2017. december 31., vasárnap

A karácsony, a lovam és boldogújév





A karácsonyot végigmelóztam, de azért volt puccos vacsora amit Bali már előre lefoglalt, én meg csináltam neki cserébe töltött káposztát, hogy amikor melózom, akkor ne éhezzen se ő se a vendégek. Angol-magyar vegyestársaság volt, de ez senkit sem zavart. Nagyon jól éreztük magunkat az asztalnál, igazi karácsonyos hangulatú este volt.




Kicsit hiányoztak akik hiányoztak, de velünk voltak gondolatban.
Naon klassz kaja volt, és jókis beszélgetés ott és itthon is a délutánokat ücsörgéssel és iszogatással töltöttük.

 A gyerekek is jöttek mentek, szépen lovat cseréltünk és mindenki örült.
Kaptam kettő kedvenc parfümömet (hogy ne legyek büdös), aztán még gyönyörűséges világítós tükröt (hogy jobban lássam a bajuszomat és a szakállamat) és még könyveket (hogy ne hülyüljek olyan gyorsan) és még sok apró kedveset ami itt így szokás és a lányok már beintegrálódtak teljesen.
A nagylovam Balitól szupernagyló, és nem is tudom igazán, hogy kivel oszthatom meg az örömöm úgy, hogy ne tűnjék kérkedésnek -  csak két helyen - két távolélő felebarátomnak mutattam meg, mert olyan nagy, szép, puccos és kedves ajándék volt - aki ismer az tudja, hogy ez mennyit számít nekem és hogyan örültem sírva. Fogalmam sincsen, hogyan hozta ezt össze és főleg, hogyan tartotta titokban és ez már a második nagy titok amit sikerült megőriznie ebben az évben, és aki őt ismeri az tudja, hogy ez nagy szám.
Ta-Daam




Nincsen többé karikázásos várogatás a fotóboltnál, és nincsen többet alt+ctrl+del. Ez olyan, de olyan  pikk-pakk, hogy elképzelni se tudtam volna jobban.
Nah... aztán végevan a karácsonynak is már, sőt már mindjárt az évnek is, és ez csak azért baj, mert háromszor húzhattam fel a csillogós cipőmet itt a nagy ünneplésben, de már többet most nem lehet. Mire én is kidolgoztam magam, (a szörnyűbbnél is szörnyebb volt a temérdek sok diliház a munkahelyemen)  három napot pihentem, aztán megint kidolgoztam magam és most kikészítettük már a virslit és az innit és ülünk itt és örülünk magunknak. Jön a ÚÉV.
A gyerekek most még elkezdték az életet élni, szóval ők ezerrel már szórakoznak itt - ott - amott. Csillámkodós szemhéjjakkal és ötvencentis sarkakkal voltak s még jönnek újévet kívánni is, meg várjuk őket a jövő héten egy kis kerítésjavíásra mert azt meg kidöntötte a jókis téli, tengerparti, viharos szél tegnap éjjel.
A kutya örül, mert végre láthatta ugatócimboráját élőben is.
Az óév legnagyobb tanulságai számomra amúgy:
- A magyar televíziózás nemigen tud már méllyebbre süllyedni mint ahol van (szanyikapitány interjú, pomádé éneklés a reggeli műsorban (john travolta - pachmann péter), mondjuk emeli a sas kabaré fényét, hogy legalább már nem az a legalja, a színháznak se, és mosláttam a fábriba a szamócát - ennyiripacsot nem is bír el Magyarorszááág, de komolyan. (Mielőtt itten szó érné a ház elejét, én szinte egyáltalán nem nézek tévét, de a vendégek miatt respektálunk és most pár hétig otthoni adókat néztünk.) Aztán jött ez a vígszínházi karácsonyos videó, amit még ma sem hiszek el, hogy nem csak álmodtam, szóval nem is nagyon akarunk magyarkulturálódni mostanság. Nem hazaköpködésből mondom, de kishazánk már kezd olyan lenni, mint egy uhrinbenedek az egész, de télleg má...

Szóval...
Éljük a magunk kis lecsúszottértelmiségi-proli életét boldogan és mondhatnám, hogy itt a mese vége, de úgyse hagyom abba a blogot sose.
A koktélcseresznye ezévem tortáján amúgy, hogy kirúgtak a facebookos magyar hogolóscsoportból. Hogy miért, annak meg majd szentelek egy posztot ígérem.
Jóéjt.

2017. december 22., péntek

Régitörténet-mesélős


Folyton elvisz az orrom a múltidőbe. Egy-egy szagot ha megérzünk, mintha a láthatatlan illatszál nyomán előtekergő emlékek filmjét néznénk,  egy rövid megfagyott pillanat alatt egy egész estés mozit.

Beleszagoltam a nagyzacskó darált dohányba és visszautaztam az időben. 

Az első megállónál nagyapám pipafüstje mögül gyerekkorom nyárikonyhája tűnt ki, oda lett száműzve az öreg, mert az “újházban” már nem kapott engedélyt a tupákolásra - ahogy nagyanyám hívta a pipát - és miután anyámék kitették oda a kedvenc fotelét is, morogva bár, de belenyugodott. Lábát az előtte alvó Báró hátán pihentette, madzaggal felkötött, lenvászon nadrágján mindenféle gyanus foltok éktelenkedtek. Szerettem ott kuporogni nála a hűvösben, de azt nem szerettem ha elkapott és megszorongatott. Fura illatok keveredtek a papán és nem mindegyiket szerettem. A pipafüst az más. Az kellemes és a szakállán érezni a legjobban. Akkora tenyere volt, hogy bele tudtam ülni szinte egészen, mint egy nagy puha hintába.

Ha nem a kertben vagy az állatokkat prücskörészett - így hívta nagyanyám a látszatmunkát - csak ücsörgött a nagy, zöld, kiült fotelben, pöfékelt és bújta az újságot. Az első betűtől az utolsóig kiolvasta minden nap. Néha szunyókált, néha meg háborús dalokat énekelt németül meg szlovákul. A szlovákot az orosz hadifogságban tanulta meg két év alatt, mert azokkal volt összerakva - ezt mindig mesélte.... meg azt is, hogy gyalog jött haza negyvenkilenc nyarán, és két hónapig kereste a családját, mert minden svábot elüldöztek és bujdoklásra kényszerítettek az oroszok. A házukban idegenek laktak, nagyanyámat négy faluval odébb találta, egy rokon istállójában húzták meg magukat. Addigra nagyapám már mindent utált ami orosz és háromszor megköszönte az unokatestvérének, hogy befalazta a nagy “felszabadításkor” a nagyanyámat és a lányokat. 

Akkor vájogból két kézzel új házat épített, és a ház ma is áll, én még oda születtem.

A következő megálló a dohányszárító csűr.

Két nagy szántón termelték apám és a testvérei a dohányt. Szüret után hosszú kifeszített spárgán száradtak a hatalmas levelek egy - akkor számomra óriási - oszlopok által alátámasztott tető alatt, több szinten. Az unokatestvérem meg apám többméteres, szürke alapon fehér-kék-piros csíkos vászonanyagokat húzott ki és kötözött az oszlopokhoz. Ebbe a függőágyba mi belefeküdtünk és naphosszat olvastunk a hűvös, szellőjárta, dohányillatú pajtában. Erzsinéném házilag főzött hideg málnaszörpjét ittuk, és ha megéheztünk a mama lilahagymás-zsíros kenyeret hozott. 

A málnát nagyanyám és mindegyik nagynéném ugyanúgy csinálta. A gyümölcsöt nagy gézszerű anyagba kötötték és fellógatták a nyárikonyhában az asztal alá. Alatta vájdling ahová a málna leve néhány nap alatt, szép lassan kicsepegett. Közben néha szorítottak, tekertek rajta egyet-egyet. Amikor az összes nedű kifolyt, tűzre tették cukorral (ha sok volt akkor szabad ég alatt kondérban) és addig főzték, míg teljesen sűrű lett. Akkor magasnyakú “pálinkás” üvegekbe töltötték és dunsztba tették. A meggyszörpnél ugyanígy jártak el.

Mai napig ha beleszippantok egy kupac málnába, egyből látom magam előtt a csepegő, vérpiros csomagokat amelyek így visszagondolva eléggé szürreálisan néztek ki és más környezetbe helyezve - mondjuk egy Tarantino filmbe - egészen más lenne a hatásuk. Olyan intenzíven jelennek meg a képek a fejemben, szinesben, néha élesebben mint a félhomályos konyha a jelenben.

A nyári meleg por illata elvisz a szántóra, a muskátli levelének illata a házunk udvarába, a hideg fasírt a harkányi strandra, a hideg sültoldalas pedig a Rózsamamámhoz a villánykövesdi búcsúba (vagy ahogy faluhelyen mondták - bucsuba...). Ülök a gangon, és Rózsanagyapám meséli, hogy az a betyár a nagyapja vagy dédapja vagymi, és hogy mindenki RózsaSándor volt az egész visszamenőleges alföldi családban. Nagyanyám meg őrizget valami sárgult újságcikket erről meg az utódokról és anyámnak is megvolt egy darabig ugyanez. Hogy ebből miazigasság kérem én aztat meg nem mondom, de még nem döntöttem azt sem el, milyen abba gondolkozni, hogy egy tömeggyilkos lett volna a szépapám (vagymi).... hinnnye.

Úgy képzelem, van az agyunkban egy kicsike molekulapolc, ahol feliratok állnak. 

A BALATON felirat alatt a májkrémes uborkás zsemle és a nedves iszap szagmintája van, tapintás érzékszervének ott a langyos nyári szél, és a napsütés tüze a bőrön, ízlelésnek a dinnye és a főtt kukorica, hallásnak ott a fák susogása és az, ahogyan a víz csapkodja a hullámtörésnek odapakolt köveket, látószervünk ezernyi elraktározott képe van mindezek alá rendelve. Ezek ott sorakoznak mind, szépen rendbetéve a fejemben egy redőny mögött amelyeket az érzékekből felvillanó idegszikrák mozgatnak fel és le, ahogyan egy fotocellás ajtó nyílik a fény-nyaláb megszakadása (fotoelektromos hatás és imádom a fizikai kémiát igen) miatt. Egyszerűen zárul az áramkör és elöntenek az emlékek.

Az ISKOLA felirat alatt a ceruzahegyezéssel létrejövő langyos faforgács és a rohadt szendvics emléke mellett ott van tornazsákom zokniszaga, az ebédlő semmivel össze nem téveszthető menza illata, egyéb érzékeknek pedig ott a hideg kő amin ültünk az aulában, gyerekzsivaj, folytonos kattogások, a tanár hangja “nemfutafolyosón, eznektek gyülekező, mégmindignemtudja hogykellsorbanállniii, nemlóbálja a tornazsákját merfültövönvágom” amelyek a koponyámon belül oda-vissza hangzanak mint a kiálltás egy mély völgyben.

Bármelyik érzék útján jutok el ezekhez a polcokhoz, az összhatás egyszerre csal könnyet a szemembe és húzza mosolygásra a számat. 

Na evvan. Ilyen egy szagemlékezős iromány volt ez. Így karácsony táján amúgy is kissé szentimentálisabb vagyok, és az év vége meg az idő múlása is rátesz még erre egy lapáttal.

Az angolosan már két hete feldíszített karácsonyfa alatt angolosan szépen gyűlnek az ajándékok, várom a lovamat, van ott a nevemre több kisebb mellett egy nagy doboz amit - mikor senki nem látta -  megráztam és nem nyávogott, szóval nem tudom mi van benne. Izgi. Mindenkivel szembe tudok szállni aki azt a demagóg sablonos szöveget nyomja, hogy a karácsony nem az ajándékokról szól. De igen. Arról is. Akármilyen kicsi az a meglepetés, akármilyen kézzel fabrikált is, akkor is szép ez a szokás, hogy megajándékozzuk egymást. Mert szeretjük egymást, mert kigondoljuk, megtervezzük és általában el is találjuk. Voltak a mi életünkben csóróbb karácsonyok, és voltak kicsit módosabb karácsonyok, de összességében igenis számít, hogy ajándékozunk. Akkor is, ha csak egy vicces zoknit és akkor is ha mittudomén aranygyűrűt. Adni jó, és nem kell képmutatónak lenni - kapni is.

Most viszont viszlát, megyek szagolom tovább az életemet, tegyétek ti is azt.

Bódogos Önnepeköt kívánok mindenkinek.

2017. december 12., kedd

Inspired by

Bemutatom Maine-t es Maisie-t.

 

     
















Szeretem a szép cuccokat. Mindig is szerettem, csak elnyomtam hátra az agyam legmélyére és a fontossági listán is az utolsónak csúszott vissza. Papának volt egy farmere, nekem két kismamaruhám és abban elvoltunk. Egy-egy pár cipő, ha tönkrement mentünk a kínaiba. Nem volt ebből soha lelkibánatom, és nem volt kínszenvedés ez a fajta lemondásokkal járó élet akkor. Viszont nyomot hagyott az biztos, mert most meg tényleg jó érzés nagyon, hogy úgy normálisan fel tudok öltözködni az egyenruhás hétköznapokon túl.
Nem tudnék ölni egy szép cipőért, de szerelembe tudok esni vele. Nem tudnék meghalni egy kabátért, de nagyon szeretem az újkabátos érzést.
SOHA nem fizetnék többet egy-egy ruhadarabért mint amit megengedhetek magamnak most, és sose nem többet mint néhánytíz font. Szerintem akkor sem venném meg Maine-t és Maisie-t, ha milliárdos lennék, pusztán azért mert mikerültezenafotelon hééétezerkééétszáázforintbaaa?
A divatot, jimmychoot és korsékat nem azért lehet nézni, hogy megvegyed az ezerkétszázdolláros cipőt. Azért, mert ihletet ad. Színeket, formákat, kreativitást lehet lopni.
Ez a két darab egyszerű és nagyszerű. Okos példája annak, hogy nem kell túl sok ahhoz, hogy remekművet alkossunk.
A puritánságában és a körítésében van a nagyszerűsége. Elhiszed, hogy kell. Elhiszed, hogy nem tudsz élni nélküle. És elérték a célt. A moziban a Choo reklám után (2018 cruise kampány, video: IDE KATT  ) vettem egy csillámos bokacsizmát a karácsonyi partira.
Nem choo, nem szinesköves (azt majd a kinaiak leutánozzák jövő tavasszal), kicsit savanyúbb kicsit sárgább (kicsit rockosabb), de gyönyörű és az enyém.





Bemutatom Adele-t és Ayla-t.


     
(Csak Adele-t vettem meg nyugi.)

Szombaton karácsonyi parti a Rock Garden-ben. Ki kér outfit képet? Szeretném azt hinni, hogy nem csak én vagyok ilyen divatmajom.
Hát ez van. Nem is azért mert elhiszem, hogy attól leszek jobb nő ha csillog a lábam, hanem mert imádom, hogy néha a kisbékából hercegnő lehetek (az a herceg, de mindegy értitek). Ezt az élményt kínálja Maine és Maisie is.


Ötös UK méretem van, ha esetleg egy milliomos idetalálna.
Pusz

2017. december 8., péntek

Szössz

... avagy még húsz év után is sírva röhögök.


Férj számítógép szerelés közben, szórakozottan énekelve:


“...gáz van gáz, 

röpke kábel elbaszódott dünnyög száz bogár...”





(Az ominózus Nyár van nyár (röpke lepke száll virágra, zümmög száz bogár...) c. ének dallamára, ha nem esett volna le.)

Üzenetszössz...

...mert elfelejtettem Balinak egyenruhát mosni...