2018. november 12., hétfő

Felemelkedés

Írnék is meg nem is.

Van jó sok mondanivalóm, de mostanában nem éreztem szükségét, hogy beszéljek itt, amúgy az életemben sem. Kissé elcsendesedtem egy pár hétre.

Talán mert kicsit beleuntam, hogy úgyse figyel senki, persze hallgatnak, de igazán nem figyelnek ezt éreztem. Aztán lehet az is, hogy olyan sok megbeszélni volt magammal, hogy nem volt igényem arra, hogy másnak beszéljek. Szomorú is voltam belül, nem elkeseredett, csak szomorú. 

Kidolgoztam magamból sok kérdést sok kételyt és szorongást. Próbáltam megint talpra állni és megint visszagondolni sokat, hogy minden sarokba kesergés után hogyan mentem tovább.


Néhány sérelmet kikommunikáltam magamból - ez így de szépen hangzik, konkrétan kettő embert rettentően kulturáltan küldtem el a picsába - az elmúlt hónapban. Egyik este - amikor elsírtam magam a túlsütött hal miatt - elmagyaráztam a családomnak is, hogy kicsit hímestojásként bánjanak velem, legalább csak pár hétig mert nem tudom mi van, de attól elbőgöm magam, hogy az együttvacsorázós estén senki se akart lefotózni az új sárga ruhámban és az új bőrdzsekimben, mert mindenki mással volt elfoglalva és aztán már késő volt, mert a kabátot is le kellett venni az étteremben és már kedvem se volt hozzá elmúlt a varázs... és három hétig őrizgettem ezt a sérelmemet, ami amúgy igazságtalan, mert ők tökre törődnek velem csak nem mindig úgy és akkor ahogyan én elvárnám, de ez nem az ő hibájuk. Nem ők tehetnek róla, hogy az ősz ilyen bebábozódott hangulatban ért engem.

Mindent úgy érzékeltem magam körül, hogy túl sok, túl hangos, túl fényes. Nem akartam a világot az embereket a beszédet egyáltalán semmitse.


A munkahelyemről most nem ejtek szót, annyi elég, hogy káosz van és NAGYON nehéz a beteganyag, tele vagyunk és az új mamókák egy része iszonyatos állapotban van.

Mondjuk ez sem használt a feldolgozási folyamatomnak, de legalább elvonta a figyelmemet - aztán lehet, hogy pont ezért nem volt időm magammal beszélgetni. Komolyan volt két-három hét, amikor minden pillanatban el tudtam volna sírni magam annyira fájt az élet.

Na.

Hát ez van, ez is én vagyok. 


A múlt héten moziban voltunk. Soha nem voltam óriási QUEEN rajongó, de nekem is voltak személyes kedvenc dalaim tőlük. A Bohemian Rhapsody például azért állt közel hozzám mert rettentően visszatalál a fiatalságomba, a Wayne’s World c. film meghatározó dala és egyébként is.... a Show must go on és a Who wants to live forever fájdalmasan szép és az utóbbi amúgy is hegylakó... 

Freddie annyira karakteres, különc, és a végén már szabad művészegyéniség volt, hogy senki nem hagyhatta figyelmen kívül. 

Nagy film. 

Nekem. 

Pont az tetszett benne a legjobban, amit néhányan kritizálnak, hogy semmi nem volt benne kifejtve igazán. Sem a melegsége-biszexualitása, sem a szüleivel való kapcsolata, sem a magánélete sem a konfliktusai. Nem volt benne teátrális haldoklás, sem nagy drámák. És mégis...

Ezzel együtt éppen eléggé lejött a filmből aminek le kellett jönnie. 

Amit maga után hagyott mint ember, az pontosan az az érzés, amikor kijössz a moziból és ürességet érzel. Mélységes bánatot. Nem csak mert elment egy nagy karakter... mert nem kellett volna így lennie. Ha csak egyetlen ponton másként alakul az élet, ha csak egyetlen mondat nem hangzik el, akkor lehetett volna másként. Ha egy ölelés jobban a helyén van, ha egy válasz elhangzik, ha valaki felvesz egy telefont... ha ... ha...ha... ha tíz évvel később történik... még ma is élne.

 Ezt hagyja maga után a film és ezt hagyta maga után ő.

Elgondolkozni, hogy tényleg van e értelme itt kapálózni és egyáltalán helyre lehet e hozni dolgokat, hogy ne legyen késő bármit megbánni. Nem csak Freddie gondolkozott ezen, hanem körülötte mindenki. A film pedig ezt hozza elő. Jó feladat volt ezt megfogalmazni és akik arra várnak, hogy majd jókis bulvár kutakodás lesz Freddie Mercury életében azok el se menjenek.


Voltunk továbbá a papával Exeterben shopping túrán. A nagylánnyal megbeszéltek alapján - tudniillik, hogy ők a játékfélét biztosítják karira, mi "csak" ruházzuk fel őket az óvodára és bölcsődére mert ha minden úgy megy ahogyan fohászkodunk érte, akkor február március körül szükség lesz ezekre.  

Konkrétan lehet, hogy túltoltam -  de legalább lesz ruhájuk - sem a csillogós nussziii-t sem a csillámos ponnii-t (unikornis, mert az is póni) nem hagyhattam ott, a szivecskés cicagatyáról és a pompomos pulcsiról nem is beszélve, a Helga amúgy is igazi nagybetűs csaj.

A Martinnak meg a  traktoros és a minecraftos pulcsikról nem tudtam már a végén se lemondani igaz a starwarsos fürdőköntöshöz meg a bundázott, kőmosott, retrofarmerdzsekihez a férj ragaszkodott. Mindkettőnek vettünk egyen herripokopperes pizsamát, természetesen Griffindor színeiben.

 Tavaszig tuti nem kell semmit venni. :)

Hazafelé a férj megállt a newton abbot-i retail centernél és én próbáltam csodálkozni, de éreztem, hogy a Hobbycraftba megyünk. Meghívott  fonalra, vettem csodákat a télre és betáraztam pamutból mert polipot és unikornist kell horgolnom az unokáimnak.

Ezek után behúzott a Costába és karácsonyízű narancsos forrócsokit ittunk és holland mazsolás csigát ettünk hozzá. 

Ahogyan a forró csoki kortyonként melegített fel, úgy kezdett visszatérni belém az élet és itthon már csak egyetlen nagy sírásra voltam képes, de asszem ez már csak az elmúlt pár hónap elbúcsúztatása miatt, és azóta jól vagyok megint. 


Visszatért a jó kis türelmesen idegbeteg, kedvesen szarkasztikus Róza, aki már azon sem bőgött tegnapelőtt, hogy járni is alig tudott mikor négykor eljött a munkahelyéről és a nyakába szakadt a viharos széllel érkező eső és kettő perc alatt - az előző nap fissen mosott és egy óra alatt frizurára rendezett hajával - szarrá ázott mert az esernyőt értelme se volt felhúzni se... és jött a heti kajaszállítmány a Sainsburytől még főzni is kellett és szaladt a ház ... hát anyád.

... csomagolom a csillogós nussziit és a herrikopperes pizsiket és mosolygok pedig úgy hiányoznak.

A reményhal miatt megin betettük a lottót directdebitbe. Hát ez van.


Most, hogy megin’ - ha fülig nem is ér -  de normális állapotban van a szám, kicsit várom a karácsonyi partit is, nem annyira mint az előző években és asszem új ruhát sem fogok venni hozzá - mert annyi kompenzációs vásárlást vittem véghez az ősszel (bár egy nőnek sose lehet elég ruhája pláne cipője) - hogy inkább előveszek egy pár évvel ezelőttit, de ezt a kijelentésemet nem írnám alá a véremmel azért.


A jövő héten szemklinika - kontroll scan - és szuri.

Kiváncsi vagyok a scan eredményére nagyon, talán most kapok jó hírt is mert ha tartjuk a szokást akkor a múltkori rossz hírek után most jóknak kell jönni. A szuritól most jobban tojok mint akár az első alkalommal pedig ez már a negyedik. Szerintem karácsony előtt már többet nem fogok kapni, ha kell még akkor az úgyis január lesz már. Reméljük a legjobbakat, tudniillik, hogy nem kell a karipartira walking dead szereplőként mennem mint ahogy pl. Londonban jártam... 



Na megyek, mert a konyha romokban. Töltött paprika lesz ma, kb. két éve nem volt, pedig kedvencem.

Puszpá

WonderRózaJedi



2018. november 2., péntek

Szarzsák

Jackrussell kutyánk a Málna előtt sose volt. Mindig tacskó volt a családban, egy akivel nevelkedtem egy akinek a szerelmi bánatomat panaszoltam. Aztán evidens lett, hogy mikor nekem gyerekeim lettek meg végre egy ház ahol kert is volt, szintén tacskó(jellegűfalusikeverék) kutyát vettünk oda.

A tacskó meleg, nyugodt,  barátságos és szomorúszemű kutya, teli ragaszkodással, hűséggel és bölcsességgel. A legjobb gyerekek mellé. Soha nem fog csalódást okozni, soha nem fogja bántani őket, fáradhatatlan járszótárs, sose unja meg a nyúzást. A háttérből okosan és csendesen figyel ha nincsen szükség rá, és türelmesen üldögél vagy alszik.

Olyan mint egy sokat tapasztalt nagypapa, aki csak akkor szól, ha van mondanivalója. Igazi cimbi.

Fánink távozása után egy évvel megörököltük ugye ezt a szarzsákot.

A jackrussell hát hogyismondjam... ha nem is homlokegyenest, de nagy százalékban ellentéte a tacskólétnek. Ő mindig előtérben kell legyen és mindig a központban. Minden őérte, az ő szórakoztatására, az ő jólétére vagyon teremtve.

Okosabb mint bármelyik kutya akivel életem során találkoztam, nagyon határozott személyiség és végtelenül magabiztos. Óriási karakter. Egy csupa szerethető rosszaság.

Ő meg van győződve róla, hogy ő a családfő és minden ami körülötte történik az őérte van. Kimeríthetetlen szeretetzsák, folyamatosan adja vissza cserébe a szőrével együtt, szóval igazából ez nem igazi önzés, csak olyan magától értetődő elvárás a részéről. 

Én meg vagyok győződve róla, hogy a levélbedobó nyíláson egyszer a levelekkel együtt a postást is berántja mérgében.


Tanítani is ezért nehezebb - szerintem - mert önfejű és makacs. Totál magától megtanul dolgokat és szavakat (amik neki fontosak, vagy csak mert praktikus) de amit tanítani akarsz neki, azt annyira nem szeretné. Minden sejtjével ellenáll, nehogy má cirkuszi majmot csináljunk belőle, neki az a jutalomfalat JÁR és majd körbefordul ha úgy tartja kedve. Bele kell tenni a munkát, megtérül. Az a tipus aki nem hozza oda a papucsodat mert te szeretnéd neki megtanítani, de ha sétálóidő van akkor a hámot kérés nélkül lerángatja a kampóról.


Ha azt szeretnéd, hogy háromezer duracellnyúl egyszerre ugorjon a nyakadba és egy oroszlánfóka lesmároljon csak mondd ki a szót: LABDA...padlószőnyeget is felszedi, Tutankhamont is kiássa neked.


Mindent megjegyez és borzasztó jó az időérzéke. Látja és érti az összefüggéseket a dolgok között. Pl. nem csak olyat, hogy zárom az ajtót lekapcsolom a villanyt = alvás - ami nyilván rutin, hanem pl. ha nem esik az eső akkor nem áll meg lábat törölni az ajtóban.

Este 11 felé odaáll a lépcsőhöz és néz rám "...namivvamivva nem megyünk?" Ért nem csak parancsszavakat, hanem rendes mondatokat is. Név szerint ismeri a családtagokat. Pl. ha azt mondom menj Tamarához akkor a Tami ölébe ül be, nem máséba akkor is ha mindenki itt van. Rettentően sok esze van, de ezt többnyire arra használja, hogy megmutassa mit szeretne, de rádbízza a végrehajtást :)

Ma reggel is. Lebotorkáltam félnyolckor a szabadnapomon. TUDJA, ha nem mentem reggel el, akkor valószínűleg itthon leszek ma és még neki is lesz alkalma velem a kanapén henyélni és még lustálkodni tovább. Reggeli rutin: kikéretőzik pisilni, bejön, én már megkaptam a kávémat apától és a kanapéban iPaddal henyélek. Felugrik és bebújik a plédem vagy köntösöm alá (attól függ épp melyikkel takarózom), ha pedig ezek egyike sincs rajtam - tanácstalanul félrefordított fejjel néz... szinte látom, hogy a kis fejében emberi mondatok cikáznak... "most mivan, nem követed a protokollt... hol a takaróm?" és néz az apró háromszög fejével meg a háromszög füleivel és az okos szemeivel szuggerál. 

Én rákérdezek: "Mit akarsz?" Erre kétlábra áll és az orrával a kanapé háttámlájára dobott köntösömet megpöcköli és egy ilyen érdekes félásítós félig felnyögös hangot ad ki:"nyigga". 

Mondom: "Szeretnél még betakarózni?" Erre megrázza a fejét és prüszköl egyet olyan lovasan (ez rendszerint igen-t jelent). 

 Lehúzom a köntöst a karfáról és betakarózom, ő bebújik alá, de még háromszor körbefordul hogy megtalálja a kényelmeset, minek eredményeképp az iPadom leborul a tartójával együtt és leöntöm magam kávéval...

Szeretem.




Update: Mire megírtam a posztot és megittam a kávém már megéhezett. Próbálja felhívni a figyelmemet azzal, hogy ugrabugrál és ha odanézek elszalad a konyha irányába. Nem figyelek rá. Most a férjem hónalját böködi az orrával és sértődötten néz.

 Megyek, adok neki enni.

Felemelkedés

Írnék is meg nem is. Van jó sok mondanivalóm, de mostanában nem éreztem szükségét, hogy beszéljek itt, amúgy az életemben sem. Kissé elcsend...