2011. január 26., szerda

Együtt a család

Pénteken este érkeznek látogatóba legnagyobbik otthonfelejtett lányunk, anyu, öcsém.
Némi kis bonyodalmak származtak autónélküliségünkből, (az öreg Rover bontóban végezte, már nem volt érdemes MOT-ot hosszabbítani rajta) adóvisszatérítésnélküliségünkből, pláne, hogy ez a kettő egyszerre jött.
Illetve nem jött.
Mindegy.
Béreltünk egy autót péntekre, ami a Balikám munkahelyi kedvezményével együtt nagyon kellemes áron levődött, úgyhogy probléma egyenlőre kipipálva. Lutonba kell elfurikáznunk anyuékért, mert ugye (és ez vegyes érzéseket kelt bennünk) a Ryanair egyenlőre ősz óta nem röpköd Magyarhonba. Így a jó kis két órás bristoli út helyett, röpke négy órás út lesz Luton. Szorozva kettővel. Rohadt nagy ország ám ez az Anglia. Ez csak mostanában tudatosult bennem is, amikor álmodozásaink tárgyaként a férjjel a Google Earth-öt nézegettük, hogy hova is kocsikáznánk el szívesen itt országon belül mondjuk nyáron.
Családdal ittlétük alatt sok sok sétára készülünk a környéken, bár télen kicsit más, mint nyáron, de azért így is el tud foglalni majd minket. A pálmák végül is nem hullatták le a leveleiket, rengeteg örökzöld van, úgyhogy a táj még így is színes, naná meg a tenger.  Nagyon remélem, hogy a szép idő is kitart még egy hétig.

(Lesz ami lesz nem fogom őket pörkölttel traktálni, indiai csípős csirkecombok fahéjas mazsolás rizzsel,  jacket potato, csirkecurry rizzsel, sausage, és sok sok salátalevél. Ilyenek lesznek az asztalra tálalva. (Persze nem egy napon  :D  ).)

2011. január 21., péntek

A reggeli gondolatok

Nem vagyok nagyon frissen kelős ember, de ez inkább a testemre vonatkoztatva igaz. Valahogy úgy van ez, hogy amikor felébredek, az agyam már teljes intenzitással működik, száguldoznak benne a gondolatok, mint egy nagyobb vonatcsomóponton a kocsik ide-oda, sokszor teljesen meg is lepődök, mik nem jutnak eszembe. Na ezt a tempót nem nagyon tudom követni testileg, az ágyból kilépve néha még ismételgetem is magamban, mint egy egyszeri szőke nő: "bal, jobb, bal, jobb". Nem vagyok alkalmas a koránkelésre, sőt, szerintem nem is embernek való. Kakasnak. Meg malacnak. Énekesmadárnak. Meg biztos van még egy csomó állat erre. Engem hagyni kell kialudni magam. Sajnos ez megint a nagybetűs élet számlájára írható, így van kitalálva. Kakas nem megy pipéhez, pipe meg megfullad.

Sok hálával tartozom az itteni időbeosztásnak, hogy nem kell korán kelni, mert én a koránkeléstől mindig egy kicsit meghaltam. Meg vagyok győződve róla, hogy azon évek, amikor főiskolásként, vagy ápolónőként, vagy egyszerűen "csak" az anyaság miatt négykor, ötkor, hatkor kellett felkelnem, napokkal rövidítették meg az életem.
Most van idő arra, hogy összhangba hozzam a bioritmusomat, hogy megvárjam, amig az összes részem utoléri az agyamat, es nem kell neki negyed óráig győzködni a testemet: "Kelj már fel!" . Régen, ha nagyritkán alkalom adódott, hogy nem kellett az idővel, felkeléssel, rohanással törődni, akkor a reggeli gondolataimat a mitfőzzekma, mennyipénzünkvanma, mikorjönhazaaférjemma, mondakörbenháromszögben töltöttem.
A fent leírtak okán a fejemben ma egészen más gondolatok is alakot tudnak ölteni, hiszen egy csomó kapacitás szabadult fel így, (még az mellett is, hogy folyamatosan angolul beszélgetek magamban gyakorlásképpen).
A fantáziámmal sosem volt gond, anyám és apám szerint sem. Olyan meredek dolgokat is ki tudtam találni, amit még nagy írók sem merészeltek. De aki hét éves korára túl van az összes Benedek Eleken, Grimm testvéreken, Andersenen, attól mit lehet várni? Annak a szülei örüljenek, ha nem főz szerelmi bájitalt a konyhában (szerintem apám sokáig gondolkozott, mi történt a rózsáival).

Úgy döntöttem tehát, hogy kantárt vetek a gondolataim nyakába, és istállóba teszem őket, ahol majd abrakolás, szőrfényesítés után meglásssuk mi jön ki belőle...remélem nem csak lócitrom...

Azthiszem, elérkeztem annak az óceánnak a partjára, ami hiányzott  az életemből.
Mindkét értelemben.

2011. január 17., hétfő

Az ujjaim már nem tudni Magyar...

Kedves rokon figyelmeztetett, hogy űberszar úgy olvasni a blogot, hogy nincsen ékezet.
Hát ennek is oka van, minthogy én vakon gépelek, nem a szememmel keresem a billentűket, hanem az ujjaim tudják őket, meg akartam szokni az angol fajtáját is, hátha szükseg lesz rája. Aztán mostanra meg annyira megszoktam, hogy az az érdekes helyzet állt elő, hogy minden ő-t o-nak akarok írni, es minden hosszú ú-t rövid u - nak, a kötőjelekről, meg a vesszőkről, egyéb írásjelekről már nem is beszélve, pláne meg a z-ről es y-ról.
A magyar karakter legalább tízzel több, az ujjaim meg ellustultak.
Jól kicsesztem magammal na.

Na ezt a pár sort is legalább háromszor javítottam.
Meg az ez feletti sort is egyszer...
...na még egyszer...

2011. január 2., vasárnap

Ugyek-bajok... azaz hogyan vesztunk el az angol burokracia utvesztoiben (is)

Immaron fel eve butorozunk itt Albionban, de az adovisszateritest mint havonta esedekes jarandosagot meg mindig nem sikerult elintezni(uk). Mostanra mar azon csodalkozom, hogy a Housing Benefit (lakhatasi tamogatasfele) es a Children Benefit (csaladi potlek szeruseg) egyaltalan eljutott hozzank, baaar a csaladi potlekkal volt egy kisebb fennakadas, de vegul az is megoldodott.
Az adohatosaggal viszont nem nagyon boldogulunk, illetve ok nem boldogulnak sajat rendszerukkel, es mostmar jobb is volna ha inkabb megboldogulnanak hogy szepen fejezzem ki magam.
Bar Magyar honban hozzaszoktunk elegge, hogy mindig a mi papirjainkkal volt a problema, mindig a mi levelunk keveredett el, es mindig nekunk kellett a csekkjeinket osszeszedve bizonygatni, hogy de igen be lettek fizetve az aktualis osszegek. A tuzoltout az egesz falu hazai helyett a mi hazunkban foglalt helyet - legalabbis a terkep szerint nem volt meg a nappalink fele - virtualis nappalink volt, en ugy kepzelem, mint egy holoszoba letezett csak.
Hulyen hangzik, mentegetozesnek hangzik, es en sem biztos, hogy elhinnem, ha nekem akarna valaki beadni, hogy higgyem el, mindig a rendszer hibas, es sosem o maga. Ez pedig velunk eppen mindig igy all. Hogy miert azt nem tudtam meg megfejteni, es felallitottam egy elmeletet annak erdekeben, hogy ne bolonduljunk meg, ez az elmelet pedig az, hogy  a gondviseles, sors, vagy mittudomen, azert allit elenk tobb akadalyt, hogy ezaltal meg tudjuk becsulni azt, amikor valami azonnal sikerul (megjegyzendo:  pl. gyermeknemzes, autovasarlas - melyek ugye termeszetukbol fakadoan is ritkabban fordulnak elo.)
Tehat az adovisszaterites.
Ami ugye jar(na), mert egyenlore a ferj egyedul keres, es a gyerekek meg ugye vannak.
Nem is annyira a penz miatt (bar jol jon a plusz havonta) hanem inkabb azon kedvezmenyek miatt amelyek a Tax credit melle jarnanak. Gondolok itt pl. az iskolai etkezesre, mely ingyenes lenne ha mar meglenne ez  a nyamvadt hatarozat.
De nincsen meg. Szeptember eleje egeszen pontosan huszonhatodika ota. Beadas utan harom hettel felhivtak minket hianypotlasra, amire szamitottunk is, hiszen nem volt meg NI szam nekem. De addigra mar reg megvolt az idopontunk, ugyhogy szepen mar oktober elejen elmentunk ugye az interjura. Oktober vegere meg is lett a szam, amit a ferj telefonon bediktalt az ugyfelszolgalatnal, es ezutan mar csak megnyugodva varakoztunk. Mikor a harmadik het is letelt, mar kezdtunk feszkelodni, hiszen a harom honapos visszamenoleges kifizetessel, plusz a felretett penzunkkel szerettunk volna egy nagyobb csaladi autot venni, lecserelni az oreg Rovert. Na ekkor a ferj telefonalt az ugyfelszolgalatra, ahol is megnyugtatott minket az ugyfeles, hogy az en NI szamom ellenorzese folyik, es minden rendben van, tulajdonkeppen a jogosultsag meg van allapitva. Na ekkor megint vartunk. Ezek utan a ferjem hetente felhivta oket, es minden alkalommal ezt a valaszt kapta. Igy telt el a november is. Na december masodik heteben mar kisse eroteljesebb hangnemben, mar-mar szinte kovetelozve beszelt egy ujabb ugyintezovel, es rakerdezett, hogy hol lehet panasszal elni, vagy ki a felettes szerv, mert ez mar tarthatatlan allapot. Erre az ugyintezo utananezett "gyorsan" az ugyunknek, es kozolte, hogy a claim-et (kervenyt) toroltek, mert hianyzott egy adat (az en NI szamom) es potlolag sem lett benyujtva. Na ettol mind a ketten padlot fogtunk. Nem azert, mert eppen nem lehetne beadni megegyszer, hanem mert a kevezmenyt visszamenoleg harom honapra lehet igenyelni, es nem mindegy, hogy ezt honnan szamoljak.
Ekkora a ferjem szaja mar habzott a meregtol, keszitettem a vizes borogatast a fejere, meg egy kotelet, ha esetleg elszabadulna az elfojtott duhe, aztan az esetleges kesobbi suicid szandekaitol tartva inkabb megis eltettem.
A csajszi fulet is egethette a telefon, mert visszahelyezte aktivba a claim-unket, otvenszer elnezest kert, es megigerte, hogy azonnal tovabbitja az ugyunket a mittomenmilyen csoporthoz.
Ez Karacsony elott tortent.
A postan ma kaptunk egy friss claim beadasahoz szukseges nyomtatvanyt. Erre mindketten beszartunk.
Miutan felmostam a ferjemet, kitoltottuk, lefenymasoltuk az osszes hivatalos papirunkat, irtunk egy panaszlevelet, es az egeszet egy hatalmas boritekban feladtuk.
Most csorgo nyallal kavicsot szopogatunk, es remenykedunk, hogy januar vegeig megjon a penzunk, es nem kell a lutoni repterre az oreg Roverrel elindulni anyamekert.

Inspired by

Bemutatom Maine-t es Maisie-t.         Szeretem a szép cuccokat. Mindig is szerettem, csak elnyomtam hátra az a...