2014. február 16., vasárnap

Tudom, jól eltűntem.
Sok mindenféle dolgok történtek mostanság.
Kezdve azzal, hogy legidősebb lányunktól ismét meg kellett válnunk egy időre.
Visszament Magyarországra, hogy folytassa amit elkezdett, és megcsinálja a mester szakot és a pHd-t. Itt ugyanis nem sikerült ösztöndíjat szereznie, és az egyetemet csak néhány év múltán tudta volna folytatni, de nem akart várni. Időközben a vőlegényével sem úgy alakultak a dolgok, ahogyan tervezték, tehát külön utakon folytatják tovább. Én ezt úgy éltem meg, hogy mindjárt két szeretett személytől is el kellett válnom, hazudnék ha azt mondanám nem viselt meg. A nyolc év együtt toltött idő, az nekem, nekünk is nyolc év volt szóval nem könnyű egy ilyen nagy változást megélni. A többi gyerek is úgy tekintett a Dávidra mint ha már-már a bátyjuk lett volna, mindenkinek nehéz volt ez.
A lányunk két hete ment el, a Dávid a múlt szombaton. Pakolgatva, ismét dobozolva az itthagyott cuccaikat, előkerült régi ezüstmedál rajta Zsófi és Dávid felirattal, fényképalbum, ballagós tarisznya. Néha azt éreztem nem fogom abbahagyni a bőgést soha. Anyám azt mondta: mit izélsz már? Nem a te szerelemed ért véget! 
Hát, anyám már csak ilyen.
Nagyon is megsínylettem, de el kell fogadnom, hogy felnőtt emberek, saját döntésekkel a maguk útját járják.
Ez idő alatt egy másik szakítást is végig kellett néznünk, hasonlóan hosszú idő után két kedves régi-régi barátunk is elvált egymástól, szintén nehezítette a dolgot, hogy mindketőjüket szeretjük.
Az itteni legjobb barátnőm házassága is véget ért ezekben a hetekben.
Kijutott mindenféle pokoljárás már itt, az év kezdetén.

Azért megbirkózunk vele. Megörököltük a kutyát is, legalábbis egyelőre, de bízunk benne, hogy marad, mert a legjobb helye nálunk van jelenleg. Itt sok ember veszi körül, így kevésbé érzi, érezte meg, hogy valami nincsen rendjén.

Az élet megy tovább.

Nagyon sok jó dolog is történik azért, mi meg amúgy is a füzet jobbik oldalát szeretjük töltögetni.
Balinak egyre több magánügyfele van, kinéz egy kicsit jobb fizetéses állás is, de erről még semmit, majd később.
A megürült szobával a három lány külön tudott költözni, így most mindenkinek saját zuga van, ez is  egy kis öröm az ürömben.
Nóri második szakot végzi a college-ban, nemsokára a Olívia is lelkesen követi.
Mindjárt két szakot akar csinálni, művészeti A levelt, és egy rendezvényszervező szakot együtt valamint vállalkozási managementet. Mostanra ez kristályosodott ki nála, hogy ezt akarja csinálni.
Hogy a tökiből (Tamara) mi lesz, még nem tudni.

Velem annyi a helyzet, hogy idő hiányában kicsit lassan haladok a kiadványszerkesztéssel, plusz a jogosítványomat is meg kell szereznem idén. Nézegettem sulikat magamnak, de vagy túl drágák, vagy nagyon messze vannak, vagy mindkettő. Ha épp jó lenne, akkor vagy nappali oktatás, vagy elég intenzív ahhoz, hogy lehetetlen belezsúfolnom az életembe.
Kifogásként ott van még, hogy egyelőre képtelennek érzem magam arra, hogy elváljak a munkatársaimtól meg a nyanyáktól. Nem tudom. Lehet, hogy mégiscsak idetapadtam.
Ambivalens egy érzés. Az egyik felem azt mondja, basszus nem akarok itt leragadni, többre vagyok képes, többre hivatott. A másik felem meg azt mondja, mi a szart akarok, szerető emberek vesznek körül, a mamók el sem tudják képzelni nélkülem a napjaikat, szeretetet adok és kapok rengeteget. Ennél jobb érzés meg nincsen a világon mint együtt nevetni és sírni velük, kit érdekel, hogy a munka nehéz, a fizetés meg ehhez képest nem kompenzál,( bár nekünk elég, de nyilván lehetne jobb is ).
Egyik nap elégedett vagyok azzal amit elértem, beilleszkedtem egy idegen országban, megtanultam a nyelvet, lettek barátaim, szeretnek a körülöttem levő emberek, felneveltem négy csodás kölyköt. Közel a negyvenhez rá tudok csodálkozni reggel a teliholdra, elgondolkozni, milyen boldog is vagyok, milyen szerencsés, milyen csuda dolog élni, vacsorázni vagy sétálni menni.
Aztán máskor meg előbújik a fülem mögül az a bizonyos villás kisördög, és azt kérdezi: tényleg ezt akarod? Erre vágytál? Gyökerektől távol élni? Hogy emberek fenekét törölgesd egész hátralevő életedben? Tényleg át akarod élni százszor, vagy ezerszer, hogy meghal mellőled mindenki, akiket úgy megszerettél?

Néha tényleg nem tudom, melyik kabátba bújjak bele. Utoljára 17 évesen éreztem ilyen ingatag talajon magamat.

Na, de jól van, nem kell ezt ennyire komolynak venni, mint ahogyan hangzik, majd az idő megoldja, ahogy mindig.
Azért mi vagyunk akik voltunk, tele küzdőszellemmel és kalandvággyal. Túlcsordulva, néha boldogsággal, néha szomorúsággal, az élet már csak ilyen.

5 megjegyzés:

Poszáta írta...

Kedves Rozamami! Már nagyon vártalak és örülök, hogy a rossz dolgok mellé azért jó is jutott neked/nektek. Valahogy ez az idei január nekünk sem jött össze és a február sem az igazi. Néha úgy érzem, hogy ennél lejjebb már biztos nincs aztán valami mégiscsak jön...Tavaly ilyenkor -16, -18 fok volt ugyanekkor, most plusz 4-5. Ennek is lehet örülni, nem?! Üdv, minden jót! Szilvi Svédországból

Timi írta...

Az én gyerekeim még messze állnak a felnőttkortól, így ezt a szakításos, elválós dolgot még nem éltem át velük. Egyenlőre a kamaszkori hangulatváltozások korát éljük, sokszor már várom, hogy nagyobbak legyenek, túl jussanak rajta...De most hogy olvaslak, hülyeség részemről ilyeneket gondolni, később másmilyen gondjaik lesznek, komolyabbak. Most még csak hisztik vannak...tulajdonképpen örülhetek, hogy csak ennyi problémájuk van :)Kívánom, hogy ilyen évkezdés után, jobbra forduljanak a dolgok.
A legjobbakat ! :)

Mami írta...

Ezt a megjegyzest idemasolom, mert valamiert eltunt, sorry
Nina Zakor új megjegyzést írt a(z) "Tudom, jól eltűntem.Sok mindenféle dolgok történte..." című bejegyzésedhez:

Kedves Rozamami! Eddigi "zugolvasodkent" szeretnelek biztatni. :) Szerencsere 2 pozitiv dolog kozul kell valasztanod es talan nincs is kizarolagos "jobb" dontes ebben a helyzetben. Majd' 6 ev Anglia es Skocia utan most mar mashol elek, de a mai napig nosztalgiaval gondolok az elore lepesi lehetosegekre, amik mindenki szamara alerhetoek az UK-ban. (Persze csak akkor, ha nem rest szorgalmasan dolgozni es bizonyitani.) Tovabbi szep napot es HAJRA! :)


Bejegyezte: Nina Zakor , bejegyzés helye: Rozamami, időpont: 2014. február 17. 7:08

Hungarian Horntail írta...

Az tényleg olyan, hogy az ember sosincs úgy, hogy valahova eljut és akkor elégedetten hátradől és élvezi a babérokat a sejhaja alatt... amint elértük az addig áhított célt, azonnal elkezd kattogni az agyunk a következő szinten. Ezért lett nekünk embereknek gőzgépünk meg atomtengeralattjárónk és mobilnetünk :) soha nem lesz olyan szerintem, hogy "na most már soha semmit nem akarok többet". Amikor 2013. február elsején beköltöztem a lakásomba, azt hittem, itt most legalább tíz évig fogok lakni - másfél évvel később bújom az ingatlanhirdetéseket, családi házakat böngészem. A "menjek vagy maradjak" illetve "mi leszek, ha nagy leszek" szerintem sokkal inkább normál állapot az életben, mint a "na most minden a helyén van" :)

Mami írta...

Biztos vannak olyan emberek akiknek ez a hátradőlök és odaértem érzés működik.
Sokszor én is azt szeretném ha nálunk is működne, aztán rájövök talán sosem fog.
Mi (téged is beleértve) nem ilyen emberek vagyunk, realisták vagy álmodozók - talán mindkettő egy kicsit - folyton csak görgetjük tovább a kereket.

A berögzülések kirögzítése

Az munkatársam esküvőjére készülve az ebaylistámon nézegetem - így fizetés után - a cipőket. Órák telnek el, végül beteszem a kosárba a lego...