2016. december 27., kedd

Mrs. Brown tanulságai

"If you don't play the game, don't make the f...kin' rules."

(Ha nem veszel részt a játékban, ne gyárts szabályokat!)

Azt, hogy ki az a Mrs. Brown majd elmondom később.

Gondolom mindenki legalább kétszer volt boldog karácsonykor, ahogy én is.
Amikor jött, meg amikor elmúlt.


2016. december 23., péntek

Szössz

Bali méltatlankodik:

"Aszittem, hogy túl lelóg a hajam a homlokomba, de észrevettem, hogy a szemöldököm lóg fel..."

2016. december 18., vasárnap

Időmérő

A szabadnapos reggelen abból tudom, hogy fel kell kelnem a seggemről, hogy elfogy az óriás bögre tea a kanapé melletti kisasztalról. 
Ennyi volt a reggeli lustálkodás. Egy nagybögrényi tea.
Aztán van, hogy negyven perc sütési időt úgy mérek, hogy megiszom a kanapémban egy közepes bögre teát.
Egy fél óra plusz ébrenlét este egy kisbögre tea.
Természetesen tejjel, cukor nélkül. 

Ha itthon vagyok, csak a legritkább esetben nézem az órát. Addig se öregszem.
Pá.


Nagylány összeszedett több doboz játékot és kinőtt fiú cuccokat, ruhát, cipőt, (mert ugye kislány érkezik hozzájuk hamarosan). A facebookon egy rászoruló csoportban gondosan kiválasztott egy családot, akik ma egy órára mennek hozzájuk felvenni a csomagokat. Ez a család egy beteg három hónapos kisfiút nevel, szintén albérletben laknak Budapesten.
Nem azért írom ezt le, mert tapsvihart várok, hanem mert bámennyire is tökéletlenek is (és vagyunk mindannyian) azért én borzasztó büszke vagyok a gyerekeimre.

Többiekről növőrendben.
Nórafúriafűz: seveledsenélküled kapcsolatban, a hatodik összetörött telefon után is szeles, szenvedélyes, hirtelen természet amilyen mindig volt. Tanulni utál, utált mindig is, de dolgozik látástól mikulásig, munka után a farmon eteti a csirkét és összeszedi a tojást, majd pedig tűsarkú csizmát húz és úszik a táncparketten. Folyamatosan keresi az élet értelmént, önmagát és a céljait. Néha meg is találja, aztán később megint elveszíti. Néha meg azt hiszi, hogy tudja mit akar, de másnapra már nem biztos benne, harmadnapra meg már teljesen más terve van...

Oliviatündérvirág: Több kanyar után állandó és végleges melója van, melynek bevételét egyelőre nem tartja számon, de ez hamarosan változni fog. Sokat dolgozik, sokat  akar keresni, de aztán meg nem találja hova lett. Itt egy ruha, ott egy ruha. Szerintem nem tudja, hány cipője van.
Kissé nihilista korban van, ez főleg a szobájának és a környezetének a rendbentartására, valamint a szülei litániájára vonatkozik. A mosogatószivacsot egyelőre nem ismeri és a mosógépnél is telefonos segítséget kér.
Még eléggé képlékeny állapotban van ahhoz, hogy a jó irányba follyon tovább, megmaradt a hold udvarából származó, kerekfülű, tündérszármazéknak.

MakrancosTamara: Minden téren céltudatos, akaratos, makacs. Akár az életéről, akár a szemhéjtus vastagságáról, vagy a szoknya hosszáról legyen szó. A házimunkában elől jár. A konyhát mindig rendben hagyja mielőtt elmegy, ha pedig itthon van meleg tea vár mire jövök. Gondoskodó, de törtető dinoszauruszgodzilla. 
Mindenáron keresztülviszi az akaratát, morálisan időnként ingoványos módon is... 
Cipőt nem vesz, Olíviának úgyis annyi van, hogy azt se tudja mennyi.
Érzelmileg őszinte.
Most éppen gyakornoki ösztöndíjas helyet szerzett magának a helyi magánkórházban. Itt kórházi-orvosi adminisztrációt és kórházi IT rendszereket fog tanulni. Két év után minkettőről felsőfokú szakképesítést kap, de már kinézte a kövekező gyakornoki helyet az önkormányzatnál.
(Kellemest a hasznossal - végzettséget ad, de van meló és fizetnek is érte...)

2016. december 13., kedd

Szössz

A férjem neve nem egyszerű az angolok számára.
Balázs helyett eddig a legjobb (itt is megírtam asszem egy szösszben) amikor a dartmouthi kompon a jegyszedő Balzac-nak szólította.
Tegnap a melójában egy faszi konzekvensen bolszákk-nak hívta. Csak az egész kollektíva röhögött. 







(Ball sack - a herezacsi slang neve - egyenes fordításban labdazsák, golyózsák)

Rozamama bölcsességei

Egy angol akcentusokról szóló facebook hozzászólás során jutott eszembe:

"Ha egy fogak nélküli, angol mamó minden szavát érted, bármilyen akcentussal elboldogulsz."
/Roza/
 

2016. december 12., hétfő

Szössz

Autóban....


- Azt tudom, hogy ma pl. nem esthet semmi bajunk, kocsival vagy anélkül...
- Meeert?
- ...mert bazzeg nem vihet el a mentő a férjem alsógatyájában...


2016. december 6., kedd

Itt vagyok ittvagyok

...csak az év vége felé mindig teljesen behavazódom.
Sok meló, sok túlóra, sok horgolós projekt. Alig-alig akadt valami idő másra. A férjjel is alig láttuk egymást, nemhogy még valami programot is szervezzünk...
A lakás se karácsonyoztam még fel, az majd a mai projekt lesz. Holnap együt leszünk ugyen szabadnaposak, de a városba el kell ugranom és még tréningem is lesz a melóhelyen egykor, szóval ha valami lazulást be tudunk iktatni, akkor azt délután.
Erre a hétre szigorúan nem kértem túlórát, mert szalad a ház, nagytakarítanom kell - karácsonyig nem lesz már rá időm szerintem.
Idén nem lesz parti a kollégáimmal, a banda fele kicserélődött, aki szervezni szokta elment nyugdijba és senki nem vette magára a terhet, hogy összehozza helyette... A lentebb olvasható öntömjénezés után majd megértitek miért nem hatott meg engem ez nagyon. Se az emberekhez se a partihoz nem volt hangulatom idén.

Nah... 
Ma van a háromból az első szabadnap, teljes gőzzel nekiesek a dolgoknak, mert nagyon-nagyon akarok szorítani magamnak egy napot legalább az utolsót láblógatásra. Olyan napot amikor legalábbis a teázáson és a heverészésen kívül csak a könyv cselekményén kell izgatnom magam.

A munkahelyem pedig néha már olyan reakciót vált ki belőlem, hogy megfogadtam magamnak hangosan, tavasszal mindenképp váltanom kell. Bár a lehetőségek végesek, és a lemerészebb álmaimban sem gondolom, hogy rám vár az a rém kevés munkáltató errefelé, elhiszem, hogy szembe fog jönni valami más is mint hogy a Lidl-ben kelljen landolnom a pénztárgépnél. Nem azért mert nem fizet jól, hanem mert asszem abba belehalnék két nap után, bár még nem próbáltam...
Az út egyelőre tejfehér ködbe burkolózik, de az egészségügy és szociális ellátás kiszívott teljesen. 
Szeretem és gyűlölöm egyszerre, és egy hét szabi után hiányzik és egy nap munkában töltött idő után elmenekülnék. Viszont azt tudom, hogy a másik oldalt, amikor azt érzem, hogy bárcsak megnémulna mindenki körülöttem, azt nem szabadna éreznem. A baj az, hogy olyan érzékem van az emberekhez, hogy elképesztő. Minden nagyképűséget mellőzve mondom, ez inkább olyan negyvenen túli felismerés. Nagyon durva, még én is elképedek saját magamon. Leírogathatnám itt, részletezve mekkora szupernő vagyok (kurvára nem), de nem is tudom, mi az amit tudok. Őszintén. Asszem ösztönösen jön.
Például adott egy nyolcvanhétéves teljesen proli néni. Tele feszültséggel, gyásszal és pánikrohamokkal. Az egyik fia meghalt múlt héten, a másik kórházba került súlyos betegséggel, ő meg egyedül élt és nem tudják meddig feküdt a padlón hétvégén mikor rátaláltak. Pár nap kórház után most nálunk van.
Két nap szinte csak annyit tudtam róla - másodikon dolgoztam ő meg földszinti szekcióba került - hogy nem kel ki az ágyból, három percenként nyomja a csengőt, és már mindenki kivan tőle, mert nem érti, hogy két perce ment vécére és nem fog tudni többet produkálni, és...és... mindegy. Nem evett semmit, nem is nagyon ivott.
Hétvégén az ügyeletes dokit hívni egy dilis öregasszonyért nem igazán ildomos angoléknál. Szóval hétfőig tutira nem lesz se mosolygós tablettája, se alvósnyugvós tablettája. (Itt nem lehet más betegtől kölcsönözni se, és recept nélkül nincsen amúgy se raktáron, mert ilyen gyógyszereket csak személyre szabottan lehet adni ápolási otthonban - ez ugye meg nem demencia otthon és nem elmeszociális otthon.) Amúgy sem hiszek az ilyen gyógyszerekben. A beszélgetés, odafigyelés, simogatás, melléüléses hallgatás sokkal inkább használ és ez bármilyen nagybetűs, elcsépelt, közhelyszagú, demagóg mittoménmi akkor is igaz. A legigazabb. Csak mi emberek ezt elfelejtettük, és mindent tabletákkal akarunk megoldani. 
Van helye a gyogyónak, oltásoknak, ott ahol helye van. A lélek betegségeinél én nagyon nem hiszek benne. A legtöbb esetben átmeneti javulást hoz, de nem gyógyulást. Rövidtávon pedig kifejezetten károsnak vélem. 

Mivel forgóban dolgozunk, hétfő reggel betettek abba a szekcióba.  Reggel kezdte (vagyis folytatta - mert aludni se alszik éjjel) a csengetést, a sírást, a csengetést felváltva.
Semmit se tettem amit én dolgoztam ki, sem nem olvastam semmi új pszichoterápiáról.
Egyszerűen csak mosolyogva és mégis megértéssel fordultam hozzá. Megtudtam, hogy hatvan éven át takarított és három gyereket nevelt fel egyedül, hogy a lánya Ausztráliában él és ott van két fiú unokája akik ikrek és hogy volt már ott nahát az micsoda szép ország, de már biztos nem fog többet oda eljutni, mert úristen milyen hosszú volt az a repülőút. Mindeközben rádumáltam, hogy ugyan öltözködjünk már fel (kifogások voltak, nem akar, nincsen ruhája, úgyse marad a fotelban egész nap stb.) Kerestem neki megfelelő ruhákat a raktáriból - megkérdeztem mit szeret jobban, szoknyát vagy nadrágot, pólót vagy blúzt, pulcsit vagy kardigánt. Annak ellenére, hogy szerinte biztosan nem fogok találni, találtam. Mert azt tanultam annak idején, hogy a gyászreakció első fázisán úgy lehet túl lenni, hogy ráébresztjük a személyt arra, hogy az élet továbbra is működhet, felkel a nap, jön az ebéd, bemondják a híreket. Tehát fel kell kelni reggel, fel kell öltözni akkor is, ha nem látjuk értelmét. Szóval elmentünk fürdeni, felöltöztettem. Kimostam a piperecuccait és a piperetáskáját, ami isten tudja mikor látott vizet utoljára. Levágtam  a körmeit, megmostam a haját, beírtam a fodrászkönyvbe a nevét, keddenként jön a fodrász, kapott hitőport a tappancsaira a hátára. 
Azért nem akart tévézni mert nem szereti. Ajánlottam magazint. Azt meg nem tudja olvasni mert elveszett az olvasószemüvege. Na abból nekünk kb van egy dobozzal úgy ahogy a ruháink is a régi betegek hagyatékából...
Találtunk is egyet ami jó volt. Hoztam neki bulvárt meg devoni híreket. Kiültettem a kis foteljába, bekapcsoltam neki a rádiót. Eltöltöttem vele vagy egy órát - ami utána eléggé hiányzott a többi betegemtől, de erre most neki volt szüksége. Ajánlatomra azt is mondta, hogy nem akar az ebédlőbe jönni ebédidőben. Kérdeztem miért. Nem tud, mert csúszik a szőnyeg és a köszvényes lába fáj a papucstól. Szerváltam neki bolyhos, meleg zoknit olyat aminek tapadós a talpa. 
Láttam öngyújtót a fiókban. Kérdeztem bagózik e... megígértem neki, hogy kiviszem ebéd után azzal a feltétellel ha előtte kijön ebédelni a többiekkel és letárgyalom a főnökkel az engedélyt (úgyis tudtam, hogy a főnök megengedi, volt már pár betegünk akiket kivittünk egy egy cigire.)
Háromszor megígértette velem, hogy nem felejtem el, mert meghal egy cigiért...
Ennyit tettem, és abszolút nem vártam csodát még engem is meglepett a drámai változás. Nem csengetett, nem kiabált. Néha sirdogált, de elolvasta a magazinokat, megette az ebédje felét, ivott egy teát elszívott egy cigit és ebéd után egy jó nagyot aludt. Olyan fáradt volt szegényke ebben a nagy gyászolásban épp ideje volt mással kifárasztani. 
A főnöktől megkaptam az elismerést egy mondtatban. "Na tudtam én, hogy téged kell odarakni ma reggel..."

Ez biztosan hiányozni fog. De ezekben a dolgokban most meg már én fáradok el nagyon. Ez a fajta oldafigyelés és szociális érzék meg empátia rohadtul fárasztó ilyen ütemben.
Ha csak mondjuk kevesebb lenne ez a része, szivesen csinálnám... Nap mint nap viszont életerőt önteni ezekbe az emberekbe nagyon leszív délutánra. A Joanie meg is fogalmazta a minap nekem, megható volt, de bakker azért na....
Azt mondta két dolog tartja őt életben. A zabkása meg én. Én nem tudom értitek e miről beszélek? 
Megteszek én mindent amit csak tudok, de közben meg már azt érzem nagyon fáradt vagyok a saját életemre. Másképpen én ezt nem tudom csinálni, csak úgy, hogy rendesen. Akkor viszont ötvenedszerre is ki kell menni a raktárba szemüvegért, hatvanadjára is ki kell rámolni a ruhásdobozokat, századjára is ki kell menni a konyhába sóért-borsért, kétszázadjára is meg kell nézni a fotóalbumot, megdícsérni az új frizurát, a karácsonyi pulóvert, meghallgatni, hogy milyen volt  a kis tolószékes túra a marksandsparksban... És muszáj mert kedves vagyok és szeretem őket és a világ kicséért se mennék úgy haza, hogy valamelyiknek szomorúságot okozok. Van nekik elég. 


És nem vagyok bakker terézanya, néha úgy lenne kedvem minden öreglányt a pokolba küldeni. A sokadik nap után egyre nagyobbak a sóhajaim és egyre mélyebb levegőket veszek a nyugodt, kedves válaszok előtt, pedig alapjában véve tényleg eléggé mosolygós és főleg türelmes természetem van. 
Úgy érzem magam néha mint a 'common' Barbie (let s go party) a TOY STORY vége utáni snitteknél kérdezi "...vége? Abbahagyhatom végre a mosolygást? Uhh navégre..." 
Nem akarok egy napon úgy rátalálni magamra, hogy hátrafordulva odakiáltom az ebédlőnyi öreg szatyornak shutthefuckup... Az nem lenne egy túl jó sor az ajánlólevelemben. 
Mondjuk, lehet, hogy feldobnám a napjukat, szerintem jót röhögnének...

Jó volna ezt a munkát csak úgy minden nélkül csinálni kedvtelésből majd egyszer ha megengedhetem magamnak. Csak úgy segíteni jótékonyságból kicsit, nem minden nap. 
Szeretem őket tényleg, de nagyon durván élvezem a magányt mostanság. Nagyon szeretem a saját, illetve a férjem társaságát. 
Teljesen antiszociális leszek, ha így folytatom.



Öregedel

A férj ma vett fülpiszkálót (hivatalosan fültisztító pálcika), mert anélkül a férfiak nem tudnak élni nagyon. Hiába próbálom magyarázni, hog...