2015. november 29., vasárnap

Mai elmélkedés

Azon filoztam ma Mira mami etetése közben, hogy az első interakció amit egy bébi megtanul az a mosolygás.
Ezen túl ez az a képesség, ami egy Alzheimer betegségben szenvedő embernél - aki fokozatosan 8-10 év alatt hagy el mindent, ami emberré teszi - a végsőkig megmarad, amit legkésőbb veszítenek el ha egyáltalán eljutnak odáig.

Azt gondolom, hogy a mosoly nagyon fontos lehet ha ezt kapjuk elsőnek és ezt hagyja meg nekünk az élet utolsónak.
Szóval ehhez tartsátok magatokat.

2015. november 27., péntek

Egyszer megszöktem

...vagyis inkább: Egyszer szöktem meg.

Szökésem történetének előzményeként el kell mondanom, hogy jogos volt a szobafogság (nem értem haza a megadott időre ami általában éjfél-egy óra volt), csak nagyon rosszkor jött. 
Éppen a négynapos hosszúhétvége is beletartozott, amikorra pedig jó kis buli szerveződött pénteken és szombaton, vasárnap pedig Edda koncertre is mehettem volna...
El kellett határoznom, 17 évesen melyik lesz fontosabb? Melyikre szervezzek magamnak szökést, mert mindháromra nem mertem volna. Nem kell túl nagy összeesküvésre gondolni. Csatornán se kellett lemászni, ablakon át muskátlikon keresztül ugrálni... Semmi ilyesmi.

Gondoltam a szombati lesz a jó, (Eddára a városba kellett volna menni, az túl nagy kihívás lett volna) olyankor úgyis itthon van mindenki, egész nap megy a munka a kertben, garázsban jól el lesznek fáradva.
Este anya és apa úgyis elalszanak a tévére, a tánc java meg úgyis csak tíz után indul. Simán kislisszolok az orruk előtt, a kultúrház tíz perc séta. A hátsóajtó kisablakát csak behajtom, mintha csukva lenne akkor éjjel csak benyúlok és kinyitom magamnak az ajtót.
Segítettem mint a kisangyal egész nap, tudtam öregapám megdob egy ötvenessel úgyis, ha meg nem, valaki a haverok közül a megbeszéltek szerint befizet. Estére bebújtam a szobámba olvasni. 
Kis idő múlva - féltizenegy felé -  amikor már biztosan hallottam legalább tíz perce apámat horkolni, (addigra tuti volt anya már rég alszik,) csendben felöltöztem és mezítláb, cipőmmel a kezemben kiszöktem.
Halál büszke voltam magamra, milyen ügyesen és simán ment minden. A háborgó lelkiismeretem tök süket fülekre talált, a fehér szárnyú kisangyalt a jobb vállamról csont nélkül lecsúzlizta a vörös, villásfarkú kisördög.
Repültem a dombon lefelé, örökkévalóságnak hatott az a tíz perc míg leértem.
A többiekkel már le volt zsirozva, kint várnak, ha nem lenne pénzem, be tudjanak vinni...
Leérve a parkoló mellett vezetett a járda. A sarkon befordulva láttam, hogy egy sötét alak bagózik egy autónak támaszkodva a sötétben.
Apám volt.

Szó nélkül nyitotta ki a kocsi ajtaját és én szó nélkül szálltam be.
Hazafelé a két perces út két órának tűnt abban a nehéz csendben...
Éreztem, hogy mondani kéne valamit, de képtelen voltam megszólalni. Ő se szólt egyetlen szót se. Mire beállt a garázsba és bezárta az ajtókat, addigra én már a paplanom alatt szégyenkeztem.

Én sose többet nem próbáltam átverni. Ő sose mondta el anyámnak, hogy letipliztem aznap éjjel és vasárnap elvitt az Edda koncertre, amire már egy héttel előtte megvette a jegyeket.
Hát ilyen ember volt az én apám.


Elképesztő, hogy az ízek és illatok miket képesek előhozni a memóriánk legaljáról.
Lett egy kukoricán nevelődött baromfim, gondoltam Újházi tyúkhúslevesnek megfőzöm.
A zöldség tisztítása közben (mindig frisset veszek) bekaptam egy pár szem zsenge zöldborsót és egyből ott volt az egész gyerekkorom a konyhában...

Koszosan és mezítláb ülünk a hintaágyon a szomszéd Anikóval, aki segít nekem  borsót pucolni, hogy hamarabb kész legyek és előbb mehessek játszani. Unottan nyomogatom járdaközben levő meleg, lágy kátrányt a lábujjammal és nagyon érdekesnek találom, hogy az ujjlenyomat barázdái megmaradnak benne.
Macskák nyújtózkodnak a barackfák alatt, az ólban malacok horkolnak.
Érezni a földszagú szellő illatát, a nap már lentebb, de még meleg van.
Anyu, apám tengerészcsíkos trikójában üvegeket mos a borsónak a kerti csapnál, apa piros surdakalapban füvet nyír, füstölő cigi lóg a szájában. 
Nagyapám félmeztelen, munkásnadrágot visel madzaggal megkötve ahogy kell, térdelve, nyelvét kidugva koncentrál a dolgára, késsel egyenesíti a járdaszegélyre nőtt növényeket. 
Nagyanyám kendőben, sváb szoknyában és kötényben a nyárikonyhában dunsztolja a befőtteket. Az elfoglaltság sem akadályozza a nagyszüleimet, hogy közben németül vitatkozzanak a disznónevelésen, én meg mosolygok apámmal együtt mert csak mi értjük.
Az öcsém épp befordul a kertkapun, a hóna alatt focilabda és kiabál nekem "mikor vagy kész? Várnak a többiek a kultúr mögött!"
Hja...ha segítenél hamarabb kész lennénk, gondolom magamban, de nem szólok, ő is megtette a magáét reggel a kukoricaföldön. 
Apa olvas a gondolataimban, befogja az öcsémet meg a többi gyereket és borsópucolóversenyt rendez. Marokkal méri.
Jégkrémet kapunk nyereménynek kit érdekel, hogy a vesztes is kap?
Boldogok vagyunk.

2015. november 26., csütörtök

Mai elmélkedés

"Egy nő szíve a titkok mély óceánja" mondta az öreglány a Titanic-ban és mennyire így van (mondjuk biztos a pasiknál is).

Ez az. 
Amikor valami olyan van a birtokomban amitől olyan részegen mosolygós leszek.
Mikor néhányan rákérdeznek, "mi van? Olyan más vagy ma."
Vannak ilyen napok.

Nem olyanokra gondolok, mikor tízévesen sportszeletet csórtunk a boltban, vagy mikor leborotváltuk a macska farkát. Nem is arra, mikor hidegvízzel slagoztuk a disznókat az ólban. Ezek a titkok nem sokáig maradtak felderítetlen.

Az olyanokra amik el vannak dugva nagyon mélyre.
Ilyen volt az első alkalom. Vagy amikor én már tudtam, de ő még nem. Vagy amikor mindketten tudtuk, csak az az ideje nem jött még el. 
Vagy mikor a kollégák között mentem úgy, hogy vittem a homlokomon a szerelmet. Ott világított nagybetűkkel, de elolvasni csak én tudtam és ha továbbgondoltam zakatolt a szívem. 
Olyan titkok, amiket rajtad kívül csak falak, liftek, buszablakok tudnak. Csak azoknak mondtad ki hangosan mert valahova mégis kellett bízni...

Aztán van az a cinkosság érzés a házasságban.
Pikáns titkok, összekacsintás.
Hogy az épp megérkező mama nem tudja, épp tíz perccel előtte másztunk ki egy közös zuhanyból. Óóó, dehogynem tudja... az érzést biztosan.  

Ezek a titkok arra tanítanak, hogy csak én ismerem magamat igazán.
Arra, hogy legalább magamnak beismerjem vannak azok a titkok....
Mindenkinek vannak.
A múltból az előző életek, a jelenből az álmok, jövőből a vágyak...
Azok, melyektől még én is zavarba jövök saját magam előtt...

Atyaég...


2015. november 24., kedd

Szössz

A jó megmarad

" Mamma mijja donnafráza...óó, de jó, hogy ezt most mondtam...el is megyek Pampalinit nézni..."


Show must go on

" ...tudod anya...kutyaharapás szőrével azt jelenti, hogy ha elsőre baleknak néznek attól még másodszorra is, de akkor már tudsz is róla...."


A hátsóülésen:

" ...jah, hát van olyan zene ami eszméletlen jó, van ami csak jó, de még hallgatható, meg van rossz zene....
...meg van amit anya szeret..."






2015. november 14., szombat

Carpe diem leszek.


Bennünk él az a gonosz mag, velünk együtt növekszik csak megtanuljuk út közben, hogy az agresszív öröm, amit akkor éreztünk mikor féltékenységből összetapostuk Józsika homokvárát csak nagyon rövid ideig tarthat. Akik viszont azzal növekednek, hogy ezt a csírát útjára engedik a gyűlölet tápoldatával fröcskölgetik, lassan minden mást elnyom mint a gaz, a tarack amit nem lehet kiiírtani.

Mit tudom én, tudják e azok, hogy milyen az ha szeretnek és szeretve vannak? Mit tudom én, milyen egy gyilkos lelke? Mit tudhatom én, milyen a fanatikus hit? Milyen az üzleti érdek? Kik esküdtek össze és mi ellen? 
Érdekel ez minket?

Engem nem.

Csak dühít az értelmetlenség, meg ez a tehetetlenség.

Meg kéne kérdeznünk... 
Azt sem tudom mit?
Azt, hogy jobb e úgy meghalni, hogy szétszaggat egy bomba (és a menyországba kerülsz), mit úgy, hogy nyolcvanix évesen fekszel egy ágyban, a családtagokon kívül a bomlás szaga is körülvesz és büdös nyál folyik a szádból (és a menyországba kerülsz)? Megéri a macera?
A vége ugyanaz.

Meg kéne magyaráznunk...
...hogy nem a halál számít. Nem annak kellene számítani. Azzal érni el valamit, hogy élni tudunk közben, nem azzal, hogy meghalunk érte vagy, hogy másokat ölünk meg.

Meg kéne mutatnunk...
Azt, hogy ugyanolyan színű és formájú a lépünk, ugyanolyan barázdák futnak a szürkeállományunkban.
Ugyanúgy növekszünk gyermekként az anyu hasában, ugyanúgy vakarták ki a szaros seggünket a pelenkából mikor csecsemők voltunk, hogy másokon múlt a létezésünk, múlhatott épp azon a bábán, akinek az emigráns unokatestvérének gyereke meghalhat azon a koncerten.  Hogy esetleg téged is úgy vártak, akartak,  szerettek mint engem...vagy nem? Nem vagyok biztos...vagy igen?

El kéne gondolkozni.
Azon, hogy milyen kicsike a világunk. Vajon hány ismerős szál kellene ahhoz, hogy egyik embertől eljussunk egy másikhoz? Egy olyantól mint én, egy olyanig mint te?

Meg kéne valahogy értetni,
hogy a felsőbb hatalom nem felettünk áll hanem mellettünk. Hogy nem istenfélőnek, hanem istenhívőnek jobb lenni. Hogy nincsen az a szentírás, ami felér az élettel, hogy nem hihetünk olyan istenben aki rosszra buzdítana, vagy a "jó" ügyért elkövetett gyarlóság láttán félrenézne. 

Meg is kéne érteni...
Ti nem ugyanazon a bolygón éltek? Nem ugyanazt a holdat látjátok esténként?
Nem ugyanarra gondoltok amikor a csillagokra néztek, amire én?
Mint ahogy én, aki azt gondolom, milyen aprók vagyunk, milyen jelentéktelenek, ahogy mint egy hangyabolyban a hangyák élünk ezen a kis kék golyón, ami meg csak lebeg a végtelen világűrben. Be vagyunk ide zárva, csak jelentéktelen porfingok, foglyok vagyunk ezen a kavicsdarabon, sehova se futhatunk el, sehol sem kezdhetjük újra.
Ha szétbarmoljátok ezt a helyet akkor annyi...

Hinni kéne,
hogy ami itt épül, az egy szép, új, békés világ még akkor is, ha néha jön egy sátáni tangó ami beránt minket az örvénybe, amit csak fájdalom, könny és a kétségbeesés mozgat. 
Hinni, hogy van valahol egy meseerdő, amit áttetsző, csillámlós aranyburok védelmez, ahová nem jut el a gonosz. Ahogyan gyermekként még elhittük, hogy otthon az ágyunkban, vagy a bunkerban semmi baj nem érhet. 



....de nem tudok mást, csak hogy kiveszem a csirkecombokat a hűtőből és lekapcsolom a tévét.
Felhangosítom a Scott Bradley and PMJ-t a konyhában és nagyon várom a márciusi koncertet ahova csak remélni merem, hogy nem jössz be te agymosott őrült, aki sosem néz a csillagokra, akinek nem volt anyja, kék a lépe, és olyan képek élnek a barázdálatlan agyában a saját menyországáról amelyeket én nem akarok megérteni...

Mert mi Többiek vagyunk a Józsikák és a dolgunk az, hogy időről-időre megépítsük a homokvárainkat.




2015. november 12., csütörtök

Művészi mélységek

Vannak az a fajta művészet, amit - szégyen ide, vagy oda - nem tudok értékelni. Biztosan benne van a csí, lehet magyarázni, belelátni, de én csak egy pacát látok, meg egy nagy sárga lábfejet és nekem nem jön ki a logikai gép végén, hogy az Európa. Kicsit úgy vagyok ezzel mint a borral. Van jó, meg nem jó. Esetleg borzalmas. 
Vannak ilyen könyvek is. Végigszenvedtem azt is ami nem tetszett. Elvből.
(Najó nem. A szürke ötven hányalatát nem bírtam, csak a hatvanadik oldalig, de az nem ide tartozik.)
Olyanokról beszélek, amiket mintha egytől-egyig egy demencias konfabuláló anyóka irt volna. Se füle, se farka.
Biztos csak az én csatornáimmal van a gond, de nem tudom elképzelni, hogy egy művészi esten - konkrétabban ma este a tévében - hogyan tudnak emberek órákon át beszélni egy olyan festményről, ami egy hányás egy vászondarabon.
Megadtam az esélyt, néztem egy darabig.
Arra jutottam, hogy ezeknek az embereknek csak pusztán ciki azt mondani, hogy a király meztelen, de lehet, mégis valami gond van a hozzáállásommal.

Apa mondta annak idejen hogy az underground zenei szövegírás lényege, hogy fognak egy könyvet és a lapok első sorait kiírják belőle - kész a nagylemez. Kétségtelen, vannak ilyen zenekarok. 
Sarkítás, de kipróbáltam, működik.
Apa azt is mondta, hogy a művészet nagyon szubjektív dolog. Nem determinálja saját magát.
Választás kérdése. Az a művészet, ami valamit elmond neked, valamit megmutat, de másképpen, mint ahogyan azt te látnád. Az a művészet, amit nem kell magyarázni. Nem szorul elemzésre. Csak tudod, mit akar mondani.
Én választottam.
Nekem egy paca egy sárga lábbal nem művészet.
Az nekem semmi. Még egy drogos látomásnak is szar.
A szarnap stafétát átpasszoltam. 

A férj aki amúgy is betegség-, gáz-, tűz-, zöld gyíkfóbiás a tegnapi eléggé macerás napját azzal végezte be, hogy szőrteleníteni próbált a kutya segítségével. Csak annyit szólt a bámészkodó ebnek, hogy "na mi van?" A kis bestia fehívásnak érezte keringőre és jól felugrott a férj meztelen pocakjára. A forralt bor kilöttyent a kedves uram lába közé, aki aztán szintén hirtelenül ugrabugrálni kezdett a kutya legnagyobb örömére. Szerintem a buggyadék állat nyugtázta, ismét egy jó játékot sikerült bevezetnie az esti unalomba "énisugrokteisugrasz" ...

A könnyeimmel küszködve és a nevetéstől fulldokolva kereshetek az ebayen hővédős alsógatyát.

2015. november 6., péntek

Mai elmélkedés

A mai viszonyok mellett amikor is hat hónapot mondtak a magyar anyakönyvre a Zsófiéknak és akkor még a lakcímkártyáról meg a TAJ-kártyáról nem is beszéltünk, ezek nélkül pedig sem családi pótlékot (vagy hogy hívják most) sem GYES-t (vagymiaz) nem tudnak igényelni - anyám két hónap alatt elintézte az egészet.

Anyám ilyen baxtatós fajta. Nagyon. Sose mondom én se pl. ha össze kell söpörni a levelet az udvarban mer akkor kérdezni fogja kész van e, és még csak nem is hazudhatok mert olyan mint egy kicseszett mágneses magrezonátor-scanner  és egy táltos közös gyereke.
Meg nem szereti a teszetoszaságot se...Meg rohadtul tud spórolni....
és tutira megmondja a szemedbe, hogy hülye vagy...
Szerintem az összes magyar hivatalban összerezzennek, ha megszólal a telefon, nehogy már megin az Erzsike legyen...

Szerintem anyámnak kellene a miniszterelnöknek lenni, fél év alatt megoldana mindent...

1. Bár már nyolc éve annak, hogy BAR listára tettek tíz évre, öt éve, hogy nem vagyunk többé ügyfelek, már annak is több mint négy, hogy eladták a házunkat az OTP Faktoringnak, (aki aztán árverésen kívül eladta), három alkalommal iratkoztam le a hírlevelükről de ma újra kaptam az ERSTE Banktól email-t, hogy igényeljek ERSTE JOKER hitelkártyát...
Ezek hülyék, vagy mi?

(Tudom, automatikus levelezőlista, meg ilyenek, de mi van már?)

2. A főnököm ma azt mondta, felvesz még három ilyet mint én, a többieket meg elküldi bugyit kapálni...
Ezzel szemben még van bőr a képükön intézkedést hozni, hogy korlátozzák a bevándorlást...
...vagy inkább épp ezért...
...szóval az én hibám.
Írok is mindjárt Cameronnak.


Amúgy mindenki elmehet a p...ába napom van, ha így egyből nem látszana...



2015. november 3., kedd

Az a nap van

A múltunkból tanulva és emlékezve már reggel gondolnom kellett volna rá, hogy ez a nap más lesz megint.  
A szokásos...
...ébredés után álmosan ráléptem a párátlanító dugójára, majd a fájdalomtól a kanapéra csapódtam ízes körmondatokat szórva szerteszét, hogy ott megnyugodjon a lüktetés, de pillanatok múlva a fogorvosnál érezhettem magam. Ráültem a horgolóslámpám kapcsolójára ugyanis, ami nem csak a még éjszakai sötétségbe burkolózó agyamat sütötte ki, hanem az alsó fertályamon kis pontszerű fénycsóvának is látszania kellett, de ezt nem ellenőriztem le.
Ezek után jött a hidegzuhany. 
Nem értem, hogy ezt a fönt lehúzom a klotyót - lent elmegy a melegvíz problémát az emberiség miért nem tudta még megoldani, de innentől már teljesen ébren voltam felkészülve a nap kihívásaira. Gondoltam én.
Akkor még nem tudtam, hogy ugyanakkora a bölcs előrelátásal hajítottam az egyik egyenruhámat a szennyesbe tegnap és felejtettem a szárítóban a tisztát, mint amekkora bizalommal fordultam magam felé, hogy majd úgyis lesz kedvem utóbbit reggel kivasalni és időm teával leinni.
Már káromkodni sem tudtam, mikor harisnyahúzás közben behajolva a kutya a hideg orrát dugta oda, ahol nem a helye van és nem kaptam infarktust, viszont jól betosztam a fejem a nyitott szekrény gombjába. Ennek bakker mennyi esélye van?
Jah. Ekkor már kezdtem óvatossá válni, de magamban éreztem ez nem lesz elég. 
Ez megint Az a Nap.

Elbátorkodtam eljátszani a gondolattal, hogy beteget jelentek és leülök a kanapéra. Ez lesz a program mára.
Ölbe teszem a kezemet és megpróbálok szelíd, esendő szemekkel nézni a balszerencse szemébe és akkor talán - ha így maradok egész nap - megúszom egy monoklival, vagy mittudomén...

Sajnos a kötelességtudó értékrendem (kösz apu) ezt nem engedte tehát bevállaltam, hogy a két béna vezetőn - kukásautón - három piros lámpán - úttisztítóautón - fel és le ugráló gyalogoson át késve beérek a munkahelyemre. Az, hogy előtte ráhúzom a kertkaput a sarkamra, nem volt benne az előrelátó sóhajban ez lehet már csak segítségként jött az univerzumtól, addig se gondoljak a talpamra meg a púpra a fejemen.
Nem kedves Coelho nem, nem én vonzom be ezeket, csak felkészülök a legrosszabbra, hogy ne kapjak agyvérzést. 

A melóban sem úsztam meg. Eldobtam egy tálcát (pályafutásom során először) szerencsére csak kistányérok voltak rajta nem a főnök kedvenc teáscsészéje, akkor asszem elsírtam volna magam. Amire a kisujjamat becsíptem egy tolószékbe már éreztem Lizzy igazságát megint, mikor azt mondta nekem: "vannak olyan napok, mikor nagyon fárasztó embernek lenni." Elgondoltam, milyen állat lennék inkább a mai napra - a koaláig jutottam Kőhalmi nyomán. Ő úgy ott a fán alvás közben nem számít túl sok akcióra.
Innentől próbáltam nem túl látványosan nem csinálni semmit sem, a konyhának közelébe se mentem nehogy előidézzek egy nagyobb gázrobbanást,  legalábbis nem nyúlni tárgyakhoz, nem közlekedni túl sokat lépcsőn...

Amikor a mozgó gyógyszerkocsival felmenetben megállt a lift velem egy pillanatig azt éreztem, kész... Elég volt ilyen nincsen is. Már azt vízionáltam melyik sarkot jelölöm ki vécének, és melyik lesz amelyikben aludni fogok, de akkor megint elindult. Csak szemberöhögött a balsorsom majd tovább állt, hogy kicsit később a legvártabb váratlan pillanatban bukkanjon fel újra.
Tudod, mint amikor már felkészülten várod, hogy a másodszor nézett filmben jön az az ijesztő jelenet mégis összeszarod magad miatta...

És akkor jöttek ilyen titokzatos hülyeségek, hogy az egyik éjszakást felfüggesztették, senki se tudja mi van, és ki van írva a nővérszobában, hogy tilos vele kapcsolatba lépni...hmm komoly dolog lehet. 
Rám annyi hatása volt, hogy a legnagyobb meló és egy megszerzett, valamint egy leendő sérülés között kellett volna leírnom egy hivatalos levélben a feladatkörömet valamint a protokolt amit végzek (a papírmunka, rendelés, raktárkészlet ügyben). Még szerencse, hogy van facebook, mert rá tudtam htk-zni egy legjobb jóbarátra...gondoltam, nincs az az isten, hogy ebben a rumliban én egy féloldalas levelet fogalmazzak meg angolul, még magyarul is összevissza írtam le...
Egy ideig a rohanással voltam elfoglalva és tök elfelejtettem balesetet szenvedni, viszont eszméletlenre dolgoztam magam. Amikor kint vártam a férjre - a mázlis szabadnaposra - azon filóztam melyik lábamra álljak...
Ez a probléma is megoldódni látszott, mert délután a kaja házhozszállítós ember rátette a nagylábujjamra az első ládáját. Ahogy beestem az ajtón jött meg emberünk a szállítmánnyal, át se tudtam öltözni, persze máskor mindig késnek csak pont ma nem...
Tagliatelle tészta out of stock...mondja a papír. Ok. Pont olaszt akartam ma főzni mert gyors, talán 20 percig meg tudnám úszni, hogy felvágjam az ereimet a konyhában...
Telefon balinak, maszek után hozzon tésztát.

A mosogató tele. Még szerencse, hogy tegnap késő este voltam olyan előrelátó, amilyen az egyenruhámmal nem és elindítottam a mosogatógépet. Csak kipakolom meg be és kész. Szennyes halmaz elnyeletve.
Elhiszi valaki ha azt mondom, hogy a gép kijelzőjén E4 volt olvasható?

Semmit se nem csinál. Csak áll benne a büdös lé. Se ki se be, se előre, se hátra. 
Kicsi, száz éves, a házhoz tartozik, de a használatban levő gépekért mi felelünk.
Kódnyomozás, mittoménmilyen pumpa hiba. Szerelő plusz alkatrész 150 szóval a Bali elment venni egy másik gépet 130 ért, én meg kirámoltam és a meglévő edényhalmazzal együtt kb fél órát mosogattam (balesetmentesen).
Ezután leültem a kanapémra, kicsit megint megfürödni teában és bíztatni magam, mindjárt vége, csak még feldobom az olasz kaját ha megjön a Bali a tésztával és onnantól a kis kockázatfaktorral és nagy kockákkal rendelkező kanapéban még horgolótűt se veszek ma kézbe.




Update:

A férj hazaérve a maszekból méltatlankodva vágta a fejemhez, hogy fene a tagliatelle tésztámba a harmadik helyen tudta csak megvenni, mert sehol nem lehet kapni, bejárta konkrétan az egész várost utána...


Hmmm, ezt az egyet sikerült átpasszolni. 
Remélem mára vége.
A mázlis szabadnapos ember este még megkérdezte a fürdőben, miért vagyok teli kék foltokkal és mi az a tapasz a kisujjamon?

Ülök a kanapén, elégedetten nézek az elkövetkezendő egy év elé, minthogy évente egyszer találnak meg ezek a napok. Az ujjam csak nem törik kettőbe a gépeléstől...





2015. november 1., vasárnap


"All I have is now: nurses and knickers..."

(Mindenem amim maradt: nővérek és bugyogók...)





Azért bármilyen szomorú is vajazza a lelkemet, hogy egyetlen vagyok akit Lizzy mamó megismer még és a nevemet is tudja.


Tej, kiskanál, univerzum

 Megint az van, hogy szombat reggeli közléskényszeremet pár mondatba kell sűrítenem. Addig is fogalmazom majd a fejemben amíg ideérek, viszo...