2015. október 30., péntek

A barlangi ember

Olyat láttam ma a tévében (nem, tényleg nem tévézek, de egész nap megy a melóban, a mamák nézik), hogy lementem hídba és úgy is maradtam...még nem tértem magamhoz...
(Néhány valakit biztos tudok, akit ez legalább annyira lázba hoz mint engem.)

Van egy ilyen szociális segítős "reality" vagy mi lehet...
Megmutatják, mi a munkájuk, hogyan dolgoznak, kiken segítenek, mik az eljárások, törvények, valós eseményeken át, temészetesen a szereplők, vagy törvėnyes képviselőjük hozzájárulásával. Természetesen azért is jött létre a műsor, hogy a segítség megtalálja a rászorultat.

Adott egy enyhe fokban szellemileg sérült férfi (valami agyi sérülés miatt ) olyan ötvenes évei közepén. Szülők meghaltak, egyedül maradt, rokonok nincsenek. Amit mondott a feliratozasban olvastam a képernyőn inkább, mert azon túl, hogy az alsó munkásosztály akcentusát használta, még kis beszédhiba is bejátszott a mondandójában.
A szomszédok úgy-ahogy figyelgetnek rá, de mert a ház egyre rosszabb állapotban van, a pasi meg egyre inkább lecsúszik és egyre rosszabb körülmények közé kerül valakinek szólhattak.
Elkeztek tehát ránézni és segítséget, vagy valamiféle megoldást találni a helyzetére, ami neki is megfelel.
Nagy nehezen rábeszélték, hogy a segítséget elfogadja. Találtak neki egy otthont, ahol teljesen önállóan élhet, de napi egyszeri meleg ételt kap, heti egy nap takarítás van, az élete ott biztosított (önkormányzati szociális lakás vagymi...)

Megvolt a költözés napja, is, már egy ideje nem is engedték a házban aludni, mert veszéllyes volt...
(Azért ő csak ott aludt, egy (leégett vagy nem tom) kanapén...
Az emeleti egyik szoba ajtajánál kérdi az ember, "mi van ott?"
Emberünk mondja: "...hát a dolgaim..."
"Milyen dolgok?"
"Há szeretem a sci-fi-t, gyűjtögélek eztazt..."

Ami uszkve a 12 négyzetméteres területen fel volt halmozva felért egy erősebb bankrablással.
De komolyan.
Ötven év szorgos gyűjtögetése...
Megállt a kezemben a munka és csak bámultam ki a fejemből...elöntött a sárga epe (persze jóindulatú epe). Ennek a szegény füttykalapnak meg fogalma se van, mi a szart álltak ott a szociális munkások földbe gyökerezve, arról meg pláne nem, néhányszáz mérföldre tőle egy sárguló nővérke miért nyelte félre a teáját aminek a fele az orrán buborgott vissza...

Ott volt minden. Az ő élete, az én életem (jó része) annyira magaménak éreztem. Annyira tudom, mit jelentenek neki, mert nekem is ezt jelentené, ha lett volna lehetőségem, vagy elérhettem volna ezeket...
A képregények, könyvek, magazinok számai, bontatlan originál dobozos játékfigurák Batman-től  indulva a  szuperhősökön át asszem tinininják is voltak, de nem vagyok biztos) a Star Wars figurák, halálcsillag, Star Trek szereplők. Eredeti ruhák az összes ST szériából. Csillaghajó modelek valamint makettek bontatlan dobozban, de nem csak föderációs, hanem más  ürhajók. Láttam egy DS9 űrállomást, de még talán a Babylon 5-öt is.
Videokazetták, DVD lemezek, képek, aláírt poszterek, fegyverek, lego, Boba maszk, mittudomén Cylon maszk vagy mi (világítós), láttam borg harcosokat, még szerintem Csillagkapu is ott lehet a sarokba gurítva...MINDEN ott volt abban a szobában...plafonig felpakolva...
Miután kifuldokoltam magam a teából, majdnem elsírtam magam...komolyan... Lehet, hogy ezt nem értik sokan. Ez ilyen bépült személyiség-defektus tudom én...

Szóval, megtárgyalták, hogy olyan helyre tudjon menni, ahol szépen ki tudják ezeket rakni és normális körülmények között tárolni és ahol végre nekiláthat a makettek összerakásának, amit annyira szeretne...

Elképesztő dolgok vannak a világban....
én meg ma ezzel szeretnék álmodni, nem az uncsi vasútállomással meg útjelzőtáblákkal mint tegnap...

Update: kérésre kutattam kicsit, megtaláltam a műsort, a BBC1- en lehet visszanézni online  Housing Enforcers a címe, szóval nem szociális, hanem ilyen ház ellenőrös műsor (ennyit rólam meg a tv-ről).
A series1 part7 volt amúgy péntek 11:00 délelőtt.
Több történet van benne, asszem az első volt emberünk, kétszer is mutatják a gyűjteményt sajnos elég felületesen és gyorsan, de avatott szem mindent lát amit kell....
Mondjuk én is meg fogom nézni még egyszer legalább.

...és eljött a nap

Nem döntöttem még el, hogy ennek örülni kell vagy nem, de üres a ház.
Tami pizsamapartira ment, Olívia randizni, később csatlakoznak Nórihoz, aki meg bulizni indult.
Jól becsokiztam, bekönyveztem, papa meg bemogyorózott és betévézett...szóval elvagyunk...

2015. október 28., szerda

Összevissza beszélek


De csak azért mert összevissza gondolkozom...
Hallgattam Adele Someone like you címû dalát.. 
ITT egy video, magyar felirattal, csak érteni a dalt, az érzést...  a fordítás elég fos (someone like you nem valaki mint te, inkább valaki hozzád hasonló, vagy valaki olyan mint te érthetőbb lenne magyarul - meg van sok gondom vele, de mindegy), de jobb mint a semmi... és a video végén látszik, ő is emberből van...
Az eredeti felvételen Royal Albert Hall asszem, ott elmondja, miként született a dal, ki volt az akinek írta, mennyit köszönhet neki, és a dalnak... érdekes, na mindegy... 

Arra gondoltam,  mennyi sok ember átélte már az érzést amirôl ez az agyontolt, de nekem mégis megunhatatlanul gyönyörû dal szól. 


Egészen odáig eveztem innen, hogy micsoda duplázott, fura egy életem volt nekem tizen- huszonévesen.
Onnan, hogy életem nagy szakítása után (nevezzük KIS Ő-nek, aki azután talált egy lányt és igen, meg is nôsült) még a kemény metálos csaj mögött az a bálozós, keringôért és csárdásért megörülô kislány voltam, akit a metálos bandából még a legjobb haverok közül is csak kevesen ismertek. 
Hogy legalább annyira imádtam táncolni, hétvégenként bálba szökdösni (a haverok, nem a szüleim elôl), mint amennyire imádtam csütörtökön a Nevkoba heavy metal koncertre menni, vagy Megadeth-et bömböltetni a szobámban. 
Nem, nem néztem Dáridót Lajcsival péntekenként és nem hallgattam a konyhában Betli duo-t... De mondjuk tegye mindenki a szívére a kezét és vallja be, a dáridós címdalt, meg minimum a kékaszemét mindenki tudja...
Kimondottan utáltam a vásári, gagyi, két szintis utánzós vackot. Meg a diszkót. A dizsi nekem tucc tucc volt a gagyimulatós meg ucá uccá...

Fura dolog ez. Van olyan, hogy igényes mulatós? Mondjuk lagzis zene, trombitás, harmonikás, rendes hangszeres, ha értitek. Na azok voltak a jó bulik. 
Volt egy csapatunk ott is. Egy teljesen másik. Ôket is imádtam egytôl-egyig. Józsi a keringőkirály... Hahh..
A sváb táncok a véremben voltak, úgy születtem, hoztam a génjeimben magammal. Latin, vagy szirtaki ritmusok sem hoztak zavarba egyáltalán.  Simán el lehet mondani, hogy akkoriban több mint hat éven át a tánc volt az életem (legalábbis hetente kétszer az egyik fele: pénteken és szombaton). Asszem anyai nagyanyámtól is örökölhettem valamit, mondjuk odáig nem merészkedtem, hogy még a konyhában lecsófőzés, meg hájastésztakészítés közben is rázzam a fenekem, ahogy ő tette hatvanix évesen.
Nem pasizni jártam, nem inni, nem rosszalkodni (arra ott voltak a rockos esték) csak a tánc vonzott oda minden héten. Emellett azt is számolgattam, mikor van esély, hogy az unokatestvéreim közül még valaki férjhezmenjen. 

Sokszor még a hazafelé úton is csárdáslépésben táncoltunk barátokkal. 
Egyszer emiatt beleestem a gázosgödörbe (nem azért volt gázos, mert beestem, hanem mert a gázvezeték miatt kett feltúrva az egész falu) és annyira röhögtünk, hogy nem tudtam kimászni és elhagytam a kedvenc fehér bálicipőm fele párját, mert vaksötét volt és beleragadt a sárba. Ki kellett dobnom a ruhámat is és teli voltam horzsolásokkal és apa lekente mercurochrommal, amitől még a következő bálban is úgy néztem ki, mint az angolok halloweenkor.

Elkérdeztem magamban, vajon fogok e még az életben keringôzni? 
Megyek e még vajon igazi magyar lakodalomba? Svábbálba?
Az unokatestvérek elkeltek, én itt élek Angliában, de ha Magyarországon élnék sem sok esély lenne. 
Józsit az asszony rövid pórázon tartja, van aki elment Ausztriába céencézni,  van aki fôvárosba ment férjhez, vannak, akikről nem tudok semmit. Lakodalmat is csak az tart akinek van miből és már igazi sátras falusi lagzit egyre ritkábban...pedig igazi kulturkincs van a kezünkben - kezemben...az... 

Mert van egy dupla DVD  (ami amúgy az egyetlen valaha készített videofelvétel amin apám is szerepel) az utolsó igazi, nagy, (ötszáz fős), sváb lagziról a polcomon. A felvétel 1990 kissé csípős novemberében készült, vhs kazettán volt eredetileg. 
A német (rothadókapitalista) rokonoknak már akkor volt videokamerájuk, több órás összeállításban láthatjuk a disznóvágást, valamint egy hadosztálynyi csirke legyilkolását, majd a főzés, sütés, süteménykészítés folyamatait. Vájdlingban a túró száz tojássárgával, ahogy 10 asztalon nyújtották és sodorják a rétest a kultúrházban. A sarokban fatüzelésű kályhák, mindenki svábul beszél, a zenészek már előző nap este kisebb bulit csináltak munka ordas részének végén,  ahol mindenki táncol munkásruhában, otthonkában, kendőben, susogós adidaszban.

Csak nézem a felvételt (szerencsére csak kétszer látszom rajta) és elgondolom, hogy drága Margit néném elment Jancsi bátyám után, nagyapám, nagyanyám, majd a másik nagyanyám, Kati néném, édesapám, mennyi sokan nincsenek már itt...
Emlékszem a felismerésre, Timivel (másodunokatesóm, egyidősek vagyunk) teljesen lefagytunk mint a szúnyog novemberben, mikor rádöbentünk, nem vagyunk többen. Mi vagyunk az utolsók, vagy a soronlevők, a következő generáció még túl fiatal a házasodáshoz...

Visszakanyarodva nem tudom hova, keressétek meg a fonalat - az a KIS Ő lelépett aztán épp úgy fogadtam meg dühömben és megbántottan, hogy majd találok valaki olyat, vagy jobbat is, de igaziból nem tudtam hinni benne, ahogy Adele sem... 

Aztán kis kitérő után - amikor is kihasználtam a férfiakat és semmibe vettem őket, letaposott sziveken és összetört lelkeken átgázolva találkoztam a NAGY Ôvel aki sem táncolni nem tud igazán sem a heavy metalért nincsen oda. Megjegyzem ez kb az összes különbség közöttünk. (Jah meg a tv.)
Így vagyunk jól együtt. Apával sajnos már nem ismerhették egymást, pedig lehet, meg tudta volna tanítani egy két szerelős fogásra, az Ossian lényegére, meg pár tánclépésre...

Minthogy a "rendszerváltás" után a viszonylagos, lassú, nyugodt életnek vége lett, jött a rohanás, a kispénzűség...minden ami ezzel jár.
Nekünk már nem lett sátras, sváblagzi. Se hintó, se lovak, se zenekar, se vonulás...mondjuk nem is tudom mi lett volna? Nem vagyok az a magamat ünneplő típus. 

A mi "legszebb napunkon" egy teherautó mellett két személygépkocsi és egy bicikli állt a hivatal előtt. 
A vőlegény majdnem elkésett, mert maszekolt és még a hidegtálért meg a tortáért is be kellett mennie. Aztán meg olyan gyorsan hajtott haza, hogy kicsit összekeveredtek a hidegtálon a dolgok. 
Mire végre mi elindultunk volna,  az a tetves öreg Fiat nem akart megint, de végül csak megsajnált minket az istenadta...Volt még kapatos anyakönyvvezető, aki leverte a nagykönyvével a cserepesvirágot az asztaláról, és a másik oldalon a pezsgőt csak azért nem, mert a Csababácsi ott állt a kamerával és megfogta.
Fel akartak minket még úgy is venni, ahogy kijövünk az ajtón, mégiscsakugye...nem templom, meg nincs rózsaszirom dobálózás, de adjuk meg a módját. Csak mivel nem puccos nagy esküvő volt, az ajtó egyik szárnya volt csak nyitva, és látszik a felvételen, hogy betojok a röhögéstől, mert nem férünk ki egymás mellett a fél ajtón, csak oldalazva...
Ettük a gasztroteamtől vagy honnan rendelt hidegtálat, a többször is szétázott - majd kiszáradt és ettől sehol sem egyenes kerti asztalon. Anyám meg a komaasszonyom nem akartak tortát enni, mert állandóan a fogyókúrájukkal voltak elfoglalva, én meg megsértődtem, mert a fehér bálna szerepében nem éreztem odavalónak, hogy két negyven kilós vitatkozik velem a saját esküvőmön...
Negyven fok volt abban a májusban, én a magam varrta göncömet mégsem vehettem le, mert milyen szép vagyok, ezzel szemben a férjem rövidgatyában meg trikóban bontogatta a nászajándékba kapott törölközö-grillsütő-pohárkészlet dobozokat. 
A mi nem lagzinkon nem volt tánci, meg apu sem vezetett az oltár elé. A gyerekeim a játszótéren játszottak míg én a maradék tortát is felfaltam csakazértis... Mézesnap kettő volt, mert anyám elpaterolta mind a négy gyereket hétvégére és este beültünk a kádba mi ketten, és azon röhögtünk, ez mekkora spórolás már, hogy kettőnknek két deci víz elég...

Hát jó. Nincsen esküvői képünk a falon, csak egy video az is inkább inkább burleszk mint klasszikus emlékezős...
Mégis katasztrofálisan szép volt...így utólag legalábbis...

Álmomban parketta nyikorgása még a fülemben ugyanolyan, csak ketten keringôztünk apával körbe-körbe mert mi kezdjük el, és mi fejezzük be.
Jó lett volna apával keringőzni az esküvőmön, de e hónapban volt húsz éve, hogy elment és akkor még nem tudtam, de nekünk azon a hideg novemberi lagzin volt az utolsó tánc. 

Azok a szép pillanatok. Azok fognak számítani.










2015. október 23., péntek

Királylány

Egy Rapunzelt kértek tőlem.
Miközben kerestem a mintát, olyan horgolt hercegnők jöttek néha szembe, hogy komolyan elcsodálkoztam.
Az én fejemben egészen más Rapunzel létezett.
Nem is az a gondom, hogy ezek ne lennének szerethetőek vagy aranyosak valakinek.
Valakinek biztos... és szemét vagyok, mert valaki őket is biztosan nagy szeretettel készítette. Bevállalom, hogy nem leszek szimpi, de én jókat derültem a fejemben megjelenő gondolatokon.
Persze ezek eléggé a szélsőségek (amellett, hogy rém jópofák), meg azért voltak nagyon szépek is, de valahogy mégsem találtam rá az igazira...



Nem akartam olyat, aminek a feje hasonló alakú mint a serpenyője...

Olyat sem amelyiknek ennyire ijedt a tekintete...

Olyat se nagyon szerettem volna amelyik legalább annyira szereti a fánkot mint én,



meg őt sem aki Jabba egyik felesége...


Aztán még az is a listámon volt, hogy ne egy szexuális segédeszközhöz hasonlítson...

meg ne érezzem, hogy szuggesszió alatt állok...






és örülnék, ha nem Fekete Lacira emlékeztetne...
.

Tehát magamnak kellett kitalálnom. Horgoltam, visszabontottam, és megint. 
Megközelítőleg olyan lett amilyet akartam:





Egy négyéves autista kislányé lesz, aki odavan Rapunzelért.
Remélem szeretni fogja, mert nehezen váltam meg tőle.




2015. október 20., kedd

Lizzy tanításai

Naszóval.
A konfabuláló demenciás mama jobbakat tud mondani mint kisokos meg nagyokos együttvéve:

"Somebody always going somewhere..."

(Valaki mindig megy valahova...)



"Can I have a little bit more hold my hand please...if it is available..."

(Kaphatok egy kicsit több megfogod a kezem... már ha elérhető...)



"Listen, listen, listen....
....You not have to say you listening to me because I am the only one who is talking at the moment."

(Fgyelj, figyelj, figyelj....
Nem kell mondanod, hogy figyelsz, mert én vagyok az egyetlen pillanatnyilag aki beszél a szobában.)



"....well, if I dropped the soap, I took the new one out. Let the youngsters collect them...they need bath anyway... But...I never left a good steak on the floor..."

(...hát, ha ledobtam a szappant, elővettem egy másikat. Hagytam a fiatalokra, hogy összeszedjék...nekik is kell fürödni.... De ...sose hagytam egy jó steak-et a földön...)



"Somebody always coming, somebody always leaving...I became the only one who always just stay..."

(Valaki mindig jön, valaki mindig megy...én lettem az egyetlen aki mindig csak marad...)



"I want somebody with me in my bed...but not too young please...I just want a nice chat"

(Akarok valakit magam mellé az ágyba...de ne legyen túl fiatal...Csak egy jó dumálásra vágyom)







Teás vagyok

....de olyan kicsavartan fáradt voltam ma a meló után, hogy majdnem elhánytam magam mikor ránéztem a poszívóra és a konyhaasztalon támaszkodva belealudtam a levesembe.
A férj ezt látva, tea helyett a Nespresso gépével olyan Raktajino-t főzött nekem, hogy itt ülök éjjel kettőkor, mint egy bespeedezett biztonságiőr.
A szemeimmel még csak nem is pislogtam már vagy tíz perce és az x-box teljes repertoárját letáncolnám ha nem húzná a lóbőrt az egész család körülöttem.
Holnap reggel  kb. úgy fogok kinézni mint egy lefosott kilométerkő, de majd ráfogom azt is azuramra...
Asszem horgolok valamit.

2015. október 16., péntek

Mai (hosszú) elmélkedés


Gondolom az mar lejött rólam, hogy szeretem figyelni az embereket.
Meggyőződésem, hogy így tudhatunk meg a legtöbbet róluk, a világról amiben élünk, pláne meg saját magunkról.
Lehet, hogy ebből a folyamatos figyelemből fakad az, hogy néha antiszociálisan viselkedem és nem akarok magam köré senkit. Napokig elvagyok egy könyvvel tök egyedül a csendben. Lehet, hogy olyankor dolgozom fel az információt. Sőt biztos. Ekkor szoktak eszembe jutni az ilyen gondolatfüzérek  is mint amilyen a mai.

Azon gondolkoztam, hogy hogyan csinálják ezek az angolok?
Persze messze nem tökéletes amit felépítettek ezen a szigeten, a társadalmuk több oldalról támadható, mint minden a világban. Mégis van egy olyan általános megállapításom ami nagyjából igaz kell legyen rájuk, mert öt éve elemezgetem és mindig ugyanoda lyukadok ki.

Van az angoloknak ez az érdekes viselkedése: ez az ignorációval egybesütött törődés. 
Egymással. Ez az érdekesen közömbös élni hagyás, melyben azonban nagy vonalakban valahogy jelen van a figyelem és a felelősség egymás iránt.
Az, hogy figyelgetem az embereket, meghallgatom amit a gyerekeim mesélnek alátámasztja azt az elméletemet, hogy nem, ez nem azért van mert iskolázottabbak, kulturáltabbak, vagy műveltebbek.
Sőt! Aki ezt gondolja, annak már az alapokban megdől az elmélete, az angol alsó osztály ugyanis sok szempontból rosszabb, mint akár a magyar. Eléggé tudatlanok, műveletlenek minden tekintetben. Ahogy megszólalnak el lehet őket helyezni kb. Kimondottam van az angol csevi akcentus, és meg sem próbálnak szépen beszélni. Gyereket gyártanak, hangosak, többnyire benefitből élnek (segélyből), öntörvényűek, eléggé igénytelenek a környezetüket tekintve is, a gyerekeiket elég liberálisan kezelik (mondjuk ez az egész angol társadalomra igaz). Szóval akár a magyar lecsúszott rétegekkel meg lehet feleltetni őket. (Nem, nem a cigányokkal, ezer példát tudnék mondani a mentős múltamból, legalább annyi fehér magyar él még sokkal igénytelenebbül.)

És mégis. Ülök az autóban és figyelem ezeket az embereket.
Láttam elejtett pénztárcát visszaadni. Láttam tagbaszakadt, tetovált, nagyonproli férfit, mikor elkapta a sokcsomagos babakocsis anyukát, leszerelvényezte, segített neki felszállni a buszra még az egyik gyereket is tartotta amíg anyuka jegyet váltott. Szaladt már utánunk egész a parkolóig az önfizetős pénztárból, nálunk hatvanszor szarabbul öltözködő, három gyereket maga után vonszoló, foghíjjas szinte még tini anyuka, hogy benne felejtettünk a gépben öt fontot.
Persze itt is van bunkó kivétel, meg drogos rabló, gyanus sárkányfűárus, de most nem őket akarom megfejteni.
Azt volna jó tudni, hogyan ivódik ez a figyelmesség beléjük. Mert akkor utánozni lehetne.
Jó, tudom. Már pici korban van konzervgyűjtéses adakozás az iskolában. Van jótékonysági sportrendezvény, meg öregeknek karácsonyi műsor. Ezek viszont máshol is fellelhetőek, nem magyaráz semmit.

Ezzel együtt van jelen a teljes ignorálás. Letojják, hogy mit csinálsz, hogyan öltözködsz, milyen nyelven beszélsz. Azt is, hogy koszos a kerted, vagy tiszta, hogy mikor pucoltál ablakot, hogy meztelen napozol e a kertben, hogy kivel élsz, mit vásárolsz és hol, hogy miért nincsen autód, vagy milyen van, hány van, hogy néz ki a gyereked, gót, emos, vagy rocker e, vastagon fested magad, vagy vékonyan, hülye vagy okos vagy, orvos vagy proli...

A barátnőm Lisa meséli tegnap, hogy a lánya végre bejelentette, hogy nem a fiúk iránt vonzódik.
Megkönnyebbült mert ő már sejtette egy ideje, és örül. Nem mert neki bevallotta, hanem mert eljutott oda, hogy saját magának bevallja. És ennyi. Minden megy tovább. Nincsen dráma, nincsen sírás, nincsen gondolkozás, túlgondolás, sóvárgás a meg nem születő unokák után, meg hasonló hülyeségek. Eddig sem és innentől sem döglik bele az egész család, hogy "normálisnak" nézzenek ki.

Nem rossz dolog egy olyan országban élni ám, ahol az orvos nem isten csak egy foglalkozás, nincsen folyton igaza, nem kell szentírásnak venni a szavait, ahol lehetnek kérdéseid és több opciót is felajánlanak és van választásod. 
Ahol nem szarod össze magad ha rendőrt látsz és nem vízionálod, hogy az éjjel alvajárva tuti kiraboltál egy éjjelneppalit, vagy gondolod azt, hogy letartóztatnak mert a nagyi sütijében volt egy kis rum.
Ahol a tanár nem áll mindenek felett, és mily meglepő felnőttként kezeli a szülőket és gyerekként a gyerekeket (és nem fordítva).
Ahol a főnököd simán a munkatársad, a pénztárosok és eladók képesek mosolyogni és szóba elegyedni veled (nem, nem azért mert ők lesznek a következő generációs újgazdagok). Az az ország ahol egy tisztességesen dolgozó és együtt megöregedő villanyszerelő - fodrász pár, ennyi és nem több. Nem fartúró, buzuló, vén kecskék, hanem tök jófej szomszédok, akik odafigyelnek a kocsidra, akik átveszik a csomagodat, vagy próbálják anyádnak eltáncolni, hogy mennyire szeretnek, meg milyen jó a rétes.


Emlékszem eleinte milyen furcsa volt, hogy itt angliában nincsen függöny az ablakokon.
Eleinte azon gondolkoztam, milyen ez már? Mindenki belát az életedbe...
Igen. 
Anglia ilyen ország, ahol mindenki belát az ablakodon, mégse jut eszébe senkinek megállni, és bebámulni.



2015. október 15., csütörtök

2015. október 14., szerda

Apró helyzetjelentés

Kitart a vénasszonyok nyara, anyuék már egy hete elrepültek, de még mindig jó az idő. Amíg itt voltak is csak egy felhős kissé szeles nap volt, a többi kimondottan meleg, kirándulásra való.


A nemzeti park több részén is jártunk ahol ők még nem.
Bevállaltam. Újra lemásztam a Becky vízesésen, bár már többször megfogadtam sose többet, megyek inkább a gyalogúton. Később felülírtam ezt is, mert az se piskóta. Mivel energikus család a mienk - én valahogy félresikerültem -  plusz egy másfél órás gyalogtúrát is bevállaltunk, majd a férj buzdítására még felkapaszkodtunk a Haytorra is... megint. Ez arra a napra így elég is volt (nekem), késő délután visszafelé a kocsiban már megpunnyadtam, de a hátsó üléseken sem voltak zajos egyedek.
Másnap a helyi ófalu skanzenjében jártunk, ezzel egybekötve ismét erdőjárás gombavadászattal. Nem enni, fényképezni akartam, de csak ilyen megrágott, csálé, félkalaposokat találtunk, nem voltak elég esztétikusak fényképezni. Anyám minden kőre meg fatörzsre felmászott, néha van az az érzésem, hogy azt a rossz gyereket akiről a nagyanyám mesélt, anyu még mindig valahol ott rejtegeti a bőre alatt (a Tamara nevű magzatunk személyisége pedig egyáltalán nem vár további megfejtésre).

Kiballagtunk az öböl szélére, is. Na az se közel van. Jó nagy túra, közben a szokásos, giccsbe hajlóan szép romos várral meg napórával a parton, gyönyörű, unhatatlan, szinténgiccses kilátással végig az út mentén az óceánra.
Az exeteri katedrális és környéke egy laza nap volt ezekhez képest, de ott meg én tudnék órákat tölteni csak üldögélve egyedül is akár, mert gyönyörű. Ehhez képest elég hamar végignézegettük a halott püspökök szarkofágjait...
Elhajóztunk az egyik szomszéd városba, majd elbuszoztunk emeletes busszal a másikba. Képesek voltunk elengedni az egyiket mert túl sokan voltak a megállóban, és emiatt nem tudtunk volna az emeletre előre ülni, inkább megvártunk egy másikat. Hiába minden, gyerekek maradunk. 

Voltunk a mólón eljátszani a vázányi (férj szerint söröskorsónyi) aprópénzt. Ez is ilyen angolos dolog. Összegyűjtögetik a semmiresejó aprót, majd jól beledobálják egy olyan masinába amiből azzal a kampóval nincsen az a pihetoll amit ki lehetne halászni. De komolyan. Egyszer évekkel ezelőtt a férjnek véletlen sikerült egy májkvazovszki, hát nem egy ember állított meg minket az utcán azzal, hogy azonnal mondja meg hogy csinálta. Aztán miután jól nem nyertünk semmit, szedtünk a parton egy szatyornyi kagylóhéjat mert gyönyörű apály volt, kagylóból meg sose elég.
Képek a legvégén, telefonnal fotóztam, mert úgy döntöttem nem szaladgálok anyámék után a táskámmal meg az álványommal, mit mondjak nem az az ácsorgós öcsém sem, anyám sem.


A jó kis aktív programokat csak egy kis éttermi kalanddal, vagy tengerparti fagyizással szakítottuk meg időnként. Hazaérve félájultan hullottunk a kanapéra egy filmre (bepótoltuk az Interstellart) vagy a bugyuta tévére, kivéve anyám mert ő megpucolta az ablakokat, meg a kertet bizergálta folyton, vagy még elugrott az egyfontosba egy huszadik kertitörpéért.

Jah. Szóval kitart az indiánnyár.
Hűvösödnek az esték, de az orchideáim az ablakban még nem vették észre.

Be kell jelentenem továbbá: A gyerekek minden igyekezetünk ellenére felnőnek. Zsófiék nagyjából tartják a mozdonyt a sinen, csak kicsit döcög időnként, talán ennyi belefér...Marcibazsipömpi gyönyörű reklámbébi, nagyon hiányzik nekem-nekünk, ilyenazélet meg hasonlóközhelyek, de azért cseszettül nem jól van így...
Olívia gőzerővel csinálja a sulit, melót, tavasszal ki akar venni egy kis garzont magának, megy mindig a kijelölt úton, neki úgy mennek a dolgai általában, ahogyan kitalálja. 
Nóri próbál egy munkaösztöndíjra pályázni, reménykedik, mert ő is menne már külön, de jelenleg mind az önbecsülése, mind pedig a financiális háttere a nullához konvergál... Hol kisebb, hol nagyobb gödrökön (jó sok gödrön) vezet az ő útja, de sosem volt egyszerű eset.
Tamara szárnyal, iszonyat jó esze van, legjobb science (fizikakémiabiológia) tesztet írta múlt héten az egész évfolyamon (ami nem harminc gyerek, hanem vagy száz). Minden tantárgyból a legmagasabb csoportba jár. Kicsit tartok a jövőjét illetően. Remélem lesz elég kitartása egy egyetemhez, nekünk meg elég a hátunkon, hogy finanszírozni tudjuk...

Most, hogy őszülünk, (sőt, itt a tél is csak egy hosszúra nyúló ősz inkább) többet kanapéhuszárkodhatunk, de az angol erdő félkopaszon és ködben is meseszép, szóval nem ússza meg a család...

Horgolós projekteken túl viszont szerintem mozi lesz még a sűrűjéből. Megyünk a marslakóra szerintem holnap, meg szeretném bondot is látni.
Feltétlen megnézni azt a kastélyos spooky-sat még (Crimson Peak, del Toro új filmje) mert nagyon sci-fi mániás vagyok, de a kosztümös, romantikus-horroros is gyengém. Nem tudom megmondani hányszor olvastam ki Anne Rice könyveit, és hányszor láttam az Interjú a vámpírral-t...még ma is imádom.
Ugyan Twiglight! Az is könyv?
Mikor megnéztem viszont a Crimson trailert, nem voltam biztos már, hogy a habvirágos pihepuha lelkem elbírja e, mert az vámpírinterjú ehhez képest tündérmese...

Aztán meg tudjátok mi lesz? Amire kb. tíz hónapja készül egész anglia?
KARÁCSONY
Megint fények, vásár, buzgalom, jó illatok, puccos kirakatok, koncertek mindenizé...
Hát én nem tudom hibáztatni őket, hogy egész évben ezt várják...
Tudom, fogyasztói társadalom...de de de  olyat láttam a Range áruházban, hogy a férj alig tudott elvonszolni onnan. Rendes álló, világító utcai lámpa, kb ajtómagasságú, hóember van benne és hó esik. Elalélok az ilyenektől. Tudom, felesleges, tudom pazarlás, sose nem is venném meg, de ha valakinek van kidobandó hetven fontja, engem megvenne egy életre...érti ezt valaki? Nem, én sem...
Januárban lesz egy hetem kipihenni karácsonyi önmagamat.

Márciusra koncertjegyünk van, tadadidudápppá...már nagyon várom pedig nem is metál, meg nem is rock, de akkor is...

Aztán tavasz, anyám jön segíteni. Költözünk. Egyfelé, vagy többfelé, de megszületett a döntés.
A főbérlőnktől maradhatnánk, de ha már menni akarunk eladja a házat (amennyit akar érte, szerintünk nem fogja megkapni, de ez már az ő dolga). 
Körültekintően és az elképzelésekből nem engedve kersek egy jó kis házat, mert az idő nem sürget lesz idő nézelődni.
A visszajáró letétből pedig megvesszük egész eddigi életünk első olyan ülőalkalmatosságát a nappaliba, amilyent akarunk. Amit mi választunk, mert tetszik, és nem mert: olcsónemlátszikhogyhasználtnembajhazöld...


Dartmoor National Park





Dartmoor / Haytor


Becky Falls




Exeter Cathedral














Dartmouth





Brixham 




Öbölszéle - Berry Head




Kalóz mobillal a kávézóban


ezt a csenevész árvagyereket tanátam



2015. október 9., péntek

Apró örömök

A rendes heti kajarendelésemben vettem védeleles, atrusztos meg szipirós cheestringet, sztárváros* gyűjtsdösszemindazösszeset kártyák lapulnak benne.

Harminc év múlva legalább olyan értéke lesz, mint most a rágópapíroknak.
Felnövök én valaha?
Mentségemre szóljon amúgy is szoktam venni cheestringet, mert a lányok viszik uzsiba.
Felnövünk mi valaha?







*(A lányok kettő-ötéves akcentusával: Darth Vader, R2-D2, C-3PO, Star Wars)(amúgy sajtrudacska)

2015. október 7., szerda

Update

....kis idővel később...

A férj ittfelejtette nekem a retros online szervvuszittadáridót Crystal együttessestül Kaszatestvérestül  és kiment autót pakolni...
Már nagyon bánom, hogy nem tanultam meg kezelni a távirányítót...
...meg hogy elérjem meg is kéne mozdulni...

Szössz

Reggel a kanapéban


- Bali... beszéljünk a kapcsolatunkról!
- Mivan...elfogyott a teád?


(Néha) Mindent tud a nőkről...
Najó, legalábbis rólam.

Reggeli észosztás

Van két nő.
Az egyik Kisokos a másik Nagyokos.

Kisokos hülyeségeket beszél, de azt "jól" adja elő. Olyasmi ez a hülyeség nekem, mint az a szépen becsomagolt, igéretes szaloncukor, amiben nyálcsorgatva egy gyanus színű és küllemű, kőkemény ételdarabot találsz. Ha mégis arra vetemednél, hogy bevállalod az amúgy is csak szopogatásra jó gipszet, sem az íz, sem az utána maradó élmény nem hagy pozitív élményt. Sokan csak belenyalnak, sokan félúton köpik ki. Gyerekkoromban egyszer adtam meg az esélyt ennek az ezüstpapiros cuccnak, de az első meglehetősen hosszú szopogatás után messzi elkerültem.

Nagyokos mindig megmondja a tutit. 
Az a szemét tuti meg változik, ide-oda csúszkál térben és időben. Alakul. 
Ezért mondom én mindig, hogy csak óvatosan azzal a tutival, mert másoknak talán más a tutijuk, meg amúgy sem lehetünk nagyon elvszerűek, mert az elvek drágáim lószarra se jók. (Ez a megállapítás a "soha ne mondd, hogy soha" frázissal vonult be tanulságaink nagykönyvébe ugyebár...) 
Nagyokos kissé későn érő tipus, de közeledve a cikiszinglineklenni korhoz legalább belátta, hogy az élet folytonos elemezgetése helyett inkább élni kéne azt, önmaga megismeréséhez pedig nem az elképzelt, hanem a megélt helyzetgyakorlatokon át vezet az út.

Nem akarnék abban a szerepben tetszelegni, hogy kettejük helyett majd én adom meg az élet méregkonyhájának titkos receptjét, de tény: az igazság valahol a kettő között van. 
Mindketten tévúton járnak. Ha nagyon sarkosan akarok (márpedig akarok) fogalmazni azt mondanám, hogy amikor részeg vagy mindegy, hogy felül jön, vagy alul jön mindenhogy büdös.

Nagyokos meggyőz minket, hogy a világ leglazább tehénszara, de a(z egyébként jó) humorán keresztül is átsejlik, hogy ez a szar bizony ízetlen.
Kisokos meg olyan közhelyekkel és olyan pofátlanul osztja az észt nekünk, hogy hol csesszük el, hogy nyúlpali* is megcsókolná tanítványa lábanyomát...

Van még egy harmadik néni is akit nem bírok, de ő nem annyira felkapott és híres, szóval nincsen szükség arra, hogy itten lefikázzam.
Sótlan tyúkok. Szerintem, és kizárólagosan szubjektíve...
Szándékosan nem írtam neveket. Nem szeretném ha e két ismert név alapján dobná ki a blogomat guglijóbarát. Aki tudja kikről szóltam, annak nem kell. Aki nem tudja, az örüljön, hogy nem tudja és inkább olvasson engem... ;) nem is vagyok annyira híres, hogy ha adnék tanácsot hallgatni kelljen rám, plusz még a magamnak osztott ész is elszáll másnapra. Ez a random élet kérem.

Na de komolyan. 
Csinálni kell az életet. Hozni jó sok kurvaszar döntést, enni a azt a fos levest amit főzünk. 
Még mindig jobb mint elképzelni, milyen lehet az íze, vagy megmagyarázni miért olyan, esetleg megtanítani valakit hogyan kell megfőzni baromi jól és lenyomni a torkán - ezzel az élvezeti értékét hogymondjam minimálisra csökkentve.
Esszét írni az univerzum legjobb leveséről úgy nem lehet, ha csak elméletben létezik.

Gyakorlatba átültetve, hogy ne csak az iszonyú szellemes példázataim legyenek itt pucéran:

Nem tudhatjuk, hogy nem egy "egyészakás" kalandból lesz majd nagy Ő, ugyanígy azt sem, ha egy tízéves barátság alakul szerelemmé minden előszél nélkül.
Ahhoz, hogy ez kiderüljön nem elvek mentén kell haladni, hanem az érzések és észérvek egy különös mozaikjárdáján. Csalingázva, botladozva, egyenesen, hajbókolva, szánakozva, büszkén. Nincsen ilyen útmutató, hogy "mindigasárgaút" vagy ilyesmi...
Én a pofára esés mestere mondom, hogy bár néha feltörölte velem az élet a padlót, de nem hagynám ki azokat a fejezeteket. Egyrészt mert akkor mi a francon nosztalgiáznánk nevetve, messzire űzve ezzel a keserűség emlékét is, mert azért valljuk be kevés nagyobb agyméreg van annál, mint mikor egy alattad futó matuzsálem autónak a motorja egyszer csak leesik az útra, amikor épp a kórházba igyekeznél - csak úgy mellékesen gyereket világra hozni.
De igen kellett. A szar autó, a gyerek, a házasság a világmindenség meg minden...

Mindezt a sok méllyenszántó gondolatot ráadásul úgy sikerült kőbe vésni,  hogy a férjem közben rátalált valami retro tévéadásra és bőnyállal fikázza az aracckilacit... szóval elég nagy teljesítmény volt tőlem.
Köszönöm a figyelmet.




*Paulo Coelho szabadfordításban



Inspired by

Bemutatom Maine-t es Maisie-t.         Szeretem a szép cuccokat. Mindig is szerettem, csak elnyomtam hátra az a...