2016. december 6., kedd

Itt vagyok ittvagyok

...csak az év vége felé mindig teljesen behavazódom.
Sok meló, sok túlóra, sok horgolós projekt. Alig-alig akadt valami idő másra. A férjjel is alig láttuk egymást, nemhogy még valami programot is szervezzünk...
A lakás se karácsonyoztam még fel, az majd a mai projekt lesz. Holnap együt leszünk ugyen szabadnaposak, de a városba el kell ugranom és még tréningem is lesz a melóhelyen egykor, szóval ha valami lazulást be tudunk iktatni, akkor azt délután.
Erre a hétre szigorúan nem kértem túlórát, mert szalad a ház, nagytakarítanom kell - karácsonyig nem lesz már rá időm szerintem.
Idén nem lesz parti a kollégáimmal, a banda fele kicserélődött, aki szervezni szokta elment nyugdijba és senki nem vette magára a terhet, hogy összehozza helyette... A lentebb olvasható öntömjénezés után majd megértitek miért nem hatott meg engem ez nagyon. Se az emberekhez se a partihoz nem volt hangulatom idén.

Nah... 
Ma van a háromból az első szabadnap, teljes gőzzel nekiesek a dolgoknak, mert nagyon-nagyon akarok szorítani magamnak egy napot legalább az utolsót láblógatásra. Olyan napot amikor legalábbis a teázáson és a heverészésen kívül csak a könyv cselekményén kell izgatnom magam.

A munkahelyem pedig néha már olyan reakciót vált ki belőlem, hogy megfogadtam magamnak hangosan, tavasszal mindenképp váltanom kell. Bár a lehetőségek végesek, és a lemerészebb álmaimban sem gondolom, hogy rám vár az a rém kevés munkáltató errefelé, elhiszem, hogy szembe fog jönni valami más is mint hogy a Lidl-ben kelljen landolnom a pénztárgépnél. Nem azért mert nem fizet jól, hanem mert asszem abba belehalnék két nap után, bár még nem próbáltam...
Az út egyelőre tejfehér ködbe burkolózik, de az egészségügy és szociális ellátás kiszívott teljesen. 
Szeretem és gyűlölöm egyszerre, és egy hét szabi után hiányzik és egy nap munkában töltött idő után elmenekülnék. Viszont azt tudom, hogy a másik oldalt, amikor azt érzem, hogy bárcsak megnémulna mindenki körülöttem, azt nem szabadna éreznem. A baj az, hogy olyan érzékem van az emberekhez, hogy elképesztő. Minden nagyképűséget mellőzve mondom, ez inkább olyan negyvenen túli felismerés. Nagyon durva, még én is elképedek saját magamon. Leírogathatnám itt, részletezve mekkora szupernő vagyok (kurvára nem), de nem is tudom, mi az amit tudok. Őszintén. Asszem ösztönösen jön.
Például adott egy nyolcvanhétéves teljesen proli néni. Tele feszültséggel, gyásszal és pánikrohamokkal. Az egyik fia meghalt múlt héten, a másik kórházba került súlyos betegséggel, ő meg egyedül élt és nem tudják meddig feküdt a padlón hétvégén mikor rátaláltak. Pár nap kórház után most nálunk van.
Két nap szinte csak annyit tudtam róla - másodikon dolgoztam ő meg földszinti szekcióba került - hogy nem kel ki az ágyból, három percenként nyomja a csengőt, és már mindenki kivan tőle, mert nem érti, hogy két perce ment vécére és nem fog tudni többet produkálni, és...és... mindegy. Nem evett semmit, nem is nagyon ivott.
Hétvégén az ügyeletes dokit hívni egy dilis öregasszonyért nem igazán ildomos angoléknál. Szóval hétfőig tutira nem lesz se mosolygós tablettája, se alvósnyugvós tablettája. (Itt nem lehet más betegtől kölcsönözni se, és recept nélkül nincsen amúgy se raktáron, mert ilyen gyógyszereket csak személyre szabottan lehet adni ápolási otthonban - ez ugye meg nem demencia otthon és nem elmeszociális otthon.) Amúgy sem hiszek az ilyen gyógyszerekben. A beszélgetés, odafigyelés, simogatás, melléüléses hallgatás sokkal inkább használ és ez bármilyen nagybetűs, elcsépelt, közhelyszagú, demagóg mittoménmi akkor is igaz. A legigazabb. Csak mi emberek ezt elfelejtettük, és mindent tabletákkal akarunk megoldani. 
Van helye a gyogyónak, oltásoknak, ott ahol helye van. A lélek betegségeinél én nagyon nem hiszek benne. A legtöbb esetben átmeneti javulást hoz, de nem gyógyulást. Rövidtávon pedig kifejezetten károsnak vélem. 

Mivel forgóban dolgozunk, hétfő reggel betettek abba a szekcióba.  Reggel kezdte (vagyis folytatta - mert aludni se alszik éjjel) a csengetést, a sírást, a csengetést felváltva.
Semmit se tettem amit én dolgoztam ki, sem nem olvastam semmi új pszichoterápiáról.
Egyszerűen csak mosolyogva és mégis megértéssel fordultam hozzá. Megtudtam, hogy hatvan éven át takarított és három gyereket nevelt fel egyedül, hogy a lánya Ausztráliában él és ott van két fiú unokája akik ikrek és hogy volt már ott nahát az micsoda szép ország, de már biztos nem fog többet oda eljutni, mert úristen milyen hosszú volt az a repülőút. Mindeközben rádumáltam, hogy ugyan öltözködjünk már fel (kifogások voltak, nem akar, nincsen ruhája, úgyse marad a fotelban egész nap stb.) Kerestem neki megfelelő ruhákat a raktáriból - megkérdeztem mit szeret jobban, szoknyát vagy nadrágot, pólót vagy blúzt, pulcsit vagy kardigánt. Annak ellenére, hogy szerinte biztosan nem fogok találni, találtam. Mert azt tanultam annak idején, hogy a gyászreakció első fázisán úgy lehet túl lenni, hogy ráébresztjük a személyt arra, hogy az élet továbbra is működhet, felkel a nap, jön az ebéd, bemondják a híreket. Tehát fel kell kelni reggel, fel kell öltözni akkor is, ha nem látjuk értelmét. Szóval elmentünk fürdeni, felöltöztettem. Kimostam a piperecuccait és a piperetáskáját, ami isten tudja mikor látott vizet utoljára. Levágtam  a körmeit, megmostam a haját, beírtam a fodrászkönyvbe a nevét, keddenként jön a fodrász, kapott hitőport a tappancsaira a hátára. 
Azért nem akart tévézni mert nem szereti. Ajánlottam magazint. Azt meg nem tudja olvasni mert elveszett az olvasószemüvege. Na abból nekünk kb van egy dobozzal úgy ahogy a ruháink is a régi betegek hagyatékából...
Találtunk is egyet ami jó volt. Hoztam neki bulvárt meg devoni híreket. Kiültettem a kis foteljába, bekapcsoltam neki a rádiót. Eltöltöttem vele vagy egy órát - ami utána eléggé hiányzott a többi betegemtől, de erre most neki volt szüksége. Ajánlatomra azt is mondta, hogy nem akar az ebédlőbe jönni ebédidőben. Kérdeztem miért. Nem tud, mert csúszik a szőnyeg és a köszvényes lába fáj a papucstól. Szerváltam neki bolyhos, meleg zoknit olyat aminek tapadós a talpa. 
Láttam öngyújtót a fiókban. Kérdeztem bagózik e... megígértem neki, hogy kiviszem ebéd után azzal a feltétellel ha előtte kijön ebédelni a többiekkel és letárgyalom a főnökkel az engedélyt (úgyis tudtam, hogy a főnök megengedi, volt már pár betegünk akiket kivittünk egy egy cigire.)
Háromszor megígértette velem, hogy nem felejtem el, mert meghal egy cigiért...
Ennyit tettem, és abszolút nem vártam csodát még engem is meglepett a drámai változás. Nem csengetett, nem kiabált. Néha sirdogált, de elolvasta a magazinokat, megette az ebédje felét, ivott egy teát elszívott egy cigit és ebéd után egy jó nagyot aludt. Olyan fáradt volt szegényke ebben a nagy gyászolásban épp ideje volt mással kifárasztani. 
A főnöktől megkaptam az elismerést egy mondtatban. "Na tudtam én, hogy téged kell odarakni ma reggel..."

Ez biztosan hiányozni fog. De ezekben a dolgokban most meg már én fáradok el nagyon. Ez a fajta oldafigyelés és szociális érzék meg empátia rohadtul fárasztó ilyen ütemben.
Ha csak mondjuk kevesebb lenne ez a része, szivesen csinálnám... Nap mint nap viszont életerőt önteni ezekbe az emberekbe nagyon leszív délutánra. A Joanie meg is fogalmazta a minap nekem, megható volt, de bakker azért na....
Azt mondta két dolog tartja őt életben. A zabkása meg én. Én nem tudom értitek e miről beszélek? 
Megteszek én mindent amit csak tudok, de közben meg már azt érzem nagyon fáradt vagyok a saját életemre. Másképpen én ezt nem tudom csinálni, csak úgy, hogy rendesen. Akkor viszont ötvenedszerre is ki kell menni a raktárba szemüvegért, hatvanadjára is ki kell rámolni a ruhásdobozokat, századjára is ki kell menni a konyhába sóért-borsért, kétszázadjára is meg kell nézni a fotóalbumot, megdícsérni az új frizurát, a karácsonyi pulóvert, meghallgatni, hogy milyen volt  a kis tolószékes túra a marksandsparksban... És muszáj mert kedves vagyok és szeretem őket és a világ kicséért se mennék úgy haza, hogy valamelyiknek szomorúságot okozok. Van nekik elég. 


És nem vagyok bakker terézanya, néha úgy lenne kedvem minden öreglányt a pokolba küldeni. A sokadik nap után egyre nagyobbak a sóhajaim és egyre mélyebb levegőket veszek a nyugodt, kedves válaszok előtt, pedig alapjában véve tényleg eléggé mosolygós és főleg türelmes természetem van. 
Úgy érzem magam néha mint a 'common' Barbie (let s go party) a TOY STORY vége utáni snitteknél kérdezi "...vége? Abbahagyhatom végre a mosolygást? Uhh navégre..." 
Nem akarok egy napon úgy rátalálni magamra, hogy hátrafordulva odakiáltom az ebédlőnyi öreg szatyornak shutthefuckup... Az nem lenne egy túl jó sor az ajánlólevelemben. 
Mondjuk, lehet, hogy feldobnám a napjukat, szerintem jót röhögnének...

Jó volna ezt a munkát csak úgy minden nélkül csinálni kedvtelésből majd egyszer ha megengedhetem magamnak. Csak úgy segíteni jótékonyságból kicsit, nem minden nap. 
Szeretem őket tényleg, de nagyon durván élvezem a magányt mostanság. Nagyon szeretem a saját, illetve a férjem társaságát. 
Teljesen antiszociális leszek, ha így folytatom.



Megjegyzés küldése

Mai elmélkedés

...az már az öregedés jele, hogy a szemöldökömet is el tudom aludni? Öt percembe is beletelt reggel mire visszasimogattam a helyére. Hang...