2008. december 30., kedd

Néha végigálmodom az életem.(Valószínű, hogy ebben az év végi időpont is közrejátszik.)
Ilyen lehet az, amikor a végén az a bizonyos film lepereg...
Újra gyerek vagyok, a két barackfa között babázok Tündivel. Eleinte macskáinkat is felöltöztettük babaruhába (egy idő után már nem tudtuk elkapni őket :) ) Az Anipresszó sörszagú hűvös pultjánál Leó jégkrémet majszolunk, az üres telkeken bunkert építünk, Erzsi nénémnél vajas-mézes kenyeret, fánkot, mézeskrémest tömünk magunkba. Télen sötétedésig szánkózunk, nyáron sötétedésig a kiserdőt járjuk. Apa dobál minket a vízbe, szalonnát süt velünk este, hajnalban pecázni visz minket. A barátokkal a mászókáról fejjel lefelé lógva beszéljük meg a világ nagy dolgait, találgatjuk amit nem értünk, számolgatjuk hány gyerekünk lesz.
A suliban szerelmes vagyok a Norbiba...a gimiben Attilába...a végén már Ádámba.

Nagyon szeretem anyukámat, de nem mindig tudtam elmondani neki amit szerettem volna: milyen jó volt a szánkózás,  csak a csatakos vizes ruhát látta, meg a mosnivalót. Nem tudtam elmondani neki, milyen finom fánkot sütött az Erzsinéni, a fáradtságtól nem nagyon érdekelte, hogy rendeztük be a bunkert. Egy idő után már nem is nagyon akartam semmit se elmesélni.
Majd megvesztem úgy titkoltam az első igazi szerelem világraszóló fájdalmát, mert tudtam anyám csak legyintene rá. Egy évbe telt, mire abbahagytam a mackóöleléses plafonbámulást, de anyám vagy nem vette észre, vagy nem vett tudomást róla.
Ezután magamban hordoztam a titkaim, vágyaim, szerelmeim nagy részét, sebeimet, mert soha senki meg nem kérdezte, ki nem faggatta.
Nemrég döbbentem rá, hogy egész életemben neki akartam megfelelni, és sosem sikerült. Mostanra már nem akarok. De akartam. Sokáig akartam, és a gyermekkoromból magammal hozott szeretetéhségem sokszor bajba sodort.
Gyermekként azt hittem, nem vagyok anyámnak elég okos, elég szép, elég sovány.

Emlékszem, hogy gyerekként (mondjuk 14-15 évesen) mélyen belém gyökerezett egy fogadalom, amiről igyekeztem sosem megfeledkezni - hogy akárhány gyerekem sok ölelést, sok biztató szót, sok dicséretet fog kapni, és  mesélni és énekelni fogok minden este, és mikor fél odaengedem az ágyamba, és meghallgatom a bánatát, az érveit.
Felnőttként már tudom, milyen nehéz lehetett neki, amikor munka után nehéz szatyrokkal hazaért, nekilátott főzni, késő estig tanult az érettségire, hét közben-hétvégén állatokat gondozott, kertben kapált, kukoricát szedett, csirkét vágott, befőzött. Tudom már, a fogadalmamat is milyen nagyon nehéz  betartani, amikor vég nélküli néptáncos alsószoknyákat vasalom este, mikor a matekleckét magyarázom, mikor tenger a dolgom. Ez nekem nagyon fáj, és most már tudom, anyunak is fájt.
A gyerekeim minden könnye jobban fáj nekem, mint nekik.
Anyám sokszor olyan volt, mintha sosem fájt volna neki semmi.
A fájdalom, a leküzdött nehézségek teszik az ember azzá ami. Akit egész életében a tenyerén hordozott a sors, szerintem kevésbé tudja értékelni a dolgokat, ugyanúgy mint az, aki megkeményítette a szívét, és nem vesz tudomást az érzésekről.

Anyu úgy gondolja, elkényeztetem gyerekeimet.
Szerintem pedig a felnőtt gyerekeknek is szükségük van ölelésre.

Tudom anyám is elvesztett egy gyermeket, ahogy én is.
Lehet, hogy ő jobban kezeli a fájdalmat, a veszteséget. Nem rakosgatja nehéz zsákba, nem cipeli folyton magával, mint én. Többet néz előre, mint hátra, és így jobban boldogul az élet nehézségeivel.
Lehet, hogy neki van igaza.
Mikor felnőttem, békét kötöttünk anyuval.
Apám elvesztése mindkettőnknek ugyanúgy fájt, és fáj azóta is.

Nincsenek megjegyzések:

Tej, kiskanál, univerzum

 Megint az van, hogy szombat reggeli közléskényszeremet pár mondatba kell sűrítenem. Addig is fogalmazom majd a fejemben amíg ideérek, viszo...