2016. október 11., kedd

Angliáról mesélek

... és ezennel új sorozatot indítok. Olyan dolgokról regélek majd ebben, ami furcsaság, újdonság, vagy egyszerűen csak másság errefelé. Így több mint hat év után már ki merem jelenteni, hogy jobban átlátom a dolgokat, de maradok azért kicsit kivülálló is, hogy rá is lássak egy más szemszögből ezekre.
Nem titkoltan az is a szándékom, hogy mivel mivelünk mostanság már nem történik annyi sok minden mint az elmúlt években, talán ezzel (és még néhány ötlettel) anélkül tudom sűríteni a bejegzéseimet, hogy muszáj lenne mondjuk horgolásmintákat, vagy édes kutyás videókat feltennem.

Na szóval.
Kezdem egy közhellyel. Angliában ugyanolyan emberek élnek mint Magyarországon.
És mégis.
Anglia nagyon más, és még mindig nem tudok mindent, még biztosan fognak meglepetések érni.
Mint a ma reggeli is például. Esküvői bolhapiac a szomszéd városban.
Mint a bababörze érted, csak lagzisban. Édesek.

Mint már említettem, ez az ország szerintem az ellentétek országa. Együtt vannak jelen végletes dolgok. A régimódiság az újdonsággal minden tekintetben - legyen az nézőpont, ház, vagy kaja.

A mai dolog ami motoszkál bennem -  miért mondjuk előszeretettel mi magyarok az angolokra, hogy kedvesek, de nem bratyiznak, vagy, hogy zárkózottabban élnek mint mi?
A magam példáján elindulva próbáltam rájönni a nyitjára, de nem vagyok túl jó alany erre...
Szöget ütött a fejembe a gondolat, hogy talán én (mi) nem vagyunk elég nyitottak hozzájuk.
Az a baj, hogy önvizsgálatom miatt ez zsákutcába is vitt némileg - mert szerintem én az átlagosnál antiszociálisabb vagyok - legalábbis mostanra - szóval nem vagyok túl jó etalon- tágabban kellene megnézni a dolgot.
Azt gondolom hogy az angoloknak jobbára ugyanez lehet a fejükben velünk kapcsolatban... hogy olyan "furák ezek a magyarok... háromból egyszer jöttek el a BBQ partyra, az esküvőről leléptek 9-kor, babaváróra se jöttek el, csak előtte odaadták a cuccost, a villát kanálként használják és amúgy is fura a humoruk". 
Igazuk van. Nem volt mindig kedvünk minden alkalommal vacsorára, vagy BBQ-ra menni, mi túl jól elvagyunk a férjjel egymással kettesben - filmezve pattogatott kukoricával, pici kedvenc éttermünkben salátázva, tengerparton fagyizva, a nemzeti park valamelyik részén sétálgatva, vagy akár csak ha én horgolok  a kanapémban ő meg vonatszimulátorozik, vagy zenél az övében - szóval ja, ezért sem vagyunk jó alanyok erre... 

Az esküvőről meg azért léptünk le, mert aaannyiiira furán éreztük magunkat és ez annyira más mint egy magyar esküvő - jaj az kimondottan kényelmetlen volt. 
Sok iszonyat kiöltözött ember ( itt az esküvő a kalapok parádéja - és nem csak a királyi esküvőn, ez kb. ugyanaz kicsiben. Ugyan úgy kifizetik a hintót, billiárdasztalokat bérelnek, meg flipperasztalt (!) és szivart osztogatnak) kb. öt embert ismertünk a háromszázból. 
Voltak ilyen vicces fotoboxok kiegészítő öltözékekkel (bajuszok, szemüvegek, sapkák, pipa mittomén) de billiárdozni se tudunk túl jól. 
Összességében rettenetesen jó buli, csak mi magyarok (mi Rozamamiék) azt hiszem nem vagyunk elég lazák, elég gyerekek, elég hülyék, hogy úgy mondjam még egy angol lakodalomhoz se - nem hogy mondjuk halloween partyhoz vagy akár egy nyaraláshoz. Még húsz évesen talán ok, nekem is voltak pillanataim, de valahogy utána mi elveszítjük ezt. 
Felnövünk. Nem tudom még eldönteni, hogy ez baj e, vagy nem. Néha hiányzik az a fajta fesztelenség és féktelenség ami bennük megvan. Ennek mondjuk sokkal több előnye is van mint hátránya, de azért az utóbbi is akad.

Amikor viszont nem közösködünk, van egy olyan rohadt érzésem, hogy nem is ők a barátságtalanok, hanem mi. A munkahelyemen mindenki szeret - épp az egyik kollegám jegyezte meg pár hete. Ha belegondolok, igen így is van. Azt hiszem lettek volna olyanok, akikkel lehettünk szorosabban mint Forest és BB, de én húztam vonalat nem ők. 
Átlagban viszont igazából mi magyarok is zárkózottabbak vagyunk mint nemzet annál mint amilyennek szeretjük hirdetni magunkat. Gyanakvóak vagyunk, és van egy ilyen láthatatlan fujmennyinnen-páncél rajtunk, igaz mézes-máz mögé rejtve.

Az angolok sokkal naívabbak és őszintébbek annál, mint hogy ilyen védőbástyákat építsenek. Szerintem amire mi azt mondjuk távolságtartás, azt igazából nem lokalizáltuk rendesen. Az nem ott van bennük, hanem itt bennünk. Mint egy mágnes taszító-fele.

Mindezek után mégis azt mondanám, hogy én az antiszociális létemmel is sokkal nyitottabb vagyok, mint sok más ember. Mi legalább eljutunk odáig, hogy meghívjanak esküvőre, vagy kertipartira. 
Ma is jön az egyik kolleganőm kávézni délután, én szoktam velük kocsmázni, sok-sok háziösszejövetelen voltam már. Nagyon jó velük fesztelenül dumálni, vagy csak úgy együtt lenni céltalanul. Összejönni egy reggelire a városban, bevásárlótúrára menni, aztán lerohadni egy padra és dobozból halat meg sültkrumplit enni. 

Amióta itt vagyunk én is a saját belső falaimat döntögetem, az már csak az én saram, hogy néha teszek egy-két téglát vissza és emiatt lassan megy. De ez nem az angolok hibája, hanem az enyém. 

Nah. Most jól kielemeztem saját magamat a magyarok helyett. Szép.





1 megjegyzés:

Bóbita írta...

Hihetetlen, de erre gondoltam már én is: kissé bővítsed a brit tudásunkat, a te okulárodén át. :)

A berögzülések kirögzítése

Az munkatársam esküvőjére készülve az ebaylistámon nézegetem - így fizetés után - a cipőket. Órák telnek el, végül beteszem a kosárba a lego...