Tej, kiskanál, univerzum

 Megint az van, hogy szombat reggeli közléskényszeremet pár mondatba kell sűrítenem. Addig is fogalmazom majd a fejemben amíg ideérek, viszont nem tudok nekilátni most. Két órája vagyok ébren, átnéztem az állásokat, kettőt lementettem, megint órákba fog telni a jelentkezés. A héten jópár tréninget betettem a listába az NHS tréningoldalon, azokat is terveztem még hétvégén befejezni (kellene a “szakmai fejlődési terv”embe, mert itt ez egy bizonyos szint felett szinte kötelező, pláne meg ha az ember állást keres illik lobogóra tűzni… 

Az első bekezdés önmagában jónéhány óra a hétvégémből, és mivel takarmányozás tekintetében tradicionális a családmodel (apa mosdik, anya főz), a rákos és csirkés kabátos krumpli meg a holnapi sült sem készül el ha nem megyek a konyha közelébe. Ha számításba veszem, hogy az Evri által madárlátta fonalkiegészítésem is (végre) megjött,  folytathatnám a takarót amihez nem nyúltam két hete (mer nem volt kékem) akkor szerintem kéne nekem az időnyerő szerkezet a herripotterből (dejóvóna). A szennyest megoldja a mosógép, ezúton minden hálám és tiszteletem a sárkány, kulcs és zivatar kisérletnek és Jákob atyának. 

Kőne porszívózni, összerámolni, be kéne fejeznem a klotyó dekorálást (jól olvastátok), vár rám egy hetven százalékban kész KOI ponty kép amitől alig tudjuk használni az ebédlőasztalt három hete. 

Van erre kitalált megoldás, ami tök működne a neve az “életre ellátva” (Set for life).

Najóvan… majd jövök.

________________________________

Bakker eltelt három nap… szerda reggelre értem ide vissza.

Tiszta stressz a fejem napok óta. Szerintem amúgy a férj szemöldökei is lejjebb vannak mint szeretném, de nincsen energiám most körbenyalogatni senkit se. Magamat próbálom egyben tartani.

 Vasárnap terápiás takarításba vágtam, még ablakot is pucoltam. Abból lehet tudni, hogy belül sikítok ha vakarok-suvickolok egész nap. Ez egy intenzíven ható belső feszültség, munka, álláskeresés, Zsófiék áttelepülése és miden… és tényleg mikor úgy érzem a lófasznak is van vége, akkor bemegyek a melóban a konyhába és a reggeli teám készítése közben háromszor kapok sikítófrászt - a tejhűtő csöcse hiányzik, mondom mivan má, közli velem a szakács, hogy nyissam ki… mondommivan?  - Nyissam ki. Kinyitom. Benne találok két hatpintes flakonos tejet. Mostantól ezvan, mert aladdin szerint így “kevesebb fogy”. Ezt bazdmeg hogy számolta ki nem tudom, hogyaszongya figyelj: a mamák meg a személyzet azért fog kevesebb teát, kávét, forró csokit inni, zabkását enni mert nem a tizenötliteres tejhűtő csapján jön a tej. 

Hagynék időt erre…

(Itt jegyezném meg, hogy még ha kevesebb tej fogyna sem spórol vele, mert a tizenötliteres literre kevesebb mint a flakonos tej…) Kicsit éreztem, hogy jön hátulról előre a hisztis róza, mert a gyomron tájáról elindult az a frusztrációjelző üres érzés. Na, gondoltam akkor cukor vagy valami, kutattam valami jó keksz után a sarokban.

Ekkor jött,  hogy a tej beterítette a konyhapultot mert valaki - éjszakás -bontás után nem szedte le a zárófóliát rendesen és mindenfele ment a tej. Reggel hétkor nem szeretek ilyet megélni egyáltalán. Míg feltörölgettem - félig már tikkelve -  a sarokban észreveszek HÉT kiskanalat hét teafilterrel odadobva a vizmelegítő tálcájára… Mer bazdmeg ketten vannak éjjel, hét teához nyilván hét kiskanál kell, plusz nehogy bakker leszedjék a tejfület rendesen és elmossanak bármit is… Ilyenkor túlcsordulok ezeken a piti dolgokon, kitörök és pusztítok. Tényleg… Évente egyszer. 

Lenyomtam.

Magamhoz vettem egy nagy levegőt meg egy korty teát, leszedtem a tejről a szakadt fóliát, elmostam a kiskanalakat, kidobtam a használt teafiltereket. Kisétáltam a konyhából, elbarikádoztam magam az irodámban, és amíg a láva kihűlt, megírtam a munkaidőm végéig három ápolási tervet és hazajöttem. 

Eközben megint rájöttem, hogy a világ és benne én meg a hisztim jelentéktelenek és kurvára senkit nem érdekel az én belső harcom a kiskanállal, tejjel meg a többivel. 

Az instagram spacextian oldalon is ott volt, hogy ha ma eltűnnénk innen, százezer év múlva a piramisokon meg a kinai nagyfalon kívül lótök se marad utánunk. A levegő kitisztul és mivel a japánok nem eszik ki az egész óceánt az is visszanépesül,  az univerzum létének időskáláján pedig kb. pont egy századmásodpercet tett ki az ember léte. Alig hagynánk nyomot. Pont olyan jelentéktelenek vagyunk, mint holnapra a kiborult tej, és a hét használt kiskanál … Ilyen szemszögből nézve minden lófütty és kecskebogyó,  ettől érzem jobban magam, más meg ettől csak szarabbul. Lóg egy deszkám na…

Az Amszterdami látogatásunk hat napja kiválóan példázza azt is, hogy hogyan lehet úgy nagyon klassz időt eltölteni, hogy utána még egy hét kelljen a regenerálódásra. Nekem a vizitúra és a park volt a legjobb, meg a végén a nagymúzeum bár a századik festménynél már mindegyik ugyanaz volt nekem, a porcelánok, a hajózással foglkozó termek és a bútorok lenyűgöztek. A Body World is kurvajó volt, csak néha nem a kipreparált izmokra tudtam koncentrálni mert a sajátjaimra is kellett. Már addigra úgy fájt a talpam a sok mászkálástól, hogy inkább egy jókis kávéző teraszán üldögéltem volna.

Mondjuk az én megfogalmazásomban ez városnéző kirándulás volt, nem nyaralás, de annak kiváló. Javaslom mindenkinek, Amszerdam gyönyörű, nyugodt, élhető és rengeteg dolgot lehet látni, csinálni. Nekem a nyaralás inkább az, ha döglök egy nyugágyon, két izmos karibi legyezget pálmalevéllel és egy harmadik hozza a koktélomat. Viccet félretéve én magamat úgy látnám pihenni, hogy ülök egy erkélyen ahol a tengert látom és horgolok, vagy egy vidéki ház verandáján és olvasok, vagy hasalok egy kényelmes fátylaságyon és rejtvényt fejtek…  Gondolom lejön, hogy nem vagyok az a menőkés. Legyen ha egy nap kirándulás a Moorba vagy egy nap hajókázás és városnézés, de öt napig egyfolytába menni? Nem vagyunk normálisak…

A klotyódekorálás jövő hétre marad, a KOI kép mégmindig a konyhaasztalon. Most van három lehetőségem (miközben a férjet várom, hogy hozzon reggelit). Valami agyromboló játékapplikációval játszom addig (kizárólag terápiás relaxálás végett), nekilátok a tréningjeimet befejezni vagy nézek ki a fejemből és túlgondolom az élet dolgait megin. Van egy új könyv abba is belefognék… meg ott a KOI… a főzés ráér… utánrendelt fonal is megjött…

Állítólag jövő héten kezdődik a nyár második epizódja (mer visszajön a jóidő). El kell menni hajókázni.

Mindeközben tökreleszarom, hogy negyvennyolc éves lettem. Szerintem mindketten a férjjel jobban nézünk ki mint tizenöt éve.

 Jó nálam is van azért amortizációs ráta. Régen mindig büszke voltam egy két testrészemre meg a szemeimre… Mostanra  a bokáim meg a lábfejem őrzik még a státuszukat a többiek kicsit lejjebb csúsztak a létrán. A szemeimre amúgy is haragszom, a funkcionalitásra kellett volna kicsit jobban rámenni…

Na ez jó összevissza csapongó ömledék lett, válogassátok ki. 

A lényeg, hogy rendesen nyissátok ki a dolgokat és mosogassatok el magatok után…

Adok én neked everesztet…

 Ha magamból indulok ki, anyaként a legnagyobb félelmem a saját halálommal kapcsolatosan mindig az, hogy ha itthagyom ezt a világot, akkor az én gyerekeimet senki sem fogja már úgy szeretni ahogy én.  

Igyekszem mérsékelni annak a lehetőségét, hogy szándékosan tegyem ki magam bárminek, ami feleslegesen megemeli a kockázatát annak, hogy kileheljem a lelkemet… Persze gyarló emberként ez sem könnyű. Senkinek sem. Nekem sem. Törekedni kell rá. Elég nagy kihívás kiszázalékolni, hogy hány cukros fánk hány év alatt visz el koronaérmeszesedéssel és ez hogy viszonyul a síugráshoz. Hol van a mércéje a tátott szájjal faszerdőbe rohanásnak, ki mondja meg mennyit kell élni ahhoz, hogy tiszta lelkiismerettel üljek bele szivarral és borral a jakuzáába. 

A világ és benne az ember mindig veszélyben volt. Kockázatot vállaltunk, mikor elmentünk kardfogú pomogácsra vadászni, vagy az erdőben rácsodálkoztunk egy szép kék bogyóra, amikor átkeltünk a folyón, vagy dingivel először kimentünk a tengerre.

A kockázatvállalásban is van egyensúly. Felmérjük a körülményeket, mi dolgozik ellenünk, mit fordíthatunk a javunkra, mennyi a maximális feláldozható veszteség és ezek összegzésével mérjük fel megéri e ezt mind beletenni. Persze a befektetés után nyerhető profit nem egyértelműen meghatározható. Lehet pénzben, eszközben mérhető, de lehet intellektuális, érzelmi, kapcsolati tőke ,,,mittomén még miféle felosztások vannak. Biztosan erre is vannak modellek meg elméletek és azokat a nálam okosabbak már megírták. Pongyolán szólva a profit az ami jó, pozitív előjellel rendelkezik, hasznos az egyén számára (most nem keverjük ide a közösség érdekeit meg hogy ki menjen ki a barlangból megvizsgálni a nyomokat, hogy tigris volt e…)

Emberek milliói vállalják a kockázatot naponta azzal, hogy belövik, leisszák magukat. Olyanok is akik bűntudattal vegyes élvezettel toják be a fánkot este kilenckor. 

Minden embernek megvan minden joga ahhoz, hogy úgy szarja el az életét hogy akarja, olyan és annyi kockázatot vállaljon amennyi neki megéri.

Egy vállalásban ugye még az is nehéz, hogy nem lehet mindent úgy vizsgálni, mint a fizikában, amikor bazi vákumkamrában egyszerre ér le a toll meg a vasgolyó…

Nem vákumban vállalunk kockázatot.

 

 Nem lehet azt mondani, hogy inkább menjünk hozzá egy wowozós kockázatelemzőhöz,  mint hegymászóhoz. Abban a döntési helyzetben kell annak a nőnek eldönteni, aki meg hozzámegy a hegymászóhoz. Az ő kockázatelemzésében  valahogy még mérlegen vannak a dolgok. Számára megérte. Nem olyan tudatosan, hogy mondjuk hány évet ér egy elfagyott fél láb, meg amúgy is a szerelem majd átsegít - mert amiben meg pont nem segít, hogy ésszerűen kimatekozzunk mindent. Ott van még az ösztön, az evolúciós pszichológia is… az, hogy mennyi van bekódolva abból, hogy egy faszagyereket keresünk, aki bátor, merész és bevállalós, vagy egy hétköznapi, kiszámíthatóbb, megbízhatóbb figurát, esetleg egy hülyegyereket aki sose nő fel és akivel lehet éjjel a teraszon meztelenül jégkrémet enni… kinek a hegymászó kinek a csatornamászó ugye…

Ott vannak a fizikai adottságok. Izom-, hormonkészlet, testi folyamatok. Egyénileg eltérően reagálunk a dopaminra, adrenalinra, inzulinra más a metabolizmusunk, a fizikumunk nem lehet mindent számítani és egyenletbe foglalni - és pont ez az amit mégis vezet valahova: oda, amit ezzel a csapongó gondolatmenettel akarok mondani, hogy teljesen egyéni, hogy kinek mi éri meg ha kockázatról van szó. Teljesen azonos körülmények között két ember is dönthet teljesen máshogy. Ugyanaz az ember sem biztos, hogy ugyanúgy döntene kétszer ugyanabban a helyzetben. Ezt még lehet további permutációkban és variációkban vizsgálni és akkor se vezetne egyértelmű megoldásra mert szinte lehetetlen is, hogy minden tényezőt és minden lehetséges kimenetelt számba vegyünk egy döntésnél.

Ennek a kiszámíthatatlanságnak mégis valahogy az ellenkezője is igaz. A kockáztatás, rizikóvállalás mégis erősen determinálható. Nem valószínű például, hogy cingi felkel az iróasztaltól és benevez az aznap esti ketrecharc bajnokságba.

Ennyire bonyolult csak megmondani és érteni hozzá, hogy a másik ember merre indul, mit választ és mit tesz bele.

Egyetlen érvem van, de ez is filozófiai magasságokba vezet.

Ez pedig az érzelmi oldal.

Szülőként az én legnagyobb elvárásom a gyerekeim felé az volt, hogy szándékosan ne tegyék ki magukat felesleges kockázatnak. Az, hogy mi a felesleges kockázat, nyilván nekik kell felmérni az alapján az értékrendszer alapján amit az életük során kiépítettek.

Elég liberálisan próbáltam a gyerekeimet felnevelni. Túl sokat nem kértem tőlük, inkább csak prógáltam jól szeretni. Azt viszont mindig kihangsúlyoztam, mindenféle módon, hogy az életüket becsüljék meg ne engem. Legyen az a fizetségem, mert az anyáknapját pont leszarom - egyébként a nőnapot is…a tisztelet szónak meg már a hallatán is kiver a víz főleg ha szülő-gyerek kapcsolatban használják.

Szülőként, gyerekként  - de még társként is - eléggé feldolgozandó lenne a “nem voltam elég fontos” érzés. 

Mégegyszer mondom - nekem. 

…és ne. Ne jöjjön senki nekem a tűzoltóval, mert azok a fajta érvek nagyon gyenge lábakon állnak…

Nagyon sok munkának és hobbinak van több-kevesebb kockázata. A hétköznapi életnek is van kockázata. Bárhol vagyunk, bármit csinálunk… 

Szerintem egyetlen kérdést kell feltenni, mégpedig azt, hogy mi a mozgatóerő?

Az önzetlen szeretet, a felelősségvállalás nem a bedrogozott pilóta rókája miatti hangzatos frázis kellene legyen, hanem egyfajta szabályrendszer, ami odáig terjed, hogy az életemet csak értük adom fel: ha el kell mennem bölényre vadászni, vagy atomot kell robbantani egy, a föld felé tartó aszteroidán…

Nekem akkor önti el a köd az agyamat, ha az érzelmi kapcsolatokat írja valaki felül. Nem tudom elképzelni azt az érdeket, pénzt, adrenalinlöketet vagy kokainködöt amivel kitenném a gyerekeimet, társamat, a szüleimet annak az érzésnek, hogy nem voltak elég fontosak. 

Miért tudjuk könnyebben elítélni a drogos anyát aki túladagolja magát?  Más az eszköz. 

Más a motiváció?

Mindenkinek joga van akár önzésében elpusztulni… 

Ami szerintem kurvára nem mindegy, az a járulékos veszteséglista. 

Számomra semmi sem múlná felül a kudarc fájdalmát, sem anyaként, sem gyerekként, sem társként. Annak az élményét, hogy nem voltam elég…

Nem is… csak öt hónap

 Jelentem záróvizsgáztam.

Két héten belül tudom az eredményt és ha minden jól megy,  utána a diplomát is kézhez kapom.

Teljesen el voltam havazódva. Két éve ez lesz az első hétvégém, amikor nem kell esszét írnom, készülnöm, órát hallgatni vagy vizsgázni.

További helyzetjelentés:

- a kocsinak úgy néz ki megdöglött a motorja (kibaszóslista él még, de talán egyre rövidebb). Egy napig búslakodtunk rajta, aztán A, B, és C terv… hát ilyenek vagyunk…

- visszautasítottam a felajánlott ápolási igazgatói állást a jelenlegi munkahelyemen (és büszke vagyok rá),

- van helyettem új igazgató, aki amúg tök jófej, de ettől függetlenül szerintem én nem maradok, (valószínűnek tartom, hogy ő se) elkezdtem állásokat pályázgatni némi dilemmával

- szemem változatlanul szar, de öt év alatt már kezdem megszokni ezt a vízalatti látásmódot,

- gyerekek jól vannak, nagylány megnyert egy PhD-t Plymouthban ami tök közel van, elméletileg ősszel jönnek,

- többi gyerök is jól van, éldegélik az életüket,

- az életem válaszútnál, a lelkem háborog, néha kurva magabiztos vagyok meg határozott,  máskor kisbéka a káka alatt. Ha esik elbújik, ha nap süt meg meleg van és azért marad ott…

Most kiérdemelten hétvégi nagytakarításba kezdek, mert a vizsgára készülés miatt szalad a ház, utána megintcsak kiérdemelten valamit horgolok, mert kb hat hete nem volt tű a kezembe.

Sztájkoltam is a héten, mert láttam készer a napot, úgyhogy előszedtem a nyáriasabb ruháimat, és szandált vettem fel és nyári fonott táskát, hátha végre megirigyel az időjárás és hozzám igazítja magát.

A férj befizetett négy napot Amsterdamba júliusra, ezzel hivatalosan is eldőlt, hogy az első együtt töltött nyaralásunk is meglesz, simán hívhatjuk ezt nászútnak…  kis késéssel.

A férj lelkesen fut a tavaly beszerzett futógépen, tök jó formába hozta magát. Nekem csak gyaloglásra futja, ugyanis a szeméyiségemnek borzasztó sok terve van, de be van zárva egy olyan testbe, aminek meg semmilyen se…

Halál boldog vagyok az új nappalimmal, végre megszabadultunk a nemszeretem kanapéktól és a szürke-magnolia egyhangúságtól, amiktől már hidegrázásom volt. Megbátorodtam így negyven felett, és el is gondoltam, milyen hülyék vagyun egész életünkben, hogy nem merünk rózsaszín meg narancssárga kanapét venni, meg virágos függönyt vagy mittomén, mer fosunk hogy mi lesz ha megunjuk. Eszünkbe sem jut, hogy ha az életünket igazítjuk a jellegtelenséghez, akkor mi is beszürkülünk. 

Le a magnoliával. Sose többet nem kérek unalmas ruhákat, egyhangú kanapét és strapabíró béna szőnyeget. 

Legyen ez a végszó. 

Itten mutasztom a szép új nappalit horgolódott párnákkal, a kicsike konyhámat és a vacsorát.

Kellemes hétvégét,

Róza, aki most henyél a nem unalmas kanapéján.