Ágyő vitéz kis gárdahadnagyom

 ....énekeltem torkomszakadtából a budapestévére.

A férjem egy hitetlenkedő arckifejezése után megjegyezte, hogy ennyi idő után is még simán meg tudom lepni, és hogy ne változzak meg sose merúgyszeret, na jó ezt nem mondta, de gondolta...

Mert volt a mulatós nagyanyám  aki mikor káposztalavelet töltött, vagy hájas tésztát kenegetett folyton ilyeneket hallgatott és riszálta a hátsóját is és közben énekelt a forrógőzös konyhában. A nagyapám akkor már nem élt, ha élt volna valószínűleg kimorgott volna a konyhasarki rökamiéról ahol folyton “döglött” két berúgás között, és akiről csak annyi emlékem van, hogy az öcsém - akit fatökűnek szólított - félt tőle, és én se szerettem a szemébe nézni, mert mindig haragudott rám, ha a konyhai kredenc fiókjában turkáltam. 

Emlékeim nagy részében goromba volt és utált mindenkit. Amikor ivott és nem utált mindenkit, akkor se szerettem a füstszagú kocsmában büdös sportszeletet majszolva rá várni, mert mindig azt mondta, még csak egy gurítás és megyünk, de én tudtam, hogy még néhány csoki lecsúszik addig amíg ő mégegyszer és mégegyszer elgurítja a kuglit.

Aztán vagy felmarkolja a papírtizeseket és jobb kedve lesz, vagy nem és akkor megint morogni fog egész délután.

Ez a mama viszont tovább énekelt. Csakazértis a kertben. Vagy a szőlőben.

És mikor a papa eltávozott az örök kuglimezőkre, ő sem maradt ott egyedül messzi, eladta a szőlőt, pincét, a házat, a földet, anyám és az öccse közelebb költöztették hozzánk.

Nagyanyám nem volt az a típus akit nehéz átültetni. 

Nyugdíjas táncolókba járt a barátnőivel - méghozzá a városba - a Vasutasba meg a Susogóba -  és össze is szedett magának egy oldalkocsis Pistabácsit, ami nem volt kis telesítmény, tekintve hogy az özvegyasszony kínálat messze meghaladta a betölthető üresedések számát az arra alkalmas özvegyemberek oldalán.

Onnantól kezdődött a jóélet, mindenhova eljárkáltak - gyógyfürdőbe, kültéri strandra, látogatókörútra rokonsághoz. Ők ketten eszméletlen jelenség voltak, Pistabácsi szikár, vékony ember, nagyon mély pipadohányos beszéddel, és akkor is vicces volt amikor amúgy nem... a mama meg ugye alacsony, kerek, pirospozsgás asszonyság.  Ahogy volt otthonkásan, beszállt az odalkocsiba, felvette a bukósisakot és mentek az erdőbe gombászni... mittomén ... mindig mentek valahova, csak azért a gombászni jutott eszembe, mert egyszer hazaállítottak egy strandlabda nagyságú kenyérgombával, és a mai napig érzem az ízét a számban. (Egyszer randira készülvén elkéstem a városi buszt és a Pistabácsi felajánlotta, hogy elvisz. Csak kettő feltételem volt: nem veszi le a bukósisakot és leszereli az oldalkocsit... elvitt....)

Sosem felejtem el, hogyan vágta el a mama egy nyisszel a tyúk vagy egy nagyobbal a nyúl nyakát, hogyan rántotta ki a nyulat a papucsából (szőréből),   vagy hogyan kalapálta fejbe a halat amit apám hozott a tóról.  Mindig megengedte, hogy ráugorjak a hal úszóhólyagjára, ami ha jól csináltam pukkant egy nagyot.

Tudom. Barbár népség vagyok, életem filmjében benne lesz a forrázott toll szaga, a kongó vájdlingok, a malacvisítás, füstön lógó stifolderek és svártlik szaga, a meleg zsírgőzös tél, a piros hó, a pájsli íze, a hájasztészta és a tejleves. Benne lesz a nyárikonyha zöld ajtaja, a műanyag szalagfüggöny, a szőlő és a bor íze,  meg a köpködő boszorkány a hűvös pince falán. 

... meg a knédli és a házi csigatészta.

Két világ közé születtem, amit ha közelről vizsgálunk nagyon ugyanaz, mégis nagyon más.

Egy mélyen katolikus és egy nagyon lazán református világ közé. Egy tüke magyar, szorgalmas, parasztcsalád, és egy jómódú, sváb, rátarti, borcsináló család közé. 

A kukorica és a szőlő közé.

... és mert ez mind mind a vitéz gárdahadnagyról jutott eszembe, azért főzök  gombapörköltet, úgy ahogyan mulatós mamám csinálta csípősen, krumplisan és tarhonyásan - betyárosan - ahogy az alföldön főznek, meg mert amúgy is imádok mindent ami gomba. Azért gárdahadnagyot énekelni asszem nem fogok főzés közben és segget riszálni sem, de ettől még van reláció nagyanyámmal bőven.

Carpe diem lélek volt ő  - amiben én még fejleszem magam, de ahogy öregszem nekem is egyre jobban megy és ahogyan ezen a héten a történések állnak mögöttünk és körülöttünk, igazolódni látszik, hogy ez az egyetlen járható út ebben az élet dologban, mert semmi másnak nincsen semmi értelme, de tényleg... 

Ki is gondolta volna, hogy erre a kis kevés gondolatra is jó volt ma a budapest tévé.