2014. január 30., csütörtök

Szössz

Én - Megyek aludni fáradt vagyok.
Férj - Vakard meg a hátam!
Én - Persze má...
Férj - ...hát ki vakarja meg? A szomszédba nem mehetek, ott melegek laknak...

Férj munka közben a számítógép elôtt morfondírozik:

"Üdvözli a varázsló" hmm...Jónapot kívánok!

2014. január 25., szombat

Nincsen annál fertelmesebb érzés, mint amikor az ember gyereke szenved.

Mindannyiunknak, nekik is végig kell járni a megismerések, döntések, elengedések útjait, bele kell mászni a magunk sötét lyukaiba. Nincs ez másképp náluk sem.
Hiába minden óvó erőfeszítés, előbb utóbb maguknak kell helytállni, megharcolni az életért, a boldogságért, számolatlan könnyeken, át nem aludt éjszakákon keresztül.
Nagy ügy. Én is megtettem, mind megtettük, mégis itt vagyunk - magyarázom magamnak...
de nem segít.

Ha tehetném elmarkolnék mellőletek mindent ami valaha bántott, és még fog, de nem tehetem. Jól van ez így kitalálva biztosan. Ezektől lesztek majd azok, akik, ettől lesz az életetek a tiétek, hisz könnyeken át vezet az út mindenfelé, bármifelé...mert hát könnyekkel indul az élet és könnyekkel ér véget.


Lelkünk könnyű, mint a felhő,
mi az égben bolyhos,
hasadna,
érdes, mint az öreg vászon,
tart még, de már 
szakadna,
kemény, erős sziklakő
feszülne ezer
darabra,
fán a selyem, őszi levél
hullana, de 
maradna.

/ részlet 18 éves önmagamtól, címe nincs /


2014. január 20., hétfő

Angol szössz

- Amy! Do not sleep now. Drink your tea... 
- Sorry? Lost your key?

(- Amy! Most ne aludj. Idd a teádat...
 - Tessék? Elveszett a kulcsod? )


2014. január 18., szombat

Szössz

...avagy öregek vagyunk...

Apa - Minek már elmenni kislányom? Semmi értelme késő van, már hét óra... mikor akarsz hazajönni?
Nóri - ... ööö ... holnap...

Az életem margójára

Ezt a hozzászólást egyben másolom ide, posztként, mert annyira szép és annyira jól esett.
Nem tudom hány olyan olvasóm van, aki csak "csendben" olvasgat engem, de ha csak ő egyedül, már akkor is megéri itt irogatnom. Visszajelzésül annyit, hogy a Bolerot ismerem és szeretem, réges-rég egy nagyon mély és maradandó érzelmeket hagyó filmben - Egyesek és mások a címe - hallottam először, azonnal megszerettem.
Tehát a levél:

"Szia Rozamami!

Úgy vettem ki a szavaidból, örülsz annak, ha valaki, aki csendben olvasgat, hírt is ad magáról, hát szeretnék eleget tenni ennek az óhajnak: ím egy újabb sorstárs, nem merem azt írni, lelki társ, mert talán tolakodónak hathat. De annyira döbbenetes a sok hasonlóság (pl. szó szerint megfogalmaztam a páromnak, amit te is, azaz hogy itt minket senki nem szeret, nem ismer el, nem becsül semmire, holott mindig csak adtunk, a végsőkig alkalmazkodtunk stb, de hisz ismered ezt; és ha hiszed, ha nem, a virágokkal is ugyanúgy jártam, mint te, nekem még soha nem sikerült szép virágoskertet kreálnom, mi több, a lakásban vegetáló párák is kimutatják ellenszenvüket irántam, de a legfontosabb hasonlóság a végső összeomlás lezajlása annak mind testi-fizikai, mind lelki vonzataival egyetemben), hogy el kellett gondolkodnom ennek kapcsán pár dolgon. Bocs, ha túl filozofikus lesz, sajnos nálam ez amolyan lelki kényszer. (Ja és kedvenc olvasmányaink is hasonlóak, pl. Titán szirénjei nálam alapmű, József Attila örök favorit és a többi, Lem és társaik, no meg a sci-fi őrület is stimmt, és én is csak olvasok-olvasok-olvasok túlélendő, amit túl kell élni.) Szóval a lényeg: nyilván ismered Ravel Boleróját. Az egy zenei fraktál, ugye. No és ha megnéznénk most felülről azt, amit megélünk egészen lent, szerintem ugyanezt látnánk: most valahogy kibomlik a magyarok közt egy dallam, ezer hangszeren, ezer variációban, mégis önmagát ismételve, de egyre teltebben, egyre zengzetesebben. Valami ebből egyszer kialakul, de innen sosem fogunk egyben rálátni, majd az utókor talán.. És neked és másoknak – a szólistáknak és a zenekarnak – szerintem azért kellett lebukni a loch nessi mélységbe, hogy megmutassák, hogy kell kiúszni a partra, kikászálódni, és saját lábon fütyörészve szabadon elsétálni. Ismerek olyat, aki ezt nem a külső határt átlépve, hanem egy másik határt lebontva tette meg, jurtával, sok gyerekkel, de ez mit sem számít, itt a lelkek felszabadulása a tét. Remélem, értesz engem, ha nem, bocs, én is csak érzem a dolgot, tán megfogalmazni annyira nem tudom. Szóval le a kalappal előttetek, igazi szólista vagy a Boleróban, ha van kedved, hallgasd újra a YT-on, nekem zenehallgatás közben sokszor bevillannak ám a dolgok rendesen.

Mi most épp ott tartunk, hogy várjuk a leadott állásajánlatokra külhonból a választ: istenem, épp a napokban dől el, mi lesz a sorsunk, lehetünk-e mi is szólisták a darabban! Férjem diplomája félig honosítva, már csak a kiegészítő képzést kell hogy elfogadják, tanuljuk itthon a nyelvet magunkban, és meglepő módon haladunk is vele – és izgatottan várjuk a fényt, a jelet, hogy kinyílt végre a kripta ajtaja, és mi is a gyerkőcökkel végre elkezdhetjük élni az életünket, amire a férjem és én szinte születésünk óta csak készülünk-készülünk – tudod, mint a Gyaloggaloppban a sosem odaérő lovag, na valahogy eddig mi is így trappoltunk a mozgójárdán egyhelyben egy magunk alá képzelt nemlétező lovon. Basszfütty.

Én olvasni foglak továbbra is, és ha megkaptuk a rajtjelet, és már szabad levegőt szívhatunk, s sikerült begyógyítani minden sebet, kipihenni ezt a rémálmot, egyszer magam is nekilátok, és közzéteszem a történetemet, mert hiszem azt, egymás életéből is tudunk nagyon sokat tanulni. Klassz ember vagy, nagyra tartalak!

Nagy teli kalapokkal nektek, ölellek; egy, a továbbiakban ismét csöndes olvasód:
Matilda "

Köszönöm

2014. január 17., péntek

Szössz...

...avagy egy fárasztó nap után:

Balikám odajött hozzám ma este a konyhába, jól megsimogatott,  megölelgetett, majd sóhajtva kiszakadt belőle:

- Jaj Mama...én úgy beülnék már veled egy buborgós vízbe...- majd meglepett arckifejezésemet látva így folytatta - őőő...olyanba, ami csak úgy magától buborog... nem én csinálom...

Szössz

Bemegyek a Joan-hoz. Imádom az öreglányt. Ahogy szoktam bekapok egy csokigombot a tálkájából az asztalról. Ahogy szokta - minden nap - így szól:
-...have a bar in the top draw Fluffy. Help yourself... ( Fluffy - ez én vagyok, a hajam miatt így hívnak a munkahelyemen, lassan már mindenki. Egyik régi mamómtól kaptam a nevet, aki azóta már nincs velünk.)
- Thanks Joan, but I try to remind my shape...
- well...the round is also a shape...

(- ...van tábla(csoki) a felső fiókban Bolyhoska. Szolgáld ki magad...
- Köszönöm, de próbálok vigyázni a formámra...
- hát ...a kerek is egy forma...)

2014. január 10., péntek

Házastársi konverzéjsön

- ...bezzeg a tegnapi maradék meg ott marad...
- Nem is! Én ettem még egy nagy tányérral, nem is tányér volt, hanem az a majolika!
- ??? - nevetek
- Most mit röhögsz ki? Nem ismerted ezt a szót?
- De igen, csak azt nem gondoltam, hogy még ez is betolakszik a vánkos, a dunyha, meg ilyenek mellé...
- Csak irigykedsz, mert nagyobb a szókincsem mint neked...

- Hagyd anya, apa ilyen falusi diksönerit használ.



2014. január 6., hétfő

Integetni jó

Van az az angol, akinek a kedvéért félreteszem a újdonsült "sehovasenincsenkedvem" antiszociális viselkedésemet, belebújok a céépruhámba és belevetem magam a társasági életbe.
Előljáróban annyi: tudni kell az angolokról, hogy a szabadidejükben, pláne ha parti van képesek 17 éves csitribe átvedleni - tökre mindegy, hogy amúgy hány évesek. Először nem tudtam eldönteni, hogy ez jó, vagy gáz, de már értem a lényegét. Ők tényleg leeresztik a gőzt és itt most nem az alkoholizálásra gondolok, mert olyan sokat azért nem fogyasztottunk pl. a karácsonyi partin. Amúgy is óvodás módon tudnak örülni a legapróbb dolognak is, más örömének is, saját maguknak is, meg csak úgy az életnek. Valahogy nem felejtenek el gyereknek maradni.
 Ja, tudom persze a jóléti társadalom, szerintem nem csak ezen múlik. Nem egy munkatársam van aki azért annyira nem él jól, valahogy mégis boldogabbak.
Ok mindig van a partira: szülinap, karácsony, csakúgy...
Fura képek kezdenek sorakozni a fejemben emlék gyanánt. Megvan a nyolcvan éves főnököm péniszt formázó hajpánttal a fején (najó, nem ő vette magának, és nem is ő tette a saját fejére, de benne volt a marhaságban), a nyakba akaszthatós felespohár és a rózsaszínű egyenstóla mint kötelező partikellék, Andy egész alsónemű garnitúráját is megismertem az éjszakák során (ne kérdezzétek).
Ismerem már a trágár dalokat, melyeket óvónéniket megszégyenítő lelkesedéssel tanítanak nekem.
Folyamatosan halálra szivatják egymást - és marhaság, hogy az angolnak nincsen humora - ilyen eszméletlen szócsatákat, szarkasztikus beszólásokat sosem hallottam mint itt, és nem is nevettem ekkorákat még sem munkahelyen, sem buliban.
Az is igaz, hogy eleinte csak zavartan mosolyogtam, mintha én lennék az egyetlen felnőtt.
Aztán később, a magamról alkotott véleményemet erősen revidiálnom kellett. 
Mindig azt hittem, hogy fiatalos vagyok, meg modern, laza, mai felfogású. Rá kellett jönnöm, hogy ha nem is vagyok őskövület, de lazulnom bőven van még mit. És igen, mi veszíteni valóm is van?
Semmi.
Ha énekelni akarok este az utcán, énekelek és velem énekelnek a többiek, ha dombot mászok (itt elég gyakori) hallom a hátam mögött a tök idegen srácokat "do it". 
Már nem lepődök meg, ha az utcán szembejövő vadidegen megdícséri a sálamat, vagy a hajamat, ha egy hideg estén bámészkodunk a férjjel a tengerparton és a mellénk telepedő párocska megkínál a termoszukból.
Itt tanultam meg közel a negyvenhez mi az, hogy carpe diem, hogyan kell csak úgy a magad és nem utolsó sorban a mások örömére élni. 

Úgy, ahogy az öreg integetős ember integet az út szélén, csak hogy az emberek visszaintsenek, a célja csak annyi, hogy mindenki mosolyogjon egyet. Vagy ahogy a gereblyés ember a parton, aki csak azért gereblyézi bele a homokba, hogy all you need is love, hogy legyen egy jó napod, perced...

...vagy csak mert örömgereblyézni jó.

Ez volt számomra az elmúlt egy év tanulsága.

Moses - the waving man Torquay





2013 Május
2014 Január







Sandman

2014. január 1., szerda

Csöpögős évköszöntő

Lassan négy éve gyökeresen megváltoztattuk az életünket.
Büszke vagyok a férjemre, a gyerekekre és magamra.
Köszönöm, hogy kaptunk lehetőséget élni.
Köszönöm, hogy vége lett a nehéz napoknak, köszönöm a meleget, a fedelet a fejünk felett, az ételt az asztalon. Köszönöm, hogy remek gyerekeim vannak, szerető férjem, hogy anyu és öcsi meg a barátok boldogulnak ott a messzeségben. Köszönöm apunak, hogy ilyen jól segít nekem, hogy így vigyáz rám bárhol is van. Köszönöm a meg nem született gyerekemnek, hogy megmentette az életemet.

Lehet ugyan, hogy nehéz elhinni, de nincs újévi kívánságom más, minthogy maradjon minden így, ahogy most van.

Azt kívánom mindenkinek, hogy legyetek legalább ilyen boldogok, mint mi vagyunk.

Tej, kiskanál, univerzum

 Megint az van, hogy szombat reggeli közléskényszeremet pár mondatba kell sűrítenem. Addig is fogalmazom majd a fejemben amíg ideérek, viszo...