2011. február 23., szerda

A múltban kirándultunk

Balikámnak offnapján édeskettesben kirándulásra adtuk a fejünket, miután a szokásos reggeli meleggel jött eső elállt. Cockington Village egy Torquay mögötti szép völgyben terül el, igazi skanzenfalu, nagy erdei sétánnyal és három összekapcsolódó tóval a közepén. Idilli, gyönyörű, romantikus, ódon hangulatú, mesés, és nem is tudom fokozni tovább. Soha nem unnám meg a sétákat az erdei úton, ahol óriásmagasra nőtt fák adnak árnyékot, minden csupa zöld, a házak pedig az 1600-as évek óta ott állnak szinte érintetlenül.
Már háromszor megtaláltuk álmaink házát, ugyanis ennyi eladó cottage van jelenleg Cockingtonban.

És ez a csoda 10 percnyire van tőlünk.
Biztos, hogy nem utoljára jártunk ott. Sok sok kép a galériánkban.
Posted by Picasa

National Marine Aquarium

Jelentem az autó is és a fotómasina is jól vizsgázott, pláne meg, hogy (mint ahogy tartottam is tőle) az akváriumban nem lehet vakut használni. Még emlékeimben megvolt, hogy a hal(és állat-)féleségek ezt nem szeretik, ill. nem tesz nekik jót. Na de sebaj, éjszakai módban csak egy kicsit lettek szemcsések a sötétebb képek, úgyhogy végül is duplaüvegen fotózva sem rosszak.
Láttunk nagyon klassz, és érdekes élőlényeket, nekem mekka a hely, hiszen amúgy is jól kontrollált, de létező látens akváriummániában szenvedek,  és mondom ezt mindazok ellenére, hogy azt vallom, az állatok nagy részének ott a helye, ahová a jóisten teremtette őket.  Nem ketrecekben, üvegfalak mögött lakozva, vagy tartályokban és medencékben úszkálva. Azzal altatom el a lelkiismeretemet, hogy ezt a ma kontrollált és kontrollálatlan állatartásában nem lehet megvalósítani, de akkor legalább éljenek olyan körülmények között, ami lehetőleg a saját természetes otthonukban várná őket.
Nekem is volt akváriumom, és nem tartottam az 54 literben akkora halat ami kétszer tud megfordulni (láttam ilyen haltartót, és elborzadtam tőle.) Nem rohasztottam tele ötvenféle halfajjal, csak hogy minél színesebb legyen. Emellett pedig elítélem az olyan embereket, akik azt vallják (és nem is maradnak csöndben), hogy a buta állat úgyse tudja, hogy rossz neki. Nyilván nem lehet  a ma már a fogságban élő, ott született és nevelkedett vadállatokat visszaengedni a természetes környezetükbe, mert nem tudna létezni, és mi emberek sem mehetünk vissza a barlangokba lakni, pedig néha megérdemelnénk. Ha másért nem hát azért, hogy megtanuljuk újra a természetet tisztelni, és együtt élni vele, nem pedig mindenhatóként uralkodni rajta.

Ebben a tengeri akváriumban csak a medúzákkal kapcsolatosan kifogásoltam, hogy egy nem túl nagy gyakorlatilag gömb alakú akváriumban körbe körbe úszikáznak, és attól, hogy a medúzák nem atomfizikus élőlények, sőt idegrendszerből is csak hálózatos jutott nekik ami nem terjed túl a mozgás-táplálkozás-szaporodás témakörein, még nem kellene egy lavórban keringetni őket egész nap. Nem hinném, hogy a tengerben is ezt csinálják.

Kis kitérő után összegezve pont nem ez volt a megfelelő hely egy fényképezőgép vizsgáztatására.
Az autókánknak (meg a lelkünknek)  jót tett a devoni kacskaringós táj, meg a szép napsütéses, egyszálpulloveres idő, így még jó nagyra sikerült séta is jobban esett a városban.
Ettünk egészenelképesztőszínű barbimuffint, ami meglepően finom volt, többnyire málnás vagy epres ízű, (megkóstoltam a gyerekekét, mert én gyáván csak a csokisat mertem bevállalni, mondván: abból baj nem lehet.
(Mert még a sütikre is kivetítem a természetességmániámat.).

Jóságos fáradtság estére, virsli mustár, ágybabújás.

2011. február 17., csütörtök

Imáink meghallgatásra találtattak

Megjött végre a várva-várt adóvisszatérítésünk, nagyon korrekten megadták az első claim időpontjáról visszamenőleg. Miután felmostuk magunkat (ezúttal pozitív hangulatváltozás miatt, és tényleg a férjem elég érdekesen vette a levegőt), megfürödtünk benne, aztán osztottunk, szoroztunk, levődik autó, mosógép, nekem egy kicsike fényképgép, és különféle fizetnivalók utáni maradékból kis, alig látható kis tartalékot képzünk.
Az ünneplésünk nagyon szerényen egy akváriumlátogatás lesz (gyerekek előtt titok még), családi belépővel szombaton (no meg ama jól eltitkolt szándékom miatt, hogy kipróbálhassam az új fényképezőgépemet, amit ma megyünk kiválasztani) és végre alkalmam lesz kicsit jobb képeket csinálni, mint eddig. Képes, és sokszavas beszámoló a hétvégén.

2011. február 11., péntek

Csernust olvasom*

"Azok számára nincs boldogság, akik nagyon korán feladták az álmaikat, és beletörődtek a szürkeségbe."

*és be kell valljam én beletörődősebb vagyok, de a férjem nem hagyta magát. :-)

2011. február 9., szerda

...továbbgondolva

Mindíg azt gondoltam, a tárgyi dolgok közül a könyvek a legfontosabbak az életemben, mert amikor olvasok, tényleg látom a tájakat, az embereket, előttem játszódnak le az események,  így jártam már földrajzilag meghatározható helyeken, Japánban, Kínában, Egyiptomban, részese lehettem a történelemnek akár a viktoriánus korról, keresztes hadjáratokról, vagy a fáraók koráról legyen szó.  Így jártam már ismeretlen helyeken, az űrben, más bolygókon, más galaxisokban, idegen lényekkel találkozhattam, sőt úgy ahogyan a múltba, a jövőbe is belenézhettem. Érdekes szemszögből láthattam a világot például akkor, amikor egy réges régen megírt könyv a jövőt próbálta feltérképezni, azt a jövőt, ami a mi számunkra mégis egy rég elmúlt időt jelent.
Azt gondolom írónak sokkal nehezebb lenni, mint ahogy eddig gondoltam, hiszen nem csak tájakról, eseményekről kell hogy hiteles legyen, titokban, talán a sorok között kell tudni átadni a lehető legtöbbet, hogy az, aki olvassa, szinte érezze az illatokat, a szelet, vagy lássa a szereplőket az utolsó szakállcsücsökig, mert ha egy pillanatra elvész az érdeklődés, akkor elvész a varázs is.
Nem tudom, hogy fogok e valaha az angol nyelvű irodalom olyan fokú olvasójává válni, hogy ugyanúgy, vagy legalább megközelítőleg annyira élvezhessem, mint a magyart.
Remélem, hogy igen (bár ez most még nagyon távolinak tűnik).

Látogatók (nem a sci-fi sorozat)

A család töredékes része vasárnap elröpült, hogy ismét belevágjon a magyar mindennapok zegzugos, fáradsággal teli  mókuskerekébe. Azt gondolom (meg mondták is), hogy jól érezték magukat nálunk, bár egy kicsit szűkösen voltunk - de sok jó ember ...
Jártunk kevés, de annál szebb helyeken, elsősorban kisvárosunk hegyen-völgyén, aztán Brixhamben, hétvégén pedig elmentünk Dartmouth városkájába, és egy kicsit még Totnesbe is benéztünk, így újabb szépségekkel gazdagodott a képmemóriám és a webgalériánk , továbbá egy újabb tétellel az újra és újra meglátogatandó helyek listája. Nem tudom elégszer leírni, hogy mennyire szép a devoni vidék, a halászvároskák halszagúak, régivágásúak, romantikusak, gyönyörűek és barátságosak. Sikerült a lehető legszebb napokat eltölteni, a kikötőben fishandchips-et enni, a főutcán forró csokit inni, rengetegsokat sétálni, rácsodálkozni még mindig sok-sok mindenre.

Esténként próbáltunk újra lábat növeszteni hisz a másnapi sétákhoz újra kellettek, közben pedig a technika vivmányáért harcoltunk nyolcan, így hát mindenkinek jutott 15 perces váltásokban egy fertályóra a számítógépre.
Anyukám minden másnap kiporszívózott, lelkesen mosogatott, pakolt, úgyhogy ilyen szép rend még sosem volt ebben a kicsi lakásban. Zsófi imádja az angol háromcsücskös szenyót, de azt mondja ő nem tud angolul szendvicset csinálni, úgyhogy a húgai gyártottak ebből napi negyvenet.

Beszélnek helyettem is a képek, bár ahogyan leírni sem nagyon tudom a tájat, várost, vizet, tengert, mert nem vagyok író, úgy a képek sem mutatják meg igazából azokat. Hiányzik belőlük, róluk a szél, az illatok, hangok, érzések.

A búcsút amúgy is útálom, így hát rövidre próbáltuk fogni, de még így is eléggé megríkatott.

Tej, kiskanál, univerzum

 Megint az van, hogy szombat reggeli közléskényszeremet pár mondatba kell sűrítenem. Addig is fogalmazom majd a fejemben amíg ideérek, viszo...