2014. július 31., csütörtök

Szössz

Gyerek öleli a nagyanyját, már egy fejjel is magasabb nála:
- Milyen kicsi vagy te mami...
Mire anyám: 
- Nem baj kislányom, a munka a földön van...

2014. július 28., hétfő

Mai elmélkedés

Volt egy (számomra) fontos dizájner név amit meg akartam jegyezni, ezért egy dal refrénjéhez kapcsoltam.
Aztán a dal sem jutott eszembe, pedig már végigpörgettem a Brother Louie-től a Suzannáig mindent a fejemben.
Baromira idegesített, de végül feladtam. 

Este a telefonos jegyzeteimben egy címet kellett megnéznem, az alatta levő jegyzet a név volt. Azt is elfelejtettem, hogy felírtam oda: Karen Millen...
A dal a Karolina volt.
Én meg rendesen hülyülök.

2014. július 27., vasárnap

Szössz

Anyám kérdezi:
- Tami, hova raktad a tollat amivel rejtvényt fejtettél?
- Anya szófájára...
Mire anyám hozzám fordul:
- Anya, hol van a szófájád?

2014. július 26., szombat

Szössz

...avagy anyám mindig tudta, hogy ossza(m) be a pénzt...

Séta Totnesben:

Én - Szomjas vagyok...
Bali - Beülünk valami kerthelyiségbe. Isztok egy teát, én meg egy sört...
Anya - ...francot ülünk ott egy Spar...

( Egyébként Totnes bájos kis hippivároska, telis-teli öreg házakkal. Valahogy azt vártam szembetalálkozunk Hagriddal meg a Potter gyerekkel, tisztára mint az Abszol-út.)














2014. július 21., hétfő

Szössz

...avagy anyám tojik a romantikára...

Én - ...azt gondoltam kicsit később indulunk és megvárjuk a naplementét...
Anyám - tököm a naplementébe, nem fogok egész délután itthon ülni, mikor ilyen szép idő van!


2014. július 20., vasárnap

Szössz

Anyám az életre treníroz...

Gyerek rajzolt egy lajhárt (ne kérdezzétek). Mutatja nekem.
- aha, szép, szinezd ki.
Mutatja apának.
- ja, jó lett...
Mutatja anyámnak:
- ....háát...én ezért nem pocsékolnám a papírt!

2014. július 19., szombat

Mai elmélkedés

Ha véletlen sminkben alszom el:
- a reggeli első tükör nem sokkoló,
- a férj mögém lopakodik, megkérdezi "kijezajónő"
- a gyerekek első mondata "hovamész"

Mennyibe kerül a sminktetkó?

2014. július 16., szerda

Szössz

...avagy vannak dolgok, amik még egy gyereknél is korán rögzülnek...


- Nézünk egy filmet? - kérdi tőlem a férj
- Nézzük meg az Üvegtigrist! Már olyan régen láttuk...
Erre a Tami
- Óóhh csak ne az elsőt...abban sült kolbászt esznek...

2014. július 15., kedd

Kert update 3

Alszunk.
Felébredünk.
Éjjel kettő, az ablak nyitva.
A kertből nyekergés hallatszik, kb. nyerrrnyuerrnyuekkckckc, nyerrnyukkecck stb.
Voltak tippjeink.
Bakzó macska, de nem, az hangosabb lenne. Részeg ember elesett, denevér (ja, az nem lehet), valami madár, ajtó/ablak nyikorgás, száraz faág...
Egy idő után nem bírjuk már tovább, rohadtul behallatszik, alvás esélytelen.
Mindketten mamuszban, baromi gyűrödten, telefonos refivel lopakodunk a kertben, hallgatózunk jobbra-balra honnét jön a hang.  
A férj suttogva: - Ez aaz baaazzzeeg, anyád hűlyefasz békája! 
Visszasuttogok - ...hehe..még jó, hogy nem fordítva mondtad! Miatököm? Nem brekegnie kéne?
- Biztos az elem tért magához...vagy beázott és zárlatos... Mittudomén! 
- Hogy hallgattassuk el? Nincsen rajta kapcsoló, semmi csak egy csavar...
Megjelenik a két nagyobb gyerek a sötétből:
- Mi ez a kísérteties hang? - kérdezik suttogva
- Öreganyátok mozgásérzékelős békája, amit az egyfontosban vett tavaly. 
- Az nem úgy volt, hogy nem működik?
- Most tért magához, hozom a csavarhúzót.
Ekkor ér oda a Tami rohadt álmos fejjel. Egy szót se szól, kiveszi az apja kezéből a békát, födhözvágja, kétszer ráugrik, majd sarkon fordul és visszamegy a házba...
...mi meg nem tudjuk abbahagyni a röhögést.

A szomszédnak meg feladtuk a leckét.


2014. július 14., hétfő

Szössz

Autókázunk.
Fáradt voltam, de a Bali annyira menni akart. Neki már tart a szabija, szerintem unatkozik.
Csak elindultunk bele a vidékbe.
Bólogattam kicsit, a szemeimet húzta lefelé valami ólomsúly.
- Ne bólogassá mama, mer kapsz egy tockost mindjárt...elhozlak ide a gazdag vidékbe, ahol még a lónak is pulóvere van, erre te meg itt bekumsz nekem.
- Majd ha öreg leszek tudnék itt élni, egy ilyen kis farmházban...mondjuk, most is tudnék.
- Te nem leszel öreg mama! - kissé cinikus a hangsúly, röhög...
- Te már nem is szeretsz engem...- játszom a sértődöttet.
- Dehogynem...
- Hmmm - kihúzom magam
- ...van róla papírom.


Messze nem akarom én megmondani a tutit senkinek. Akartam még bohó lánykoromban, de a Mount Everest magasságáig csapongó igazságérzetem egy középmagas röghegységgé kopott az idővel.
Tiszteletben tartom a hülyéket és a döntéseiket általában.

Ma viszont jól felhúztam magam az egyik kollégám - nevezzük Kate-nek - miatt.
Ő egy nagyon jó és szorgalmas munkaerő, kicsit talán túl merev, de a legnagyobb problémám mindig az volt vele, hogy bár a saját szemszögéből dolgozik mégis a maga ellensége. Plusz probléma, hogy mártír alkat és nem hiszem, hogy teljesen tudatosan, de imádja a problémákat felnagyítani és ezzel még inkább indokot szerezni a panaszkodásra. Ott is következetes marad, ahol totális kudarcra van ítélve és akkor is foggal körömmel ragaszkodik a tervhez, ha azzal ő is rosszul jár. Sebaj, aztán megint tud jajgatni rajta.

Lizzy (természetesen mindenkinek más nevet adok itt) problémás gondozottunk. 
Nemegyszer nálam is rálépett már a hisztigombra, de ezt sosem érzékeltettem vele. Amikor "beindul" - egyre gyakrabban esik meg - rátenyerel a hívócsengőre és f.szságokkal traktálja a jónépet.

Ma a két bojlerünk közül az egyik bekrepált. Némelyik szobában volt melegvíz, máshol meg nem. A főnök kihívta a szerelőket, mi pedig abszolváltuk a problémát addig is, hogy a melegvízzel rendelkező szobákból vittük a vizet a többibe. Az alsó szinten csak a Joan és a Lizzy szobájából tudtuk megoldani.
Joan rongymacskával megbeszéltem, hogy ma egy másik szobában kezdek, fél óra múlva jövök, de addig is a vizet hordjuk ide-oda, szóval bocsi a zavarásért. Így is vagy négyszer csengetett, ilyen-olyan indokkal. Kissé fárasztó volt már, de valahogy ráéreztem, nem az a baja, amiket kitalált.
Kérdeztem is tőle...Joanie, most őszintén, mi a túró van? Kiderült, hogy beképzelte magának, hogy neki nem fog melegvíz jutni, mert mindenki odajár és elhordja. Jót mosolyogtam magamban, de megnyugtattam, hogy a bojler hatalmas és a kazánok folyamatosan biztosítják az utánpótlást, ez csak átmeneti probléma ne aggódjon.
Lizzy is hatszázszor csengetett ugyanezen okból. Két alkalommal én is hátramentem, pedig nem az én körzetem volt. Mondja nekem, hogy csak értesíteni szeretne, hogy ide járnak melegvízért a többiek és hogy tudom e, mikor jönnek a szerelők?
Lizzy minden apróbb dolgot megragad amiről beszélni lehet, vannak állandó témái is: gyógyszerek, gyógyszerelés időpontja, fizioterapeuta-pap-fogorvos triumvirátus érkezése, klotyóra járás minden órában. Az elmúlt hónapban diagnosztizáltak demenciát is nála, ez sok dolgot megmagyarázott.

Néhány kollega, köztük Kate egyszerűen nem képes megérteni, hogy nem fog tudni szignifikáns változást elérni pl. Lizzynél. Semmilyen következetességgel, semmiféle leckéztetéssel.
Ők nem gyerekek, csak néha olyanok. A gyerekek rugalmasak, fejlődésre, tanulásra képesek, mentálisan előre mutatnak, pozitív előjelű változónak kell őket tekinteni.
Időskorában az ember rugalmatlan lesz, változásra, változtatásra képtelen, kissé merev. Bogarak, szokások rabjai és ha emellé még betegségek pláne meg demencia társul, akkor mindeképp muszáj, hogy a külvilág alkalmazkodjon, főként ha ezért fizetik.

Ma több okból is eltörött a léc nálam, pedig ez nem jellemző. Először is mert Joanie a megszokott napirendjét szerette volna tartani, erre Kate azt mondta neki, hogy most ezt meg azt nem lehet, mert a training miatt nem érünk rá. Mi meg bementünk egy másik kollégámmal és megcsináltuk amit kért.
Egyrészt, mert mit ugat bele, hogy a saját szekciómban mire van időm és mire nem? Másodszor mert ha nem csináljuk azokat a dolgokat meg amikre szükség van, csak felizgatjuk és összekeveredik a napja, aztán folyton a csengőn fog lógni, tehát magunkkal cseszünk ki.
Harmadrészt és ez a legfontosabb, mert szeretem az öreglyányt és azt szeretem ha minden úgy van, ahogy ő akarja. 

Emiatt még szót se szóltam volna, tojok az egészre.
A training vége viszont átcsapott kollektív elégedetlenkedésbe melyet Kate és udvarhölgyei generáltak.
A téma Lizzy "kibírhatatlan" csengetései voltak, meg, hogy szándékosan csinálja. Szóbajött Joan is, meg, hogy nem tartják jó ötletnek, hogy egyesek (ezt magamra vettem) minden kívánságát teljesítik, mert túlságosan hozzászokik.
Na erre ment fel bennem a pumpa, de a férjem által hidegvérnek titulált higgadt hangnemben feltettem néhány kérdést, majd monologizáltam, kínosan ügyelve arra, hogy minél helyesebb angolsággal beszéljek, mert még mindig ettől érzem kevesebbnek magam időnként.

Csomó eldöntendő mondat. Mindenkinek.
Tegye fel a kezét, akinek volt/van jó párkapcsolata, házassága.
Tegye fel a kezét akinek a férje/felesége/társa a legjobb barátja.
Tegye fel a kezét, akinek van olyan ember/emberek az életében, akivel ha tévéznek együtt és egy szót se szólnak, akkor is tudják mit gondol a másik a filmről.
Tegye fel a kezét, aki ha akar elmegy nyaralni, kocsmázni, vagy csak elverni egy csomó pénzt egy kaszinóban.
Tegye fel a kezét, akinek vannak barátai.

Lizzy már nem tehetné fel a kezét.
Lizzy és a férje 67 évig voltak házasok. Nagyon jó ember volt, legalábbis ő így emlegeti. Mikor megtudták nem születhet gyerekük, örökbefogadni pedig nem akartak, kettecskén éldegéltek. Lizzy gyógyszerész volt. Néha nyaraltak a barátokkal, de jól megvoltak ketten is, Lizzy mindig úgy említi a férjét "he was my best mate" . Amikor megöregedtek, eladták a házukat és bevonultak egy idősotthonba. Néhány boldog év még itt is jutott.
Amikor a férj meghalt és az asszony kissé már több ellátást igényelt, akkor került hozzánk.
A barátok, ismerősök nagyrésze eltűnt. Meghaltak, betegek, öregek. A legjobb "haverja" elment, ő pedig elveszítette a mobilitását, hirtelen másokra van szorulva, még akkor is, ha csak a mosdóba akar kikocogni a járókerettel. Az idősotthonban  is még sok ember vette körül, esténként kártyapartik, beszélgetések mittudomén. Mindig értelmes, művelt nő volt, most meg még azt is kis piros naplóba kell írnia, mikor jön a pap legközelebb.
Mi kettőkor hazamegyünk. Fél óráig puffogunk az ordenárészar napunkon, aztán beülünk a Kents pubba, vagy elmegyünk cream tea-t enni, esetleg grillezünk az udvarban.
Gondoljatok bele. Lizzy ezt elveszítette. Mindent és majdnem mindenkit. Nincsen rendelkezési joga sem önmaga sem pedig a napirendje felett. Azt eszi amit viszünk neki, akkor lát embert, vagy történik valami ha mi bemegyünk hozzá, meg ha elmegy az egyik bojler.
A probléma ami miatt csenget, az igazából az, hogy mérhetetlenül egyedül van. 

Nem akartam hatásvadász lenni, de nagyon drámaira sikerültem.
Rajtam kívül még hárman pityeregtek, néhányan a cipőjük orrát nézték, a végére jól felhúztam magam és a higgadt hangnem sem ment tovább.

A főnök meg utána odajött hozzám és megköszönte, pedig semmit se csináltam.
Csak elszállt az agyam...
...meg szereztem pár ellenséget.







2014. július 7., hétfő

Szössz

Mi sem jellemzi jobban az állapotomat, mint a minap lezajlott párbeszéd az egyik mamókámmal:

- I am thirsty...
- OK love. I just brush your hair, and after I will give you a nice cup of tea...
- You need somebody to brush your hair. You look awful...

Van abban valami vérlázítóan őszinte, mikor egy kilencvenen túli demens anyó mondja ezt a szemedbe.

10 nap a szabadságomig.


/- Szomjas vagyok...
- Ok drágám. Csak megfésülöm a hajad, aztán hozok egy finom teát...
- Neked van szükséged valakire, hogy megfésüljön. Rettenetesen nézel ki.../
Néha visszaolvasom a régi önmagamat. Mindjárt hat éve, hogy elkeztem itt irogatni senkinek.
Meg néhány nap múlva töltöm az utolsó harmincadikamat, lehet ezért is vagyok ilyen szentimentalista.

Szembesülni azzal, mennyire más az életünk és mégis mennyire ugyanaz, nagyon fura érzés.
Van amikor megmagyarázható - szándékosan nem honvágynak nevezett - nosztalgiát érzek a régi életünk után. Amikor a balatoni nyarakra gondolok, szinte érzem az iszapszagú, nehéz, párás, meleg szellőt az arcomon. Ha nagyon magamba feledkezem, újra pecázni megyek a férjjel meg a gyerekekkel, vagy ha még tovább utazom vissza, apával.
Szaloncukor illatú karácsonyok, tűzfényű esték a tanyán, szúnyoghangú éjjelek a hálószobában. Ezeket  és még sokmindent sosem akarok feledni, ezért is idézem fel őket olyan sokszor, bízva abban, hogy lesz még tücskös balatoni este (terv szerint jövő nyáron), lesz még szallonázás a régi barátokkal. Mert nem akarok és nem is tudnék teljesen elszakadni a régi otthonomtól.

A mostani életünknek pedig minden egyes percét igyekszem értékelni.
A virágbaborult orchideáimat az ablakban, (lehet, hogy mégsem vagyok reménytelen?) a bagolyhuhugós, sirályvijjogós estéket, az újdonsült barátokkal átsörözött éjszakákat. Igyekszem magamba vésni a tengerzúgós délutánokat, a friss péksütivel töltött levegőt mikor a férjjel reggelizni megyünk, az első angol nyelvű könyvet amit kiolvastam (természetesen Asimov), a rámköszönő szomszédot.
Próbálok minden melegséget amit az anyókáktól kapok ezerszeresen visszaadni, nem meglepődni azon, hogy százszor jobb ember is tudok lenni, mint amilyennek valaha is gondoltam magam.

Egy dolgot azonban egészen biztosan magam mögött hagytam: azokat a bizonytalan sírós napokat, melyekről azt gondoltam mindig, hogy nem lehet, hogy nekem - nekünk - ennyi jutott.

Inspired by

Bemutatom Maine-t es Maisie-t.         Szeretem a szép cuccokat. Mindig is szerettem, csak elnyomtam hátra az a...