2011. szeptember 19., hétfő

Egy vasárnap

Mindenkinek egyszer meg kéne élnie, milyen az .....(első epizód)

.... állni kint egy szirten, egy védtelen vadparton, mikor a viharos szél viszi le  a fejét, a tenger hullámaiból leszakadt pára az arcába csapódik. Hiába az esőkabát, a kapucni szorosan bekötve, a fül így is sípol, semmit nem hallani, üvölteni kell egymással.
A hajók zászlói is nagyrészt megtépázva, a végük rongyosan csapkodja az árbocrudat.
Mégis ott állni, földbe gyökerezett lábbal, mozdulatlanul a látványtól: a hatalmas hullámoktól melyeknek a taraja a kis tengeri torony tetejéig felver, a sziklákon szétfröccsenve méteres magasságokig párafüggönnyel takarva be az eget. A napot látni, ahogyan vakít és a tengert higanyszínű csillogással bevonja, éles szegéllyel elválaszva a felhők által árnyékolt részek sötétkékjétől.
A csontig fújó jeges széltől vacogva sosem akarni elmenni onnét, mert ott kell hagyni  a szépséget, a magasságot és a mélységet, a süvítő zajt és a néma csendet - na meg azt a csodás igazi piros-fehérre festett világítótornyot a parton, aminél romantikusabb nincsen is a világon.


 













                                                                       











 (A képek beillesztésében még mindig eléggé balfék vagyok.)

3 megjegyzés:

Jodie írta...

ahhh... mély sóhaj... egy cseppnyi irigységgel :)

Jodie írta...

Nemcsak a fotózással, az írással is komolyan kellene foglalkoznod... nagyon tetszik, ahogy leírod, sőt... lefested a látványt. Minden elismerésem.

Mami írta...

Nagyon köszönöm, jól esnek a szavaid. Egyelőre csak itt próbálkozom, meg némi fiókiromány...talán egyszer, de nem is tudom igazán, hogyan lássak hozzá.

Tanácsok magamnak

Írhattam volna azt is, hogy tanácsok a lányaimnak, de a gyerekek úgyse fogadják meg a szülők szavait, szóval inkább így a tizenkilenc éves ö...