2014. november 29., szombat

Egy kis dráma mindenkinek jár

Ma olyan dolog történt velem, ami még sosem.

Megcsináltam a sültet, párolt zöldséget, grillezett hagymát, krumplit, yorkshire puddingot, gravy szószt.
Mire mindenki evett és elpakoltam támadt az a hülye ötletem, hogy csinálok a családnak madártejet.

Ez volt a tízezredik madártejem, de ennek most égett íze lett, mert a tej az alján odakapott.
Elcsesztem és elbőgtem magam.
Mittudomén miért. A Bali épp akkor ért haza a maszekból, nagyon sokat kell most dolgoznia a Karácsony miatt. Alig látom.

A család vigasztalt, pedig ők is rákészültek, a Tamit nem érdekelte: "nyugi mami, úgyse szeretem...."
Tomi megette a felét, és bizonygatta, abszolút ehető, a férj meg azt mondta, ne bőgjek, úgyis vissza kell mennie még dolgozni, majd hoz valami édeset.

Nem tudom...lehet, hogy nem is a madártej...
de azért jól esett, hogy így szeretnek.



Christmas outfit

(Nem biztos, hogy pasiknak való poszt...)

Nem titkoltam sosem, hogy nagyon szeretem a Karácsonyt.
Tojok rá, hogy mindenki csak azzal jön, hogy bevásárlás, meg hogy úgy is az a lényeg mennyit költünk, hogy nem fontos az ünnep, meg hol van már a vallási jelentése...
Valószínűleg én lehetek a tökéletesen elbutult és megetethető birka a társadalomban, egy cseppnyi öntudattal nem rendelkezem, nihilista vagyok, mert sokkal nagyobb problémák is vannak a világban, mint az, hogy melyik 3D tévét vegyük meg és külömben is jaj szegény fenyőfák...

Nemes egyszerűséggel leszarom.
Azzal mentegetőzöm, hogy nem fogom hagyni, hogy ez mind elrontsa azt a fajta hangulatot ami az évnek ebben ai időszakában van. Nincsen semmi nagyobb emögött mint ez. Egyszerűen ilyen hangulatbolond vagyok. Szeretem a házat feldíszítve látni, sütni jó sütiket, együtt lenni, amikor sikerül.
Az ajándék másodlagos, nem képmutatásból, de abszolút nincs jelentősége. Mindig örülök ha kapok, de akkor is örültem mikor nem. Nyugodtan lehet fikázni, de a gyerekek némi  pénzmagot adunk egy ideje, mert csak. Ők nagyon jól tudják mit szeretnének, én meg rájuk bízom, mert utálok vásárolni. Még a kaját is minden héten online veszem, másnapi házhozszállítással, a tököm kódorog este 10- kor a Sainsburyben, van jobb dolgunk is.
A Karácsonyt tényleg a Karácsonyért szeretem. Nem a vásárlásért, nem az ajándékért.

Jövő héten indul a partiszezon. Meg kell botránkoztatnom mindenkit, ebben is teljesen ideális fogyasztó lennék, ha tehetném... Még így is elköltök némi pénzt sajnos. Egyrészt mert imádok öltözködni és erre nem sok lehetőségem van (jó, több mint volt), (+ egyenruhamániás társadalomban élünk), másrészt mert ez is emeli az údonság fényét, harmadrészt egyszer az évben nézhetek ki kurvajól, hülye lennék kihagyni.
Az én partim jövő szombaton lesz, ami kicsit korai, de ellustálkodta a partifelelős kollégám, és szeptemberben már az összes jobb hely le volt foglalva az ünnep előtti két hétre, így kompromisszumot kellett kötni.

Tehát...
Az úgy volt, hogy beleszerettem egy kabátba, de túl magasra ment a licit az ebayen és azt már nem vállaltam be, így lemaradtam róla. Azért volt speciális és nehezen beszerezhető, mert ez egy mindkét oldalán hordható (kifordítható: fekete-leopárd), viszonylag márkás (alsóközépkategóriás) cucc volt. A szokásos elengedés fájdalma...namindegy.
Tovább keresgéltem, mert a legutolsó "téli"kabátomat négy éve vettem, egyrészt untam, másrészt kiment a divatból. (Ugye milyen igényes lettem, régen csak az izgatott, hogy ne fázzak.)
Egyszer csak szembejött ugyanaz megint. Nagyon hirtelen sikerült eredeti árának kevesebb mint a feléért megvennem, úgyhogy rém boldog voltam.
Ez még októberben történt. Elhatároztam, hogy a leopárd felén is hordani szeretném, nem csak a feketén, viszont ez azzal jár, hogy azt akármihez nem tudom felvenni. OK a fekete felét igen, de a másikat nem. 
A karácsonyi szerelésemet teljesen ehhez próbáltam igazítani, szempont volt továbbá, hogy olcsón össze tudjam rakni, mert nem akartam további magas kiadásokat. Igyekeztem is nem beleszeretni semmi másba...

Szóval... Proli módon az ujjatlan pólót használtan 3 fontért vettem. A cipő egy replica Kínából 14 fontért, (az előzetes elvárásokkal szemben) meglepően jófajta minőség és majdnem pont olyan, mint a hatvan fontos eredeti párja). A szőrös bolero még tavalyelőtti szerzemény. A fülbevaló 90 p. volt a Dior hozta divatba igazgyöngyből, azóta minden színben kapni műanyagból. A szoknya saját kreáció, kerestem, kerestem, drága volt - megvarrtam. Vettem egy olcsó tüllszoknyát, (olcsóbb, mint a tüll anyag) szétbontottam egy régi selyemszerű ruhával egyetemben és összeraktam a kettőt. A fekete őv még nem ért ide, anyám kukázott egy bazinagy szatyorral (a gardróbja aljából), remélem szombatra megjön a csomagja - három fekete, széles őv is van benne (skypeon lecsekkoltam).
Táska Primark 8 font (az angol turiban otthon - Athmosphere márka) a kollégáim Primani -nak hívják ezt az áruházat heh...

A kb. 30 fontos (kabit leszámítva) fullgagyi outfitem kész tehát. 
Majdnem olyan, mint a nagyoké, akik a red carpet-en mászkálnak. 
Ehhez retro hullámos frizura, piros rúzs, kihúzott szemek....
Jóóóleeesz!
Remélem örültök velem...




Természetesen nem leopárdszőr a kabi, hanem álszőr (nem állszőr) ezt fontosnak tartottam leszögezni, még mielőtt a lelkes állatvédők összefröcskölik vérrel a blogomat.
Egyébként meg műfenyőnk van, mert imádom a fákat...


2014. november 26., szerda

Így vagyunk tökéletesek...avagy a kakaós történet

Mindenkinek él a kép a fejében milyennek kell lenni emberként, szülőként, hogyan kell viselkedni ha kollega vagy, szomszéd vagy, vagy csak egyszerűen melléd ülnek a buszon. (Engem mindig megtaláltak a beszélgetni akaró anyókák, az élet értelmét fejtegető részegek, a cigány jósnő és a gyerek aki az öledbe hány.)


Valahogy úgy voltam mindig a miheztartással, hogy amíg összefért azzal amit a világról gondolok és képmutatás nélkül, önmagam meghazudtolása nélkül tudtam előadni a nekem szánt szerepet, addig nagyon jól elboldogultam ezzel a társadalmi elvárással. Az álmosolyt sosem kellett magamra erőltetnem, mert alapjában véve mosolygós természet vagyok.

Miért írom ezt? Mert kaptam egy olyan levelet, amely ennek az ellenkezőjét sugallja.
Azt, hogy én milyen szerény (!) (!!!!!) vagyok, meg alkalmazkodó és, hogy mindent megteszek a családomért, meg hogy milyen jó lehet ebben a családban gyereknek lenni. 
Elcsesztem ezt én srácok nagyon, ha ez jön le, és tudom, hogy basszus tényleg én vagyok a hibás.
Mondjuk, hogy jó e ebben a családban gyereknek lenni, azt a gyerekeimtől kéne megkérdezni, de hogy én ugyanolyan faszkalap vagyok mint a többi ember a földön abban biztos vagyok.

Csak mentegetem magam hogy: de hát nem azért írok blogot, hogy kiteregessem amikor a palacsinta miatt majdnem elváltunk! Nem is azért, hogy elmeséljem, milyen szavakkal küldöm a gyerekeimet ágyba néha éjfélkor, mert már annyira elegem van, hogy csak egy percnyi csöndre vágyom, de ők még rántottát sütnek a forró fejemen és megy a szagelszívó, meg a páraelszívó és a szárító sem járt még le, a férj meg belealudt a bömbölő Discoverybe. 
Nem tudjátok rólam, hányszor veszek mély sóhajt (gondolok, vagy mondok valami csúnyát attól függően hányadik alkalom),  mikor ötvenedszer kezdek bele egy könyv fejezetébe, mert sorban jön mindenki valamivel. Írni és olvasni sajnos nekem kell a csend. Ezzel megmagyaráztam azt is, miért nem tudok kétnaponta írni? 
Igen amikor elkezdtem felnőtté, szülővé valni az én fejemben is élt egy kép. Annak próbálok megfelelni nap mint nap. Nem is tehetünk mást, mint próbáljuk jól csinálni, törekedni rá, de nincsen idol.
Nincsen olyan, hogy nem utálod egy pillanatra sem a családot, gyerekedet, magadat, az életedet. Ahogyan az is előfordult, hogy utáltad anyát és apát néhanap.
Én ezzel úgy vagyok, szivem joga kiborulni, hisztizni, sajnálni magam, utálni a világot inkább, mint hogy folyton megpróbáljak úgy tenni, mintha minden rendben lenne. 
Azt gondolom ez a tökéletesség maga. Úgy vagyunk tökéletes és boldog család, hogy nem viselkedünk úgy. Attól, hogy összevissza a családunk, innen is egy gyerek meg onnan is, szétszéledünk majd újra összejövünk, hogy minden úgy történt ahogyan (semmi sem úgy, ahogy kellett volna).
Nincsen Nagy Könyv. Van akinek van, nekünk nincsen. Egyetlen olyan történet sincsen az életünkben ami oldalt kaphatna benne.
 Ismerek olyan embert, akinek majdnem (!) olyan az élete, hogy lehetne a Nagy Könyvben fejezet. Úgy sikerült nagyjából ahogy szerette volna, szereti a szakmáját, szerelem, házasság, jóemberférj, gyerekek (rendes sorrendben, nem olyan zagyvaság van mint nálunk). Ház hitel nélkül, anyagilag is rendben vannak (jó, beosztással, de szépen élnek). A gyerekek jó kölykök, jól tanulnak. Persze voltak hullámvölgyek, de nagy vonalakban rendben vannak.
Ő egy kicsit mindig példa volt előttem, hogyan is kellene csinálni a dolgokat, de nekem sose sikerült.

Egyszer lezajlott köztünk egy érdekes párbeszéd. 
(Tuti magára fog ismerni, innen üzenem kéne már skypeolni, mondjuk hétvégén.)
Meg lehet érteni belőle egyrészt, hogy mind (én) gyarló emberek vagyunk, másrészt meg megmosolyogtatóan rávilágít arra, hogy a társadalom által felállított elvárások és normák biztosan kellenek, csak nem szabad, hogy képmutatóvá tegyenek minket.

A történet: 
A játszótéren üldögéltünk (mindig ott dőltek el a nagy dolgok), a gyerekek szanaszét, mi beszélgettünk olyan háromperces megszakításokkal pl. hogy kirázzuk a homoksütit a gyerek szájából, vagy hogy abbahagyja a gyurmázást a kutyaszarral.
Na szóval éppen ilyesmi dolgokról dumálunk, amiket fent ecseteltem, amikor ilyen őszinteségrohamom keletkezett, és pironkodva, szemlesütve elmeséltem egy szégyenteljes tettemet az óvónő (!) barátnőmnek.

"....nem vagyok büszke rá és azóta is lelkiismeret furdalásom van, de bakker hatvanadszor mentem ki a konyhába. Melegszenya, vajaskenyér, egyik se volt jó. Aztán tejberizst kért a kis mocsok. Megcsináltam. Azt mondta nem elég édes. Tettem még cukrot bele. Erre megkérdezte,van e még túrósbukta... Mondom van. Odaviszem. Inkább akkor nem kéri a tejberizst, rendben. Akkor azt kérdi kaphat e kakaót a buktához...persze...megcsinálom odaviszem. Erre kinyafogta magából: enneeek bőőőjös a tetejeeee, nem kééjeeem...
Na ott eltörött bennem valami. Amúgy is hullafáradt voltam, majd összeestem az éjszakás műszak után, ez a kis szemétláda meg itt direkt szórakozik velem. Csak a néptáncos alsó- és felsőszoknya halmokat láttam magam előtt és hogy ki kell kérdezni a földrajzot a Zsófitól és..és...és...fogtam a kib...szott kakaót és ráöntöttem a gyerek fejére. Úgy szégyellem magam azóta is...bakker nem vagyok normális!"

Mire az én tökéletes életű óvónő barátnőm elintézte az egészet egy flegma kézlegyintéssel és így szólt hozzám:

"Hahh, nagy dolog! Én meg egyszer belenyomtam - ne ülj az Isti fejére fiam - a fiam fejét a tejbegrízbe."

2014. november 11., kedd

Szössz

Ma a gyerekeimnek valami védőbeszédként azt magyaráztam, hogy egy felnőtt, egy szülő sem lehet tökéletes és a következő mondat hagyta el a számat:

"... Ugyanmár! Engem is elhagyott öregapám a lóversenyen!"

Miután kimondtam, a lányok kikerekedett szemei láttán arra jutottam, hogy ez talán nem vet túl jó fényt a családomra.

Szössz

Volt már olyan, hogy halálra rémültetek egy paradicsom száraz kocsányától?


...én most tértem vissza odaátról...nincs ott semmi érdekes.

2014. november 8., szombat

Mit tanultam Angliától?

 (de legalábbis Devontól)


Megtanultam hogy:

az ember egyedül is tud fegyelmezetten sorbaállni.
ahhoz, hogy legyen jogosítványod legyen nem kell vezetni tudni, elég csak óvatosnak lenni.
az úttest két oldala nézőpont kérdése.
a rövidnadrág-papucs viseléséhez sosem lehet elég hideg.
ha a nap süt, az azt jelenti nyár van.
az eső nem jelent semmit.
az ingyenes házhozszállítás 20£-ba kerül.
nincsen olyan ünnep, ami nem elég jó ok egy tüzijátékra.
a sütemény külleme fordítottan arányos az ízével (javaslom mindig a legrondábbat választani)
ha elrabolnak és felébredsz egy vastag (padló)szőnyeggel borított cellában/elhagyott gyárépületben/erdei kunyhóban - Angliában vagy.
több fajta krumplit esznek mint egész európa együttvéve.
akkora levelek nőnek a fákon, hogy leárnyékolják a műholdastévét.
egymás akcentusát nem értik. Az enyémet igen.
szeretnek inni. Nem csak teát.
az egyik fű zöld, a másik meg egészséges.
a Stonehenge csak egy rakás kő a birkalegelő közepén.
a virágminta sosem megy ki a divatból.
Anglia nem Európa. Anglia egy sziget.
ha jól mennek a dolgok, senki sem tudja ki a polgármester.
felhő nem csak az égen lehet.
a buszsofőrök a legkedvesebb emberek a világon...
a pénztárosok követik őket.
ha egy kutya ugat, tuti bevándorló.
ha Londonban jársz a Harrods kötelező, ha New Yorkban akkor a Macy's.
az ölelkezést itt találták ki...meg a szarkazmust...
nem lehet elég rossz a hangod, hogy ne énekelj, a mozgásod ahhoz, hogy ne táncolj stb.
van a nemzeti himnusz, meg van a Y.M.C.A.
a Karácsony egy közvetlenül az Újévet követő Húsvétra virradó Valentinnap utáni nyári fesztiválok halloweeni átvezetésével kezdődő ünnepkör.
ne felejtsd leszervezni júliusban a karácsonyi partit, Karácsony táján a nyári szabadságot.
a fogfájásnál egy rosszabb dolog van...az angol fogorvos.
a paracetamol a XXI. század csodaszere.
aki a focit nem szereti, egyéb aljasságokra is képes.
a pizsama, pongyola és házitutyi bőven elég öltözék a sarki bolthoz, ugyanúgy mint a bevásárlóközponthoz.
a gumicsizma nem divat kérdése.
a körforgalom alapszabálya, hogy mindenki áll és néz.
ha nyomógombos gyalogátkelőhöz érsz, a legjobb taktika ha megnyomod a gombot, majd átmész a piroson.
a Dr. Whonak sose lesz vége, de ha mégis akkor megismétlik.
nem délamerika a szappanoperák hazája.
parkoló az egész világ.
a quizekbe azért kell jelentkezni, hogy biztos lehessél abban, amit nem tudsz.
a motorozás, az extrém sportok, a sportautók, hajók és lakóautók a nyugdíjasok kiváltságai, arra várnod kell, míg elég öreg leszel hozzá.
ami nem fér a lakásba, hajigáld ki az udvarba.
a hétvége nem főzésre való. Vegyél fánkot, vagy halat krumplival és nézegesd a tengert.
ha esik az eső, menj vásárolni.
nincsen az ismerettségnek olyan kezdetleges szintje, melyen ne lehetne az időjárásról minimum 10 percet értekezni.
az anarchia netovábbja: "Nem kérek teát."
voucherből sosem elég.


Hippies not dead.





Szándékosan kihagytam a külön csapos mosdót és a rángatós klotyólámpazsinórt (kapcsolómadzagot), említést sem érdemel.







2014. november 5., szerda

A láthatatlan ember...

...aki én vagyok.
Tényleg.
Egy kis melós vagyok a bugyikék egyenruhámban, olyan mint bármelyik kollégám.
És mégsem.
Annyira élvezem.
Mikor néhány látogató rám mered mert a Julyval operákat hallgatunk, és én megfeledkezve magamról még a folyosón is tovább énekelem. Vagy mikor az ebédlőben a tengernyi ember, betegek és látogatók, szól a Classic FM, és valaki kérdi az asztalnál, milyen zene szól? Marha mázlim volt, hogy épp a Sába királynő bevonulása volt, meg mert Händel nagy kedvenc.
Vagy mikor a könyvtárban nézelődöm (melóhelyen) és magasröptű(nek tűnő) irodalmi beszélgetésbe keveredem az egyik dokival. 
Mikor ismerem Dali festményeit, vagy a Vasaló nőt, vagy a Tejöntő asszonyt, esetleg A lányt, azt a gyöngy fülbevalósat. Hogy tudom ki volt Vivian Maier.
Vagy, hogy Lady Gaga meg Tony Bennett iszonyat jók együtt.
Jah? Ki is az a Byron? Vagy Shelley? Ó és Villon?
Siegfried Sassoonról már nem is beszélve, mondjuk őt még a benszülött kutyabőrösök sem sokan ismerik.
"You are too young to fall asleep
for ever;
And when you sleep you remind 
me of the dead." 

Imádom.


Vicces, hogy ebből a pozícióból mennyire meg tudom döbbenteni az embereket. 
Jóleső büszkeséggel tölt el amit tudok (pedig épp csak egy kicsit van az átlag műveltség felett), és szégyellem még mennyi mindent nem. Mennyi dolgot nem láttam még, mennyi mindent nem olvastam, nem hallottam.

Hej pedig még ha azt is tudnák, hogy matekpéldákat rejtvényként, szórakozásból oldani meg milyen jó...
a legnagyobb vágyaim között sem az van első helyen, hogy valami ötcsillagos ágyneműben susogtassam a fenekem. Inkább kóborolnék napokig a Louvre-ban, a National Galleryben, költöznék be pár hónapra a Teatro alla Scala padlására. Úgy, ahogy elmennék egy FFDP koncertre, Stingre, Jason Mrazra. Bejárni és végig enni Toscanát, Provence-ot, megnézni Vegast, Alaskát.
Yellowstone park, Grand Canyon, mittudomén, francos Amerikának olyan természetrajza van, hogy még...
egyszer északifényt látni, egyszer magas hegyről nézni le a felhőkre, esküszöm még a tériszonyom is elmúlna akkor.
Egyszer mammutfenyő erdőben állni, nézni fel és hangyának érezni magam.
Sokat és közelről szagolni a történelmet, a természetet, művészeteket. 
Milyen jó is lenne a világ összes könyvét elolvasni...

Ezek meg elmennek a mittoménmilyen riviérára, vagy egy cruise-ra egy évben kétszer, és azt hiszik tudják hogyan kell élni. 

Na OK, Bora Borára én is elmennék az atollokra épült bungallósba henteregni, meg mondjuk egy párizsi puccos divatházat is megnéznék, míg a férjem eszi a csigát...mondjuk egy inka templom meg egy Galapagos között. 
Ez van. 
A végletek láthatatlan embere vagyok. Kicsit mindenhová tartozom, kicsit meg sehová sem.
Egyik nap füstölt lazac, másnap meg hot-dog.

Puszpá.

2014. november 2., vasárnap

Az elmúlt hetek:


Remélem az időjárás kegyes lesz és nem kapunk annyi esőt, mint a múlt télen. Igaz, hogy meleg volt, meg az is hogy gyönyörű zöld volt minden, csak éppen a kimosott ruhák lógtak szomorúan a szárítón.
A főnővér két hétig ajálgatott egy szárítógépet mindenkinek és amióta a mosó-szárítóm tönkrement, nagyon megéreztem, hogy nem tudok szárítani. Nem luxusból, nem is kényelemből, de ez itt Angliában tényleg fontos, pláne meg a tenger mellett. A páratartalom majdnem mindig 90% körül mozog, mindig minden vizes. Egy életem egy halálom rábólintottam. Fogalmam sem volt, hogy hova a francba fogom tenni, a férjnek meg fogalma se volt, hogyan hozzuk el?
Míg a gép ideért, kiokosodtam a fajtákból. Ez légkivezetéses, ami jó. Csak nem tudtam, hova vezetem.
Mindegy, itt van működik, vettem hozzá rövidebb csővel rendelkező kondenzációs vödröt, mert ügyes vagyok.
Az előszobában, a bejárattal szemben állt szolgálatba, így egyúttal átvette a lépcsőkorlát kabáttartó munkakörét is. (Nem tudom, a gyerekeim valamiért ódzkodnak a fogastól és a cipőspolcoktól.)

A december eleji szabim alatt újra feldíszíthetem az egész lakást, ugyanis újabb egy évre aláírtuk a lakásbérleti szerződést. Kicsit már vágynék a változásra, bár a költözés technikai részét utálom. Ez egy jókis ház, de asszem valamit megint rámolnom kell benne, vagy valami, mert vannak ilyen rohamaim szerintem anyámtól örökölhettem.

A meló változatlan, hol jobb napok, hol kicsit rosszabbak, ha összevonom a tényeket, még mindig azt mondom jó döntés volt a munkaidőcsökkentés. A PIN-t intézzük (vagyis inkább anyám intézi, csomó szar kell otthonról.) Kaptam közben egy érdekesnek mondható ajánlatot. A főnővér elővezette nekem, ha már meg lesz a reg. számom, nem akarnám e csinálni az órái felét? Konkrétan felajánlotta a fele pozicióját. Azt vettem ki a szavaiból, hogy amúgy meg egy idő után az egészet, mert ő tavasz után nem maradna. A főnök nyilván támogatna, mert maradnék, mert ismerem a rendszert, az embereket stb. meg mert szeret...valamiert.

Biztos azt gondoljátok hülye vagyok, és igen, megijedtem a karmától. A Bali három éve azt mondogatja, hogy simán én leszek a főnővér pár éven belül. Jah. Pár éve még simán bevállaltam volna.
Nem. 
Sok indokom van, és biztosan állok még az álláspontomon. Nem, mert diliház van, a főnök lassan, de biztosan tönkrevágja a legjobb hírű magánotthont. A főnővér ezáltal két ember helyett húzza az igát. Nem, mert nem akarnék a jelenlegi kollégáim felett elhelyezkedni, és tudom, hogy ez itt annyira nem olyan, mint ha mondjuk magyar munkahelyen lenne, de akkor sem.
Nem, mert nyilván a főnővér is azért akar elmenni (nem hülye) mert tele van a valaga az egésszel.

Nem, mert ilyen körülmények között folyton ott lógna a fejem felett a bárd egy pókhálófoszlányon, mellette meg egy törött üvegű ablakot csapkodna a téli, torquayi viharos szél, az meg még a Riviera wayen is leszaggatja a díszfüzéreket meg a rendőrlámpákat. 
Nem kösz.

Igen meg tudnám csinálni. Igen, gatyába tudnám rázni a helyet, ki tudnám rántani a szekeret abból a bazinagy dolinából, amibe a főnököm taszajtja. Csakhogy nem azért jöttem(tünk) ide, hogy megváltsam a világot, nem azért, hogy stesszeljek tőlem független dolgokon, hogy hülyére dolgozzam magam.
Ha mérlegre teszem az egészet....hááát...ez nem éri meg.
Huszonévesen még fejest ugrottam volna egy ilyen lehetőségbe, mert voltak karrierálmaim, egyszer régen. 

Csak egy nyugis rendelőintézetet vagy szakrendelést képzelek, ahol kérem a következőt, meg itt a receptje jancsibácsi...uncle john.
Rossznyelvek most azt mondanák, belekényelmesedtem ebbe a nyugati jólétbe. Ja.
Biztos ez is igaz. Meg az is, hogy az életem során stresszhormon intoleranciám lett és már csak nyugalmat szeretnék. Egy átlagos, nyugis melót, egy kispolgári életet egy kicsit giccses, nagy gesztenyefával meg egy nagyon giccses, kis házikóval ( az se lenne baj, ha lenne benne néhány gerenda, meg kockaüveges ablak, kandalló, ilyesmi szar dolgok). Ennyi.

Tudom, amit húsz évesen sajnos nem tudtam, hogy többre lettem volna képes vagy hivatott. Sokféle kreativitás és tehetség csírája volt meg bennem, amire csak rá kellett volna gyúrni.
Kitűnő tervező lettem volna azt hiszem. Kiemelkedő sebész azt hiszem. Azt már az elején elb...sztam.
Amikor ezekre ráébrendtem, pláne meg mikor itt szembesültem az előről kezdés fájdalmával, haragudtam a fiatalkori magamra.
Nem tudom mi van megírva és mi az amin magunk alakítunk, de az biztos, hogy ma már nem számítanak nekem azok a dolgok. 
Ami számít, az a nyugivan, család, egy jó reggeli, jó emberek.

Jön a Karácsony, a party outfit tervezgetés alatt, már kristályos.
Tudom, hogy egy idióta vagyok, de idén kb. a gombhoz vettem a kabátot esete forog fenn, esetleírás később.

Amúgy meg még így is bőven van min aggódnom. 


Az álmok meg nem vesznek el, csak átalakulnak.

Tej, kiskanál, univerzum

 Megint az van, hogy szombat reggeli közléskényszeremet pár mondatba kell sűrítenem. Addig is fogalmazom majd a fejemben amíg ideérek, viszo...