2015. július 30., csütörtök

2015. július 28., kedd

A nap első gondolata

Olyan vagy mint a jégeső az Ėszaki-sarkon.
Szép, de felesleges.

Ezt a fantasztikusan kidolgozott, bonyolult összefüggéseket feltáró, hihetetlenül éles meglátásomat még le is fordítottam angolra, a fordításba valahogy R2D2 is belekeveredett... 
Ki is tettem ezt a hétköznapi életben nélkülözhetetlen tanulságot álomstátuszként az álomfészbukkra, hiszen nem hagyhatom az ismerőseimet abban a páni helyzetben, hogy önismeretük végtelen tengerében útmutatást ne kapjanak.
Mindezekre válaszul, valami fontoskodó  kiscsaj üzent, hogy minden szóból kettő van a mondatban még az Artu ikonból is, én visszaírtam neki "mivagytevazzeirodalmár?" és letiltottam. 
(A kritikát még álmomban is rosszul viselem, de dolgozom az ügyön.)

(Megébredve azért ellenőriztem azt az ikont, nehogymár van olyan, én meg nem is tudok róla, de csak béna robotot találtam.)

#uramatyám #elgulultagyógyszerem


2015. július 26., vasárnap

Szössz

...visszatekintôs

Még amikor a nagylányék itt voltak:

- Tomi az a szalámis üres...
- Tudom...
- Akkor miért teszed vissza a hûtôbe?
- Hát...próbálok beolvadni a családba...

Mai elmélkedés

Anyám skype-unokái itt.
Nekem skype-unokám ott.

2015. július 24., péntek

Dübörög a szabi néhány napja mindkettőnknek. 
Ilyen és ehhez hasonló dolgokkal múlatjuk az időt:>>>>>>>
Totál hedonizmus, belecsaptunk a nyárba...
Amúgy is imádom az itteni időjárást. Egyedi, ez tény, a szigeten belül elég nagy eltérések vannak, de ez egy jó csücske ennek a földdarabnak. A nyár a leglangyosabb, legszellősebb, legsimogatóbb jobb, mint egy mediterrán este, de komolyan.
Elég meleg, hogy napfürdőzz, barnulj, strandolj, de nem fősz meg a napon öt perc alatt. A páratartalom mindig 90% feletti, ettől a 21 fokot 28-nak érzed. 
Viccen kívül így van az időjárásjelentésben. Ennyi van, ennyinek érzed.
A tengernél sem kell felugrálni minden másfél percben hogy a vízbe menj hűsölni. Olvashatod a könyvedet, kártyázhatsz a gyerekekkel, akár déltől kettőig is a napon - persze védőkrém itt is kell.
Mindig van szellő, a levegő sosem áll. Éjszakára mindig elkél egy kardigán a sétához, de cserébe nyitott ablaknál jót lehet aludni lehül annyira, hogy éppen kényelmes. A jó idő általában októberig kitart és február végén vissza is tér.
Télen soha nincsen mínusz, langyos, esős és párás. 
Esik néha. Na és? Én nem gondolnám, hogy sokkal többet mint Magyarhonban. Másképp.
Itt általában csendesen potyog, szemetel, vagy jön a tenger felől egy ilyen tejfehér ködpára, amin érezni, hogy nehéz. Vizes is leszel tőle, az esernyő meg az esetek nagy részében tök felesleges.

Miért is jó egy egész napi eső főként akkor, ha nem kell menni sehova.


Először is sötét van (nappal is) és már az a kisróka is megtanulta a sötétség a mi legjobb barátunk.
Tényleg éjjeli madár lehettem előző életemben ha volt olyan...hmm...vagy norvég...
Na jó, bagolyból egy olyan lustább fajta, amelyik éjfél utánig kivadássza magát aztán elmegy aludni. Az viszont tény, hogy délután minden nap aludnom kéne (nem akarok, nem is tudnék, utána zombi vagyok), de függetlenül attól mennyit és mikor alszom este felélénkülök és sokáig fenn vagyok. Hol is kezdtem? Jah, eső...

Reggel sem alszom sokáig mert a félhomályos hajnal, amikor még csend van a házban na az megint nagyon jó.
Jól kifejtettem, hogy aludni amúgy is tök felesleges dolog.

Ébredni  vízcsepegés hangjára, hát ha még vihar is lenne hozzá...
Most is, ahogy itt ülök zubog a víz körülöttem, kint néha elmegy egy autó az is felveri a pocsolyát a járdára.

Az eső szép. Nézegetni az ablakból is szép, meg ha az utcán sétálsz és nem azzal foglalkozol, hogy rohanj mert víz zúdul a nyakadba, meg oda kell érni a valahova, akkor meg még szebb.
Egyszer kipróbálni ajánlom.
Este sétálni. Minden tükröződik a víz visszaveri a szines fényeket, az utcák nagyrészt üresek, mert mindenki utálja a nyirkos vackot ami eláztat. Csend van, kevesebb az autóhang. Csak a locsogás, csobogás, fröccsenés, placcsogás...meg még hány nedves szavunk van...

A férjet ilyen elfoglaltságokra nehéz rábeszélni, ezeket ez énfajta hülyeségeimet nehezen adom be neki, mint pl. a temetős séta - az is rég volt.

Eső után minden tiszta és friss.
Még a szemüvegemen át is látom, hogy élesebbek a kontrasztok, szebbek a színek.
Vizesek a növények meg az a szép pókháló az udvaron, amit már százszor lefotóztam, de sosem ugyanaz.

Mindent összevetve ilyen időben büntetlenül lehet lustálkodni, nem kell pl. kertészkedni meg teregetni.
Egy esős napon lehet egész nap olvasni, írni, rejtvényt fejteni, lelkifurka nélkül forró csokit inni, ágy közepén hasalni.
Bele is kezdek ma megint egy könybe, kikapcsolódásként magyarul.

Egy ilyen lassú napon még a kutya is sztrájkol:








2015. július 21., kedd

Mai elmélkedés

Mostmár teljesen biztos, hogy a teremtő ég alatt különleges emberekként láttuk meg a napvilágot. 
A felmerülő kérdést, miszerint ebből következőleg nem hétköznapiak a gondjaink sem, vagy a felbukkanó extrém dolgaink visszahatólag determinálják egyediségünket még próbálom megválaszolni.
Az biztos, hogy valaki megint szart dobál a szélbe ami a ház mellett fúj.

Ki hallott már olyat, hogy semmi baja az autónak, (ezt négy szerelő és a márkaszerviz állítja), mi mégis halljuk a buborékolást és nem a gyomrunk csinálja?
(Szelepek, sapkák, tömítések csere, termosztát rendben. Víz nem forr, nem lesz kevesebb. Motor rendben (kaszkád reagens stb. megvolt. Légtelenítés-újratöltés megvolt, kontrasztanyagos vizsgálat mittudomén, még száz másik dolog... )

Szív, fúj, benntart, buborékol, kipufog... Azt gondoltam, valami gyomorrontás, de viccet félretéve - megy rendesen, húznak a lovak, nem lett gyengébb.

Csak fura úgy kabriósromantikázni, hogy a kocsi belebuborog a naplementébe...
Jobb híjján röhögünk rajta és várunk.
A férj most dombnak felfelé parkol a legutolsó tanács szerint. Holnap megint megy kocsiklinikára, hátha végre egyetlen nagy fingban, vagy böffben kijön az egész...komolyan érzek kényszert, hogy megütögessem a púpját, hátha úgy könnyebben menne...

Bakker pont most akartuk lecserélni.




2015. július 20., hétfő

Szössz

A férj reakciója a terápiás tologatásom után:

- Ha nyugdíjba megyünk igyekeznem kell nem felb...ni az agyad...
- ???
- ...képes vagy nekiállni átrendezni a lakóautót!

2015. július 18., szombat

Repülőtéri elmélkedés

Van ez a sajátos atmoszféra, ami nincsen vasútállomáson vagy buszállomáson.

Mindegy, hogy kisváros, vagy nagy. Mindegy, hogy csupa fém és műanyag, vagy kő és márvány.
Valaki mindig jön vagy elmegy, valami mindig kezdődik vagy végetér. Vagy mindez egyszerre történik.
A gépmadár messziről hoz, vagy messzire visz el. Összeköt és el is választ, távol és mégis közel.
Egy gépnyire, esetleg kettőre...de attól még utálom...
A reptereket, a menni kell érzést, mindegy hogy én vagyok az aki megy, vagy éppen az aki marad.

Szomorú látvány.
Egyik gép áll be a másik után. Viszi messzire a gyereket a szülőtől, unokát a nagymamától, anyát a gyerekétől, férjeket, apákat, tesókat. 
Minden egyes gépen, a nyaralni induló vidám mosolyok mellett helyet foglal néhány nehéz lélegzet és szomorú tekintet.

Szóltam a Pömpinek ne felejtsen el, de nem tudom hallotta e mert aludt.
Gyorsra vettük a búcsút, hogy ne bőgjünk. 
A kocsiban már nem ment, pedig JellyBelly-t is vettem, de az sem segített.

Persze. 
Nem örökre szól, de még vigasztalhatatlan vagyok, majd biztos jobb lesz. 
Fene az egészbe.

4X


A ráncaimat kicsit sikerült elsimítani, a hajászat fehér hajszálat még nem talált én viszont felfedeztem két ősz szálat a szemöldökömben. (Amúgy a fodrász ára horribilis volt, de ennyit megérdemlek.)

Most megyünk a reptérre sírni egyet, majd jövök...

2015. július 11., szombat

Búcsúajándék Pömpinek


Ilyeneket is megtanultam.
A mintája olyan volt mint egy titkos kód, de megfejtettem.
Ez volt az első.
Továbbiak következnek.


2015. július 10., péntek

Mai elmélkedés

Milyen jó dolog is lehet az, mikor vajas kenyeret eszel teával.
Mikor nem azért eszed, mert nincs más, hanem egyszerűen mert szereted.

2015. július 7., kedd

Régi történet

Felelevenedett bennem az a lefolyós sztori az előzőek kapcsán.

A három töki együtt fürdött amíg befértek mind a kádba.
A kicsi olyan kettő volt, az Olívia négy a Nóri öt.
A konyhában készítettem a vacsorát, az első kikiabálás már megvolt "Anya kiszállunk, kihúzhatjuk a dugót?" "Ja."
Egyszer csak kiabálás megint: "Anya gyere gyorsan a Tami beszorult a dugóba!"
Először a plafonra néztem bevallom, bár onnan még sosem kaptam semmi segítséget, de gondoltam még egy próbát megér, aztán megindultam, hogy mivanmármegin...
A két nagyobb már törölközőben, a kicsi meg ül az üres kádban, az ujja a lefolyóba szorulva és néz rám kétségbeesetten. Az a hülye konstrukció, ilyen narancsgerezd alakú lyukakkal, hát nem engedte kifelé a gyerek mutatóujját.
Előkaptam az étolajat, odaöntöm, kicsit érezni, hogy már csúszik, de még szorul.
Mondom neki "most kihúzzuk, jó?"
"Neeeem..fájni fooog, anya neeee..."
"Hát jó. Akkor hozok kispárnát meg takarót, itt alszol a kádban."
"Najóó, akkor szedd ki, de fájnifogámm..."
Kicsit meghúzom, kicsusszan. Pirosodás, gyógypuszi, kis sírás, ennyi.

A másnapi vacsorakészítés közben egyáltalán nem számítottam efféle élményre, egy pillanatra még a kés is megállt a kezemben, tényleg azt hittem pár másodpercre hiba van a mátrixban...
...de nem.
Mégegyszer elhangzott ugyanaz a mondat, a Tami neve helyett az Olíviával.
Megyek a fürdőbe megint.
Tami, Nóri kint, Olívia a kádban csücsül, ujja a lefolyóban.
Elönti a szar az agyamat.
"Nem hiszem el. Ezt megbeszéltétek? Most minden este ez lesz a program? Nórikám, ülj vissza a kádba szépen, dugd be az ujjad az Olíviáé mellé, essünk túl rajta most azonnal!"
"...de nem akarooom!" Fogja nyünyögősre a dolgot a Nóri...
"De de. Most. Olívia, most ezt mégis hogyan találtad ki?"
Olaj, ujj ki, még a bürke is lejött kicsit róla. Sírás, kötözés, vigasztalás.

A következő estén őrt ültem a fürdőszobában.
Csak egy pillanatra fordultam el, hogy levegyem a törölközőket...


Ezhülye

Ültem a kanapémban és álomba  ringattam a Pömpit a vállamon.
A nagylány elvitte és berakta a kiságyba.
15 perc után vettem észre, hogy még mindig ringok... az iPad előtt.

2015. július 6., hétfő

Elfáradtam

...de nemsokára itt a nyári szabim.

A kinézetemre hirtelenjében azért találtam néhány frappáns jelzőt:

- fonnyadt paszternák kókadt zöldjével
- szottyadt, másnapos szenya lekonyult salátalevéllel
- három éves felmosórongy, amiből cafrangok lógnak
- rohadt alma némi bioszőrrel a tetején

...és még hátravan a sírás is, ha elmennek a gyerekek.
Július 18.
A születésnapom, a repülőjegy arra a napra szól, meg a szabim kezdete.
Mágikus dátum lett idén.

Ha lelohasztottam a táskáimat, kipihentem a ráncaimat és túl vagyok a fodrászon, csekkolom összeraktam e magam rendesen.
Akkor lesz új fotó is...
...viszont ha megállapítást nyer, hogy végérvényesen megaszalódtam, akkor elbújok örökre és magamra húzom a konyhaajtót...

A férj nem látja a fonnyadt répa ábrázatomat, meg a megaszatyraimat a szemem alatt, hála a jó égnek...
...jelenleg leköti, hogy pánikol a kocsi miatt. Buborékol a víz. Holnap megy a szerelőhöz.


2015. július 5., vasárnap

Mai elmélkedés

Lehet, hogy most elveszítek néhány olvasót, de egy olyan pali, aki a facebookos profilképén mindenféle tavi élőlénnyel pózol, nekem ha száz pinám volna, akkor se kéne.


Nehogymáár. 
Hallal!
Ezt tartja a legfontosabbnak közölni.
Micsoda férfi!

2015. július 2., csütörtök

No para

Gyereknek is aggódós voltam.
Már hatévesen. 
Amíg apám meg a kutyám nem volt otthon nem aludtam, nem tudtam.
Esténként összekulcsoltam a kezeimet úgy ahogyan a nagyanyám tanította:
"Vigyázz kedves szüleimre és az én kis testvéremre..." meg a mamáimra, papáimra, Csibészre és Rozira meg az Erzsinéniékre, Margitnenére meg a keresztékre...és egyre hosszabb volt a sor.
Aztán ahogy nőttem egyre inkább azt gondoltam, hogy Isten úgy is vigyáz rájuk, ha nem leszek egyre kialvatlanabb.

Jött a bohó tinikor, akkor annyira nem paráztam az élettől, de annyi félsz akkor is megmaradt bennem, hogy eszembe se jutott pl. kábítószerhez nyúlni, pedig lett volna száz alkalom.

A gyerekek után viszont minden megváltozott.
Megint egyre félősebb lettem.
Barátok családtagok azt mondták, ez teljesen megszokott amíg nem lépi át a "normalitás" határait.
Mivel ezekről a határokról sosem olvastam leírást, fogalmam se volt a kvantitatív és kvalitatív tényezőkről...

Amúgy is csak képzeletbeli szörnyek és démonok riasztottak.
Simán szívrohamba hajszoltam saját magam mikor elgondoltam a férjet autóval felcsavarodva a szilvafára, a gyereket ahogy elviszi a kapálógép a lábát, vagy befefullad a vidámparkban a hattyúcsónakázó körbefolyóba.

Ezzel szemben a valóságban hidegvérrel kezeltem az orrba dugott barkavirágot/kukoricát/savanyúcukrot, lefolyóba szorult ujjacskát (háromszor, a Zsófi akkor már túl volt az ilyesmi kísérleteken), fülberagadt vattapamacsot és az ezen történések alatti pánikrohamot amit a férj adott elő.
A legrosszabb történetünk, amikor a kertvárosi homokozó betonja ráugrott a gyerek fejére és nekem a vérző-üvöltő egyiket, az üvöltős nem vérzős másik kettővel meg a babakocsi-nyuszimotor-homokozószett kombóval kellett visszacűgölnöm a tizedikre, de azt is elég jól kezeltem, leszámítva, hogy a gyerek véres pólóját másodszor átvizsgálva a takonyról egy pillanatra azt gondoltam agyvelődarabka.

Szóval pánikolok, de általában csak úgy magamban.
Nem akarom, hogy paranoid képzeteim miatt gumiszoba legyen a vége, miközben a gyerekeimtől elveszem a legszebb éveiket.

Nem mondom, hogy nem tesznek próbára az olyan napok, mikor például a legifjabb újoncom, két héttel az Alton Towers-ben történt baleset után a londoni vidámparkba kirándul az iskolával.
Mialatt én egész nap izgultam érte, ő élete egyik legvidámabb és legjobb bulijában vett részt (nem mellesleg legyőzte a félelmét a magasságtól, ami nekem még csak részben ment, pedig már hány éve próbálom). 
Vagy amikor a nagylány szülni ment, végigcsináltam volna helyette úgy sajnáltam, mert azért az jó kemény menet volt.

És mégis.
Saját félelmeimtől tanulom, hogy nem!
Nem tehetem senki helyett, nem élhetem más életét.
A sajátomat is csak úgy ha - amikor jönne a para - egy virágos mezőre koncentrálok inkább, (bézs effektes florabella fényszűrővel) ahol fehér röpködős ruhában, hajamban virágfüzérrel szökellek a napfényben.
Nem szabad félnem a repüléstől, a vidámparktól, a magasságtól, a forgalomtól, a terrorizmustól...
Mert nem élhetem félelemben az életemet, még akkor sem ha egy repülőgép katasztrófa, egy cunami vagy egy tunéziai nyaralás vet neki véget.
Nem ragaszthatom ezt a gyerekeimre. 
Menniük kell élni.


"I hope the Russians love their children too..."









Tej, kiskanál, univerzum

 Megint az van, hogy szombat reggeli közléskényszeremet pár mondatba kell sűrítenem. Addig is fogalmazom majd a fejemben amíg ideérek, viszo...