Reggel kibújt belőlem Aggódó Amália, és hiába próbáltam nem tudtam rávenni, hogy aludjon még. Itt kóvályogtam a konyhában, beleléptem a kutya vizestáljába, ráléptem a macska farkára (rém türelmes - öt másodpercig álltam a farkán, mire elnyávogta magát).
Teát főztem - mézzel citrommal - a férjnek, aki egész éjjel alig levegőzött, azt is a száján keresztül tette. Valószínűleg Ápolónő Ágnesnek köszönhetem, hogy ilyenkor Mononukleosis infectiosát, és Toxoplasmosist képzelek minden takonykórba, pedig egyáltalán nem betegeskedős a családom. A kényszerképzeteim szerencsére gyorsan továbbálnak, és győz a józan ész!
Az köztudott dolog, hogy a pasik lemaradnak mögöttünk, ami a betegségek, különféle fájdalmak elviselését illeti. Bár ezt próbálják minden módon megcáfolni - nekem beszélhetnek! Szakmailag tudom alátámasztani mennyit tudnak összeszenvedni!
Régebben gondolkoztam rajta, hogy egészségügyes pályafutásom alatt történt kedves, muris, tragikus, tanulságos, életigenlős történeteimet papírra kellene vetnem, egyszer talán meg is teszem. A maga keserédes módján minden történet vége az, hogy milyen jó is élni!

Ápolónő Ágnes berontott a hármas kórterembe: Na ugorjon ki az ágyból Keresztes bácsi, megyünk az ultrahangba! - mire ő bajuszpödrés kíséretében foghíjasan elmosolyodott: Ugornék én angyalom, magával még táncra is perdülnék, de nincsen hozzá lábam! - Felemelte a takarót, és tényleg nem volt alatta láb...
elsunnyogtam egy tolószékért...

A sírós napjaimnak vége...hálistennek.