan, amilyen az egész életünk is volt akkoriban.

Aztán elkalandoztam most, hogy van egy gyerekkori barátom (szinte együtt nőttünk fel) akit gyerekként nagyon szerettem, aztán egy ideig másképp is szerettem, azután kicsit gyűlöltük egymást és aztán megint barátsággá szelídültünk. A szívem facsarodik bele, hogy ilyen fiatalon a felesége itt fogja hagyni, hogy a nyolc éves gyerekének nem lesz anyja, hogy az anya sose látja felnőni a fiát, hogy nem mennek karonfogva az esküvőjére, a két fél nem lesznek "egy" soha, mert ahhoz nem elég tíz év, nem lesznek öreg néni és bácsi, akiknek megadatik, hogy egymás mellett üljenek az orvosi rendelőben, vagy hogy a vasárnapi ebédkor betegyék a műfogsort és utána meg a mama kemény pogácsáját rágják az unokákkal, és mert ez annyira gonosz és értelmetlen hogy sose tudok vele mit kezdeni...

Ilyenkor csak így gondolkozom, hogy mitől függ az, hogy valakinek sikerül van, akinek meg nem. Mi, vagy ki itél minket boldogságra vagy boldogtalanságra, mennyi múlik rajtunk, mennyi a szerencsén, a sorson, mi van megírva és mi nem, és érdemeink szerint kapjuk vagy csak úgy sodródunk az életben, vagy minden alkalommal mikor ide jövünk újat kell tanulni vagy hogy mi az igaz és mi nem az...

Csak annyira elég ez mindig, hogy méginkább tudjam milyen szerencsés vagyok, hogy mellettem van és én mellette. Itt vagyunk egymásnak, és most hogy a gyerekek kirepülnek még szorosabban mint valaha is. És megfejtettem én már nagyjából ezt, hogy miért is nem nagyon engedünk új barátokat be az életünkbe, csak nagyon keveset és nagyon alkalmi jelleggel - azért mert elegek vagyunk egymásnak. Szeretünk együtt lenni, együtt menni járni a vidéket, vagy csak itthon lustálkodni, vagy bort inni, vacsorázni. Persze kell szocializálódni, szoktunk is, mert nem akarunk begyöpösödni. Nem  is tudjuk, hogy ez normális dolog e, így hogy nincsen túl sok igényünk más emberek társaságára.... ezt sem  tudom, de ez van.

9.

Sírhatnékom van, hogy megint meló lesz, és nem azért mert nem imádom a nyanyákat, de utálom az egészet már. Bíztat és elrémiszt, hogy jövőre mindenképpen váltanom kell, de neki kell durálnom magam és lépni, mert csapdában érzem magam és elég volt.  A legtöbbet ehhez a főnök tesz hozzá, megőrülök tőle és most is nem tudom mi lesz mert a kórlaprendszert számítógépre kell tenni és számít rám, és ez rohadt nagy meló ám, de nem is érti mekkora és hogy én ezt nem tudom megcsinálni abban a kis lukban amit ő irodának hív. A monitor túl magasan van, a törött szék túl alacsonyan, fél óra levelezés lebonyolítása után fáj a nyakam. Sötét van ott és meleg, nincsen ablak és szellőzés, por van és kicsi a hely. Még takarítószerek tartására se lenne jó nem hogy irodának. Nem tudom komolyan mit vár tőlem. A bőröm amúgy is tropa mert hatvan fok van az otthonban, főzzük a mamákat folyton, még nyáron is megy  a fűtés sokszor. Érzékeny szar bőröm van, tudom, de az összes pirosodás, viszketés és ekcéma elmúlt a kezemről ebben a két hét szabiban. Az arcomon a bőr hamvas mint harminc éve komolyan. Olyan szinten helyrejött, hogy elképesztő. Na mindegy . Totál érzem a nyomást, pedig még két szép napom van hátra a szabimból és nem szabadna, hogy bármi beárnyékolja, mert amúgy süt a nap, és imádok angliában élni, és van munkám, spórolt pénzünk ami segít, hogy jövőre valami ingatlant vegyünk, és van házaspárom és szép egészséges gyerekeim és unokáim és mondogatja nekem az a jókedvű, türelmes, ártatlan jóság hogy hajrá élet, de a hisztis boszorka nem hagy békén és üvölteni akar és törni zúzni mert miaszarér kell nekem visszamenni dolgozni amikor tök jól ellennék még munka nélkül is. 

Olvasnék, horgolnék, főznék, varrnék, kirándulnék, fotóznék. Becsszó nem unatkoznék és kanapéhuszár se lennék.

Holnap az utolsó szabinapot együtt töltjük a férjjel, aztán veszek egy mély levegőt, felteszem a barbimosolyt és egy dolog bíztat - a Jo szabira megy két hétig (a lánya férjhez megy) és a főnök be lesz zárva a konyhába mert ő lesz a séf(mondjuk csak utánzat, mer elég szarul főz, a nyanyák nem várják ezt a két hetet). 

Írtam ide még egy vidám bekezdésvégét, hogy ne legyen ilyen letargikus a the end, de elment a levesbe - nem tom bütyök van a kábelen vagymi... 

Egy megoldás van, olvassátok el visszafelé mégegyszer.

Megyek Csillagkaput nézni és horgolni most, délután felvarrós kuncsaftom van csak nem haskarmell mint a plasztikaisebésznek, hanem bankett-báli ruha rövidítés a munkatársam lányának. Asszem vállalkozást építek erre lassan akkora az igény...

Pusz




2018. május 3., csütörtök

Szössz

... hasonlítunk.


Öcsém: - Édesanyám bazdmeg...

Anyám: - Miér?

Öcsém: - Miér “édesanyám”?

Anyám: - ...nem... Miér “bazmeg”?



Jövök majd csak családozok most. De majd jövök. Majd.

2018. április 6., péntek

Isten ostora

... avagy kalandjaim úton a szőrtelen élet felé.
Nakérem. A kor előrehaladtával minden nőnek több kevesebb problémája adódik a test- és főként az arcszőrzettel.
Anélkül, hogy nemkívánt részletekbe mennék bele, az én legnagyobb gondom az, hogy ami egyik helyről kezd hiányozni az a másik helyre odanő és én egyáltalán nem akarom, hogy azon a másik helyen legyen, és nem is értettem sose ennek a logikáját.
 
A férfiaknál a tesztoszteron az egyik felelőse a kopaszodásnak (nem ilyen egyszerű, de ja) ezért terjedt el az a tévhit, hogy a kopaszok mennyivel kanosabbak (ez se ilyen egyszerű, senki se szaladjon felszedni egy borsóagyú testépítőt). A nőknél meg a női hormonok elnyomó hatása gyengül a hormonszint csökkenéssel, relativ tesztoszeron hatás jön létre és így elkezdenek szépen a kis bajszocskák és szakállkák növekedni. Szóval szorosan a következtetés - ami a férfiakról a szőr eltűnését okozza, az teszi velünk ezt az egész mizériát a bajusszal meg a szakállal.
Hát ez ellen harcolok az utóbbi pár évben, és még nem is vagyok ötven se.... A férj azzal vígasztal, hogy van aki már húszévesen bajszos, meg hogy külömben is ha máshol nem, legalább lesz helyem a cirkuszban.
A lábszőrszetről és egyéb nemkívánatos dzsungelekről már nem is beszélek, ez tinikortól élethosszig tartó harc egyébként is.

  Kinek borotva, kinek gyanta, kinek lézeres izé. Részemről a borotválástól csak erősebb lesz - arcon kizárt amúgy is, mert ott tényleg sokkal rosszabb és nem is szabad nekiállni borotvával. A gyanta mellett tettem le a voksomat évekig, viszont az sajnos csak bizonyos fokig működik arcon. Egy darabig működött arcgyantacsíkokkal, aztán már meleggyantát kellett venni, aztán már az is csak a felére volt jó.
Egyet tudtam. Tövestül akarom a grabancát. Egy megoldás maradt. Eljött az ideje hogy egy faszányosan jó epilátorba beinvesztáljak. A nagyon olcsó és a nagyon drága között van kisezer fajta.
A férj néha kap ilyen fontos kuponokat a melóhelyen. (Mivel jutalék csak kétszer van egy évben és abból se kell hosszú világkörüli hajóútra menni, a cég ezzel csitítja a saját lelkiismeretét meg a dolgozók is boldogabbak - hát kérem ez a kapitalizmus...)
Szóval összegyűltek a bónok végre egy huszonegyedik századi szőrkiszedő készülékre, aminek  a legjobbak voltak a visszajelzései és néhány youtube-os video is magasan méltatta a használhatóságát, a kivételes csupálóképességét és árérték arányban is nyerte a versenyt.
 Zuhanyban használós vízálló, kétsebességes, test és arc gyomlálásra, öt külömböző cserélhető fej van hozzá és még világít is. Ez utóbbi tulajdonságát nem gondoltam ennyire fontosnak, de a zuhany sarkában jó szolgálatot tesz, hogy repcevágáskor ne maradjon ki véletlen egy sor.

  A lábaimmal kezdtem, jól gondoltam, hogy ottan azért a gyantázással megedzett idegvégződéseimet nem fogja annyira próbára tenni. Hát nem volt egy gyaloggalopp, de túléltem. A bokros hajlatokat még hagyom kicsit burjánzani a jó időre várva, szóval világítós, karácsonyra kapott, hálivúdos tükröm előtt nekiláttam a képemnek. Nemtom minek kellett a tükör igazából, mert a szemem végig szorostartásban csukva volt és a fogam is összeszorítva.
Érzésre ilyen lehet az is, ha valaki egy forró lávába mártott légycsapóval baszkodná az arcodat, vagy egy bolondos ötlettől vezérelve mondjuk beszagolnál a gyilkos méhek kaptárjába egy unalmas meleg nyári délutánon...  Erre bakker nem lehet felkészülni, volt egy menet. Kb. öt perc után kezdtem érezni, hogy zsibbad a pofám és már nem érzem annyira a fájdalmat, köszönhetően a szervezet védekező mehanizmusainak. Namindegy túléltem. Iszonyat fájdalmon keresztül vezet az út az iszonyat boldogsághoz. Másfél órás hetenkénti tortúra helyett az egész leredukálódott láb-arc összesen mondjuk 15-20 percre, igaz, hogy az élmény enyhén szólva sűrített, de akkor is jobb mint szemöldökcsipesszel egyenként cseszekedni

az elvégzett munka pedig minden eddig kipróbált eljárást felülmúl. Tényleg mindent. Bár lehet, hogy öt-tíz év múlva még egy inkontinencia betétre is szükség lesz a szőrtelenítés ideje alatt (egyelőre a záróizmaimra még nem panaszkodom),  de az öt csillagot tőlem is megérdemli a Braun.

Ha majd egyszer a fülem és az orrom belseje is szőrösödni kezd, igérem annak is szentelek majd egy posztot, hiszen mostanra mint látjátok eljutottam odáig, hogy véremet és fájdalmamat adom ezért a blogért...
...puszpá
SzertelenSzőrtelenRóza

2018. április 4., szerda

Mai elmélkedés

A múlt hónapról spóroltam magamnak hetven fontot ruhára.

Ahogy az ebay kívánságlistámat elnézem inkább hétszázat kellett volna.


2018. április 3., kedd

Inkább hervadjak




Nem gondolkoztam sokat rajta miért gyűlölöm a húsvéti locsolkodós szokást.  Zsigerből utálom. Kicsit kifejtettem tegnap magamban miközben néztem a tévében (férj nézte a híradót) ezt a gyönyörű népszokást.


                                                                                









Nem ért nagyobb trauma, frusztrált se vagyok, semmi ilyesmi,  NAGYON kevés dolog van amitől öt másodperc alatt kiakad a hisztimutatóm és ez az egyik. (Még a hátamon böködőskopogást se bírom, de más most nem jut eszembe.) Olyan vérnyomás-emelkedésem lesz, hogy simán ki lehetne nyírni locsolás indukálta agyvérzéssel és még börtönbe se kellene mennie senkinek.



Egyszer kb. húsz évvel ezelőtt még a férjjel is összeveszekedtünk emiatt, mert az egyik barátja abszolút nem vette komolyan kérlelő figyelmeztetésemet, és többedmagával szódával rontott rám húsvét reggel amikor is én békésen iszogattam a kávémat a kanapémban.
Míg mindenki jól szórakozott én tehetetlen dühömben földhöz basztam a kávéscsészémet és elsírtam magam. Az olcsó padlólappal lerakott konyhában a bögre ripityára törött, és a padlóból is kipattant egy darab (amely ezután minden nap emlékeztetett, mekkora egy hisztis picsa vagyok amúgy.)
A férj teljesen ki volt akadva, hogy hogy lehet ilyen gyerekesen viselkedni és nagyon összebalhéztunk. Érted, ÉN vagyok gyerekes.
 A barát bocsánatot kért, de látszott végig, hogy ő se érti és az arcára volt írva, hogy "ekkorahisztispicsátnahát"...
Asszem az összes azelőtti húsvét frusztrációját éltem át abban a szódafröccsben és egyszerűen csak épp akkor borult ki a bili. Mert talán naívan azt gondoltam, hogy felnőttként nem kell elviselnem a megaláztatást és ezt az egész nemakarom tortúrát, amit gyerekként kellett és ami ellen nem is tudtam tiltakozni, mert nem voltak hozzá eszközeim. Azt hittem, hogy felnőttként eldönthetem, hogy ha valamiből köszönöm szépen nem kérek.
Póbáltam a férjnek is elmagyarázni, (ő aztán később meg is értette és el is mondta, hogy ebből a nézőpontból sose vizsgálta)  hogy ez nekem kurvára nem vicces és hogy ezt az undorító, idióta, hülye ősrégi szokást totálisan felesleges fenntartani.
 Semmi poén nincsen abban, hogy reggel újra kell magamat bootolni, hajat csinálni, átöltözni és még a nappalit és a kanapét is én hozzam rendbe amíg ők röhögnek és iszogatnak a teraszon. Ő van mindig a legjobban kiakadva, amikor más faszával verik a csalánt, hát ez meg most az én faszom és erdőirtásra használjátok. Nem tudom, de olyan kétségbeesett dühöt érzek még akkor is ha csak a tévében látom a locsolkodást, még magamat se értem, mert amúgy meg minden hülyeségre kapható voltam és vagyok.

Öltöztem én be tükörtöjásnak farsangon a férj meg szalonna volt, mentem vizidiszkóba (jó mondjuk kissé kényszeres mosollyal az arcomon, de csak a zene miatt) a gyerekeimmel, voltunk (már jóval harmincon felül) meztelen fürdeni az orfűi tóban vagy tizen baráti társasággal - és most is elmennék. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nem tartom magamat egy ilyen besavanyodott fapinának akit csak az érdekel, hogy ne törjön le a műkörme és ne gubancolódjon be a póthaja vagy ilyesmi...
...sajnos emiatt a marhaság miatt a húsvétot se szerettem sose.

... és igen. Jó külföldön élni, mert húsvét hétfő reggelén nem kell fosnom, hátam  mögé nézni, nem kell lehúzott redőny mögött imitálni, hogy nem vagyok itthon.
Nem kell másfél napra  a konyhába zárkóznom és robotolnom, hogy legalább három fajta sütemény legyen, amit, miután jól lefogtak, megtapogattak és elázok - a szódától, jéghideg víztől, vagy büdös pacsulitól - majd jól megesznek a kemény legények akik ezután - míg én átöltözök, kimosom huzatot, felmosok meg mittomén - jól megisszák apám borát meg fele pálinkáját, részegek, undorítóak és agresszívak és gusztustalan, viccesnek szánt megjegyzéseket csócsálnak rád két zserbó között. Ezek után én  még elpakolom és elmosom a faszos poharakat meg tányérokat amit hagytak maguk után és feltakarítom a morzsát meg a cipősarat.
A fiatalabbja a piros tojást vagy csokit a kukába vágja, mert csak a pénzzel lehet kérkedni utána, hogy mennyit locsolt össze...


Hát bazdmeg. Hisztis tyúk vagyok, hagyjatok a picsába hervadni.

2018. március 26., hétfő

Szössz

(....amit nem mindenki fog érteni.)


- ...és kell valami fájdalomcsillapító és Sudafed orrcsepp... tojás is mert hal lesz ma. Asszem ennyi.

- Jójó, akkor még meló előtt bemegyek Jicsinbe...




(...hát, muszáj neki, elvégre én vagyok a Mankája)

2018. március 9., péntek

Az egészséges életmód jegyében 

... telnek a napjaim, igyekszem betartani minden ilyen ficcencuccot ami ezzel jár.

Elmúlt húsz évem legalább fele a konyhában telt, a mai kajámmal azonban nem volt szerencsém, szóval még mindig el tudom hibázni a dolgokat.

Indításnak a reggeli gyümölcsturmixomat csesztem jól el, nem volt itthon banán (azzal szoktam sűríteni) áh, mondom sebaj, teszek bele avokádót... de mondjuk azt nem gondoltam át, hogy az avokádóból nem kell egy egész (meg amúgy mikorra, hogyan, áhh macerás félretenni). 

Jó kis zöld pépes kulimász lett belőle, ááh mondom sebaj, esszük kanállal, de a grapefruit és a dinnye nem volt jó ízhatású a krémes, zöld, zsíros izével... Najó mondom akkor pár kanállal lenyomunk azért, hogy ne menjen kárba és a kevés maradékot kiöntöttem.

Most meg munka előtt mondom feltankolom az energiáimat egy jó kis zabkásával. Vettem cukormenteset még a múltkor belőle amihez csak forró vizet kell tenni és öt percet várni. Steviamézzel beédesitettem kicsit. Hát bakker... 

... még ebben a napban semmi élvezet se volt és most megyek dolgozni úgyhogy nem is lesz. Az íze borzasztó volt, kb így tudnám elképzelni a napszárította fű ízét eső után - ha egyszer legelésre adnám a fejem. Magamban irigykedtem a családomra, mert nekik legalább konzervlevesük van ma piritóssal. Összefolyt a nyál a számban.

Szeletelek egy kis ananászt, abban még nem csalódtam és elviszem magammal. 

Ráadásul utálom a délutános műszakot.

A rosszgyerek

Az egyik fotónkon a férj a régi imádott autónkkal pózol... mondom is kijezajópasi, mikor felfedezzük, hogy legfiatalabb magzatunk Tamara az autó mögött éppen készül beleesni a halastóba. Elkeztünk nosztalgiázni, hogy ez mennyire ilyen volt folyton bakker, hogy ez a kép mennyire jellemzi azt a gyereket.

 Ő ugyanis mindig ilyen volt. Fél percre fordultál el, és már valami öngyilkos küldetésbe kezdett. Eszement érzékkel találta meg azokat a veszélyforrásokat ahol kárt okozhat magában vagy a környezetében. Más gyerekeket megszégyenítő képességei már nagyon korán megmutatkoztak. Két éves kora előtt még kevesebb volt a vészhelyzet, inkább a fura és kreatív ötleteivel lepett meg minket. Nem volt nagy élmény este tizenegykor felfedezni, hogy az ágyunkban egy liter kechup terül szét, persze a takaróval gondosan betakargatva. Vagy mikor a mosógépből kiszedett ruha ragacsos és kenőcsös és durván olyan mintha belehányt volna valaki a szennyesbe és csak három percre hagytam ott a frissen vett zsemléket a pulton.  Egy darabig azt se tudtam, hogy érte el, de egyszer véletlen kifigyeltem, hogy kirángatja a bontatlan csomag pelenkát a kiságy alól és arra felállva éri el pl. a feljebb levő polcokat.


Még két éves sem volt, amikor esténként már az őrület jelei mutatkoztak rajtunk. Igyekeztünk nem korlátozni túlságosan, mert nem akar az ember anyámasszony katonáját nevelni a gyerekből, és csak extrém esetekben szóltam le, de azt is nehezen viselte. Kétévesen megtanulta (sajnos) maga lökni a hintát és én csak néztem, hogy repül egyre magasabbra, nekem már csak az imádkozás maradt, hogy ki ne essen belőle. Háromévesen felmászott a legmagasabb cseresznyefára, és mivel a legvékonyabb ágak is elbírták a nagyok is előszeretettel hajtották fel, hogy ledobálja a cseresznyét. Bicikli húsvétra, mindegyik lány kapott, ő meg fel volt háborodva, hogy mi az a kis fehér kerék (pótkerék a tanuláshoz) ott és a többieknek miért nincsen és neki se kell, azonnal szedjük le. Kétszer felszállt és ment, aztán mivel fékezni még nem tudott egyenest nekiszáguldott a szomszédék garázsának. A garázson jobban látszott.

 2003


Otthon is kihívás volt folyton résen lenni, hogy a sütőt vagy a tűzhelyet nem kapcsolta e be már megint, vagy megnézni a mosógépet mielőtt bármit beleteszel, hogy nincs e benne döglött veréb vagy későbbre eldugott lekvárosfánk. Óvatosan menni ki a teraszra, hátha megint felkente babaolajjal, ugyanez vonatkozik a fürdőkádra - a legextrémebb volt mikor popsikrémmel főzött benne és utána két hétig nem tudtunk zuhanyozni csak fürdeni annyira csúzott... szóval házon belül se volt gyaloggalopp......

Gyakran mentünk valahova és MINDEN percben rajta kellett tartani a szemünket, mert egyedül ő volt hajlamos az elveszésre, elkódorgásra, beleesésre, leesésre, bármimásbajbakeveredésre. Ez a szemmel tartás volt igazából borzasztóan fárasztó, a folytonos koncentráció miatt. Soha egy percig nem lehetett nyugtunk. A baj az volt igazán, hogy nem voltunk otthon ülő család. Szerettünk kirándulgatni, erdőbe, tópartra menni, strandra, mittomén. Minden szabadidőnket felhasználtuk arra, hogy próbáljunk kimozdulni télen is. Viszont a Tami megérkezésével minden idegszálunkra szükség volt ahhoz, hogy ne hagyjuk el őt a Mecseken, vagy ne kapja be valami kétméteres csuka a horgásztónál. Volt - asszem egy állatkerti kirándulásnál, hogy a sálamból csináltam hámot rá, mer hárompercenként keresni kellett. Egyszer - mint kiderült nagyon rossz csillagzat alatt született az ötlet -elmentünk a pécsi vidámparkba. Már az első öt percben megbántuk, mert ott bakker még egy festés se volt a mi gyerekkorunk óta, nem hogy karbantartás. Az ÖSSZES körhinta meg bizé életveszélyes volt és mi bevittük oda a gyerekeinket, szóval huszonegyre húztunk lapot.

Olívia félénken bújt mögém, és még a hattyútestű csónakázásra is nehéz volt rábeszélni, de a Tamara.... na ő aztán vigyorogva kezelt le minden szakállmatyival, még néhány ingyen kör reményében. Mindenkit le tudott venni a lábáról kettő és fél perc alatt. 

Ő volt aki egyik barátunk szőlőjében beleugrott valami szálkásnövénybe és szemöldökcsipesszel kellett kihuzogatni az apró tüskéket a talpából. Ő volt aki esett bele patakba, halastóba. Folyton tele volt sebekkel, horzsolásokkal, kék foltokkal, de ez semmiben nem hátráltatta és nem intette óvatosságra. Folyton sarat dagasztott, vagy vizezett valamit a víz amúgy is valahogy nagyon közel van a lelkéhez.


   2004


Még csak pár éve laktunk a faluban és nem ismertünk sok embert csak a közelben lakókat és mondjuk akikkel az óvódában futottunk össze. Elmentünk falunapra, mindenki mosolygott és ránkköszönt viszont a gyereket mindenki névszerint ismerte. Ez a “Jónapot kívánok, Hello Tami” ilyen egymásutánban jött nekünk meg az ötéves gyereknek - érted....

SEMMILYEN állattól nem félt soha. Folyton békával, gyíkokkal, csigákkal és gilisztákkal jött haza. Csinált futtató versenyeket külömböző csúszómászókkal (amikor épp nem szeletelte fel őket), rendesen az apja alkoholos filcével ráírta a számokat a hátukra és a járdán tégladarabbal vagy krétával futópályát rajzolt. Hozott haza fészekből kiesett kismadarat, félvak rühes macskát, döglött galambot. Az óvónők túl sokat nem panaszkodtak (mert nem akartak bántani és próbálták inkább házban megoldani) de tudom, hogy ott is okozott nehéz napokat.

 

Folyton lopkodta a konyhából a kaját (MINDENT) csak bejönni és leülni ne kelljen fél percre se még ebédelni SE. Így tűntek el a húszdeka párizsik a hűtőből, vagy a fele palacsinta amit ebédre sütöttem, a fánk nagyrésze amíg teregettem. Idősebb testvérei hamar felismerték a képességeit, meg a helyzetből adódó lehetőségeket (ő viszi el a balhét) és előszeretettel használták ilyen fánk kicsempészéses esetekben. 

Kihúzta a szomszéd kertjéből a kerítésen keresztül a hagymát, lesöpörte róla a földet, megpucolta és megette. Az út széléről szedret evett, az erdőből szamócát, és rohadt mázli, hogy nem kajált meg semmilyen mérgesgombát forexample.

Fuhh, hát volt egy időszak. 

Viszont annyira betréneltem magam, (meg őt is) hogy még most is (18 lesz két hét múlva) folyton sms-ezünk hogy éppen merre jár és mit csinál és bármelyikünk lép be az ajtón uszkve 17 éve minden nap a férjnek és nekem is az első kérdés: “Tamiholvan?”





——————-

Kijön a fürdőből és úszik az illatfelhő utána. TUDOM, hogy megint felmászott a kád szélére és elérte a csak “alkalmanként használom”parfümömet. Csipőreteszem a kezem:

- Tami micsináltál? 

Csípőre teszi a kezét és rámkiabál:

- Páfundó. 

... és büszke kétévesként elklaffog a magassarkúmban. 


... és most is őrült.



jah.. tudom Jedi vagyok de..

...még egy Jedi se tarthat meg egy fél égboltot maga felett és most úgy érzem mázsás súlyként nehezedik rám az élet. Meglengetem majd a szup...