2015. február 28., szombat

Befejeztem


Ismét két életemben első:

Első horgolt takaró az első unokámnak...



A férj álma

Nem, ez most nem a lakóautó, nem is megyünk világkörüli útra...még...


Esküvőre voltunk hivatalosak. Otthoni régebbi ismerősök (nem igazán barátok) lagzijára, de itt Angliában. Egysávos utakon az angol vidéken autóztunk sokat, késve értünk oda (as usual).
Nem találtunk ott senkit. Egymás kezét fogva kószáltunk teremről-teremre, mindenhol a lezajlott lagzi maradványaira találtunk. Lerabolt asztalok, üres poharak, kibontott nászajándékok. Násznép, mátkapár, zenekar sehol.
Egy idő után kiértünk a teremrengetegből a napfényre és még mindeig egymás kezét fogva sétáltunk fel a vakító napfényben egy dombtetőre.
Felérve, majd lenézve a völgybe a rokonság, a zenészek, vőlegény menyasszony ott ülnek a mezőn törökülésben, az emelvényen Orbán Viktor és az egész bagázs az ő beszédét hallgatja...
A férj még alvó állapotában, de félig hangosan kimondva hozzám intézte utolsó szavait mielőtt felébredt "Na húzzunk innen a p...ába".

A nagy kupac spagetti meg a túl sokféle magyar híradó, de ha van más megfejtés szivesen veszem.

Szössz


"Fülszörny író??"

...csak ennyire voltam fáradt....


Angolos dolog

- I love you Jenny...
- I love myself as well...


2015. február 25., szerda

Elmulasztott számlálóforduló

Most nézem, amíg ide se bagóztam a héten átfordult a százezrediken a számlálóm.
Ez nekem nagy dolog.
Köszönöm.
Volt dolga a révésznek az elmúlt héten.
Vele ment Jim, a jóöreg haver. A törékeny 102 éves Maggie is.
Nagy fanyalogva végül Mrs.J.-t is ladikba erőltette.
Amikor ennyi halál vesz körül nem könnyű örülni, kijönni az ajtón és másvalakiként létezni.
Valamiféle pajzs kell, hogy ne haljak bele én is. Így kell legyen mindenkivel.
Az én pajzsom, hogy nem piszkolódom be. Fontos nekem, hogy tiszta lekiismerettel mondhassam  magamnak, amit én tehettem, azt nem mulasztottam el megtenni.
Nem azért mert ilyen borzasztóan nagyonjó ember vagyok, hanem mert a fene se akar utána lelkiismeretfurdalást magának, mert ha valamit, akkor azt az érzést utálom...
...meg a bűntudat...na az a másik.

Amúgy meg nem is olyan nehéz az, ha az ember kedveli a nyanyákat. Akkor nehéz, ha van olyan, akit nem kedvelek.


Nem szeretem továbbá a látogatókat rokonokat. Úgy értem, nem szeretek velük lenni. 
Ha ott vannak inkább távol maradok. Jó, persze az alapvető udvariasság megvan, de általában nem több.
Vannak olyan munkatársaim akik folyton hosszasan beszélgetnek velük.
Rejtőzködöm.
Nem mindig sikerül, mert néha a gyagyás pácienseim rángatnak oda, egy jó kis csevegésre, vagy véletlen rontok be a szobájukba mikor teli van rokonokkal és ottragadok.
Nem szeretek még jobban belefolyni az életükbe, mint amennyire amúgy is beránt.
Néha így is túlságosan azt hiszem.
Iris még most is hiányzik olykor és Joanie is készülődik lassan.

Maggie-ért is fájt a szivem, de hosszú tartalmas élete volt. Nyugdíjas kora után még repülőgép-vezetői vizsgát is tett. Mindig elfelejtem, hogy Angliában élek. Belegondoltatok, hogy negyven évig volt nyugdíjas?
Jim miatt nem fájt, mert a felesége akit csak egy fél évvel élt túl már nagyon várta. 68 év alatt csak ezt az utolsó felet töltötték külön. Remek szarkasztikus, fekete humora volt, megőrzöm emlékeimben - ritka nagyokat röhögtünk, ennek nagy része nem is lenne szalonképes...
Legyen nekik könnyű a föld.

Mrs.J.-től még gondolatban sem köszöntem el, ő úgyis visszajár majd...
Rá még most is csak egy irónikus mosoly kíséretében tudok gondolni, mert elképzelem, hogy lentről már kirúgták, és most fent veri az ajtót az ezüstfejű botjával ( ilyen sasos botja volt, en folyton a nácikra asszociáltam mikor hadonászott vele...) és száját összeszorítva osztja ki a Pétert: mijazhogynemjöhetekbeee?

2015. február 17., kedd

"Vérszagra gyűl az éji vad"

Van nálunk egy anyó nyanya öt éve. Nem a legjobb fajtából való, kissé sznob, kissé túlértékeli a saját jelentőségét (nem páciensként, hanem emberként), néha kissé el is vetette a sulykot ami a hangnemet illeti. Vagyunk néhányan akik megbecsülést vívtunk ki magunknak ennek ellenére is, talán mert nem tojtuk össze a gatyánkat tőle. Eszméletlenül megveti a buta, irányítható, befolyásolható embereket.
Vannak szimpatikus tulajdonságai, de összességében véve nem sikerült megszeretnem. Sőt, azon kevesek közé tartozik akiket egyszerűen ki nem állhatok.
Azért mert mindenkit maga mögé utasít, mindenkinél többnek képzeli magát, a végletekig önző. Úgy játszik azokkal az emberekkel ( néhány kollégámmal, családtagokkal ) mint a vadállat a prédájával.

Eleinte próbáltam mentségeket találni számára. Mégis a felebarátom (barátja a hóhérnak nem nekem, bocs, de nem tudok objektív maradni), meg hogy annyiféle ronda betegség megkeményítette, hogy nem lehet egyszerű így élni, szembesülni a saját esendőségével. Belemagyaráztam, hogy egyszerűen csak dühös és ez mérgezi az ítélőképességét.
Így három év után azt kell mondjam, Mrs.J. egyszerűen egy gazdag (nagyon gazdag) rosszindulatú, vén boszorkány.
Még haldoklásában sem adja fel a játékait, az előadásait, fennhangon kéri, hogy az Isten meg az ő fia bocsássa meg a MI (!) meg a családja (!) bűneit, de nem mert megváltást akar nekünk, hanem mert így próbálja tudatosítani, hogy mint hasznavehetetlen semmik vagyunk, akik ráadásul különféle bűnökkel élünk a hátunkon - melyen bűnöket természetesen ellene követtünk el. 
Néha azon kaptam magam, hogy az előadást nézve csak mosolygok magamban, szánakozom ezen a töpörödött méregzsákon és azon gondolkozom, hogy mitől lett ilyen?

Voltak harcaink.
Az első fél évben csak egy foreigner voltam a számára, akiről jó néhány hónapig tudomást sem vett (ja mert az el is felejtettem, hogy fajgyűlölő, idegengyűlölő, soviniszta is, a fekete kollégám be se teheti a lábát a szobájába és régebben van ott mint én).
Úgy rendesen tudomást se vett rólam...vagyis nem az volt, hogy kiküldött, küldjek magam helyett valaki mást, hanem ignorált. Nem válaszolt ha kérdeztem, úgy tett mintha nem hallana. Ez is a kis játékai része volt, ílyen módszerekkel alázott mindenkit.
Fél év elteltével néha már "bemehettem" (nem kezeltem kiváltságként) a szobájába mondjuk a reggelivel, de természetesen semmit nem csinálhattam jól. Mindig rossz volt a kiskanál.
Egy idő után észrevettem magamon, hogy borzasztóan elkezdett szórakoztatni ez a játék.
Annyira utáltam, hogy kimondottan élveztem mikor be kellett menni hozzá.
Sokszor ötféle kanalat vittem a zsebemben, és a fejcsóválásra mindig egy újabbat húztam elő.
Ha egy nap elvesztettem egy csatát, másnap újult erővel vágtam bele a következőbe.
Néhányan a kollégák közül csak reménykedtek, hogy a szünetünk közben nem csenget, azzal ugyanis, hogy fél órát ott tart valakit mondvacsinált apróságokkal gyakorlatilag a pihenőidejétől meg is fosztotta, mert az pl. az ebéd pontosan kell kezdődjön. Megelőzve ezt, inkább felmentem korábban(mikor az én körzetemben volt), és megkérdeztem tehetek e valamit érte most, mert utána teaidőm lesz, és ugye ő se akar olyankor kellemetlenkedni. Ilyenkor elvörösödött a méregtől, és persze, hogy csengetett szünet alatt, de egyre ritkábban. 
A játék lassan, de biztosan értelmét vesztette, viszont egyre többet irogatott a jelenlétemben a piros könyvbe, ahová állítólag sérelmeket írta (nem tom, lehet, hogy nagy hatással volt rá a Rainman).

Három hete hadoklik. 
Ezen a héten tényleg.
Két opció van. Vagy megérezte előre, és előbb elkezdte a műsort, vagy a Jóisten megelégelte az előadást és aszonta, legyen neked vazze...

Olyan gyerekei kerültek elő, akiket a három év alatt egyszer se láttam és minden repedésből unokák kúsznak a napvilágra...egytől-egyig  személyiségmásolatok, de komolyan. A legfiatalabb kölyökunoka vagy mi olyan 14 lehet, úgy zavart el forró csokiért, megfordult a fejemben, hogy Dulcolaxot teszek bele.
Olyan mérges volt Burberry kabátban, mint a Süsüben a Torzonborz király. 
Bakker ilyen családot...
...és imádkoznak...
...együtt...
Mosmár mindüket sajnálom.


Hát igen. 
Mindenki azt kapja...
majd amíg odalent ráébred, hogy akármennyi pénzért sem kap öt kanalat, addig mi majd jól elolvassuk a piros könyvet, és megtudjuk belőle a nagy igazságot.






Szétfolyt ihlet

Reggel hatkor még sötétben megébredtem. Ezernyi mondat fűződött össze kész gondolattá, ezt kell megírnom, meg azt. Ezek ilyen félálomban cikázó foszlányok, de majdnem mindig eltűnnek. Annyira nem tudok fanatikussá válni, hogy felpattanjak és leírjam, még annyira se, hogy az ágy alól kapjak elő papírt és tollat...

Megfeledkeztem Istenről, politikáról, az emberi természetről, "sárlihebdóról".
Most a nagy része oda.
Kellene nekem valami gondolatrögzítő-berendezés, ilyenkor csak megnyomnám a gombot később pedig csak le kell jegyezni.
A tanulságra emlékszem, fogadjátok szeretettel (amíg esetleg a tea után más is bevillan):

A botorság és a bátorság között is csak egy hang az eltérés.

2015. február 13., péntek






Na...
Itt tartok. Szerintem k...va ügyes vagyok. Még 16 kocka fehér és aztán összehorgolom.
S aztán jöhetnek a mégszebbésszuperebb csodásak, amiket a pinteresten összegyűjtögettem.
Mániákus fonalvásárló lettem, a férj rém boldog ettől, a múlt héten háromszor szállítmányozott engem el ilyen-olyan gombolyagboltba.
(Amit az ebayről vettem az elég fos, de eltettem lesz még haszna ha egyszer végre lesz egy macskám...)





2015. február 10., kedd

Szössz

Férj a nőkről 1. rész

- Jónézkianéni...úgy értem ahhoz képest, hogy majdnem ötven. Végül is ilyennek kell lenni egy edzőterem vezetőjének.
- Jah...de az ilyet én kiteszem a tányér szélére...
- ????
- ...túl szálkás...


Alkalmatlan időpontban megszólal a férj mobilja.

- ...oké, csak most épp vezetek, de visszahívlak ha hazaértem... - ezzel leteszi.
- Rosszul hazudsz! Ha a kocsiban telefonálsz, az autó hangját hallani a telefonban...
- Éppen álltam a pirosnál...de külömben is! Mit szólsz bele a vezetésbe?

2015. február 5., csütörtök

Szössz

Apa fordítva van bekötve...vagy mi

-Milyet kértek? Kicsit, közepeset, vagy nagyot?
-Közepeset...
-Jah közepeset
-Hello Mr. 
-...four little milkshakes please...


-Mennyi kell a boltra? Öt font elég?
-Elég...
-Jó, akkor hagyok tizet.


-Van még egy kis apród?
-Nincs! - benyúl a zsebébe - Mennyi kell?





Kábelbarát

Biztosan sok fura ember van a földön sőt, talán minden ember fura egy kicsit, ha jobban megismerjük őket.
Ezek a furaságok azok, (diagnosztizáltam a környezetemben nemegyszer) melyek egy idő elteltével pl. egy házasságban az ember agyára mennek.
A hosszú, tartós -természetesen szeretetre épülő- kapcsolat egyik titka szerintem, hogy ezeket a furaságokat, bogarakat képesek legyünk beépíteni szeretetünk tárgyának személyiségébe. Képesek legyünk elfogadni, megérteni, hogy ezek nélkül ő maga nem lenne önmaga, a "leszoktatás" a személyiség egy részének -és talán szerethető részének- elvesztésével járna.
Jó, persze. Lehetnek ezeknek súlyossági fokozatai. Én sem valószínű, hogy jó képet tudnék vágni, ha mondjuk...bakter nem is tudok példát mondani. Mittudomén.

Nekem is van ilyenjeim. Szokások, vagy beépült reflexszerű dolgok. Magamon is tudok röhögni, bár kétségtelen, hogy néha bosszantóak lehetnek. Pl. ha elkezdek valamit lázasan keresni, néhány percen belül tutira klotyóra kell mennem. Elég idegesítő. 

Ezek a szokások, furaságok, bogarak csak erősödnek az évek múlásával. Vajon milyenek leszünk öregnek? Nem találom a horgolásom és összetojom magam? Jó lesz...

A férj nyugodtan szusznyákol még az ágyban, én már a teámat csinálom. Még csak nyolc óra, mindketten itthon. Egyre több az ősz szál,  a szakálla már majdnem teljesen fehér...lassan vállalhat Karikor másodállást...
Egyszer csak felpattan, a "kábeles dobozba" ugrik fejest, és közben mormol..."ez tizenkilenc volt három amperes, ez nem jó... hány amperes is kellett? Uhh vájá, csináltam a ámperrű szelfit..." - megnézi a telefonjában, közben felteszi az olvasószemüveget, amit az egyfontosban vettem még a nyáron, és ami ellen tiltakozott...sokáig..."Á megvan... ez kell!" -közben én már a teámmal ülök álmosan a kanapémban...várom a kérdést...
"Szétbogozod?"

Így esett, hogy a reggeli kábelbogozgatás lassan 20 éve gyakori tartozék a teám mellé.

Tej, kiskanál, univerzum

 Megint az van, hogy szombat reggeli közléskényszeremet pár mondatba kell sűrítenem. Addig is fogalmazom majd a fejemben amíg ideérek, viszo...