A nihilista idealista világa

 Ülök sokszor itten a kanapém sarkában és dühöngök. Aztán tovább látok a saját határaimnál és eljutok a másik végletig. Röhögök a világon. 

Aztán eszembe jut apa szava, mikor rosszallóan nézett rám és azt mondta “kislányom nem lehetsz ennyire közömbös, az is hozzátartozik az alapműveltséghez, hogy az ember legalább egy híradót megnéz naponta”. Mert bennem születésem óta van egy ilyen elzárkózásos védőmehanizmus, hogy inkább nem akarom tudni… ez is viszont azért, mert exrán megérint, extrán zavar, nyugtalanít, aggaszt. Nincs kanál, nem lehet megoldani, nincs menekvés a jövő sötét pöcegödréből.

Nem akarok folyton ezeken pörögni. Ha ez nihilizmus (homályos fogalom) hát legyen, én inkább önvédelemnek gondoltam.

A baj csak az, hogy ez a szürke, ragadós jelen megtalálja a réseket az én horgolt világomba és beszivárog. Olyankor felbuzog bennem a tenni akarás és a világmegváltás. Átváltozom és idealista világot akarok teremteni.

Öt perc alatt elmúlik.

Igen én is csodálom őket és kicsit értetlenül is állok azok előtt az emberek előtt akik tenni akarnak. Néha nem is értem, honnan van az energiájuk, a lelkesedésük amikor beállnak egy ügy, egy elv mellé amiben hisznek - olyan körülmények között amikor valalmi eleve reménytelennek látszik, vagy csak nagyon kevesek mennek vele abban a szembeszélben és nem, vagy csak nagyon lassan látszik a változás.

Talán sokunkban megvan ez a képesség, csak az évek alatt csendesedünk el. 

Nincsen hozzá elég erő, hogy kardoskodjunk, hogy megmondjuk, megértessük, elfogadtassuk. Nem mondom, hogy ez nem baj, de sokan elfáradunk. Tiszteletem a keveseknek, akik nem fáradnak el.

Mostanság úgy érzem már azért szeretném tudatosan kivonni magam a közéletből és a politikából mert semmit nem értek. Nem vagyok képes befogadni. 

Úgy nőttem fel, hogy legyek nyitott másokra. Engedjem be a véleményüket, próbáljam megérteni mi mozgatja a másik embert, miért az a véleménye, hogyan jutott arra a nézőpontra, milyen körülmények befolyásolták? Helyezkedjek bele az ő világába, mert a megismerésen át vezet az út a megértéshez,  a megértésen keresztül pedig a változtatáshoz. Egész eddigi életemben (ez nem ilyen számvetéses, nem érzem még magam annira öregnek) más emberek mellett szónokoltam.  Befogadtam és elfogadtam. Vitáztam, meggyőztem vagy megértettem. Elmagyaráztam, lenyugtattam, megvilágítottem. Egyre többször elfáradtam.

Sokszor azon kapom magam, hogy csendben maradok.

 Gondolkozom, ki vagyok én ebben a világban?

Ki vagyok én a megértésemmel meg a más szemszögébe helyezkedéssel? Ki vár rám, hogy majd én megmondjam? Ki kérte?  Mire vagyok én jó ezzel az elfogadó és megértő hülyeségemmel? Mire jó ez az egész cirkusz akkor? Amikor beszivárog, én mindenki helyett is szégyellem magam.

A huszonegyedik század szégyenének tartom, hogy még mindig vannak dolgok amikről BESZÉLNI kell. 

A huszonegyedik század szégyenének tartom, hogy egyáltalán még téma a homoszexualitás, a rasszizmus és bármi, aminek semmi köze ahhoz, hogy valójában mitől vagyunk emberek. Mélységes szégyennel tölt el, hogy szépen gyaloglunk azon a sáros, trágyával fedett és gazzal szegélyezett úton visszafelé… sötétben… hidegben… büdösben… 

Elszakadva ettől a teátrális szófosástól…

Mondhatnátok: könnyű nekem, nem kell és sose kellett szembesülnöm.

Nem is tudjátok, mennyire nincs igazatok.

 Nem fogom viszont a saját életemből vett példákkal bizonygatni, hogy mennyire vagyok nyitott, vagy elfogadó, de legalábbis érteni próbáló. Mindenki keresse meg a saját életében azokat az eseményeket, embereket és szituációkat, amikor alkalma volt erre és próbálja visszamenőleg is értékelni. 

Kapjátok fel a fejeteket a mondatokra és kérdezzetek vissza. 

“Azt már nehezen viselem, amikor mondjuk a 9 éves kisfiamat a tanár úgy segíti fel a létrán vagy a kötélen, hogy egyébként tudom róla, hogy a fiúkhoz vonzódik” (Parragh László)

Gondolkozzunk el ezen a mondaton…

Logikailag menjünk rajta végig és állítsunk fel egy kérdéssorozatot - mondjuk egy olyat, ami szerepelhetne egy ilyen “kérdések és válaszok” kisokosban, amit megkaphatnának a szülők amikor a gyerek kezdi az iskolát - nem röhög… erre tart ma az ország.

- Aggódjak e, ha a férfi heteroszexuális tornatanár a kilenc éves lányomat segíti fel a kötélen?

- Aggódjak e, hogy ha homoszexuális tornatanárnő segíti fel a kilenc éves lányomat a kötélen?

- Aggódjak e, ha a homoszexualitás jeleit észlelem a gyereken kötélmászás után?

- Hova fordulhatok, ha eltérő nemű ikreim vannak, és nem tudom melyiket kéne féltenem a tornatanártól? 

- Mi a jobb választás, a gyermek neme tükrében - egy meleg fehér, vagy egy heteroszexuális fekete/cigány tornatanár?

… és így tovább.

Közelítsük meg a homoszexualitást a vallás felől is.

Elvárod, hogy a homoszexuális ember saját magát megkérdőjelezze, isten próbájának tartsa, a saját neméhez vonzódását pedig a gonosz megkísértésének… Honnan tudod, hogy nem te vagy a kísérleti nyúl és isten nem éppen téged mérettet meg: a felebaráti szeretetet, a képességedet a könyörületre, az elfogadásra és megbocsátásra… ezek volnának az alaptézisek nem? 

Az jutott akkor eszembe, hogy attól senki nem lesz nagyobb ha mást térdre kényszerít.

Sajnálom, hogy még mindig nem hidakat építünk, hanem falakat és kerítést. 

Elkeserít, hogy itt tartunk. 2021 szeptember közepén sokezer év történelem és sokmillió év evolúció után, még mindig nem férünk el egymás mellett. Nemhogy abban a kis országban, de még ezen a bolygón sem. Nem látjuk a felelősségünket még a saját jelentéktelenségünk tükrében sem. 

Még csak birkák sem vagyunk, csak egy szanaszét szaladt csorda, akik közül egy sem fog hazatalálni. 

Én már sokszor nem szóltam. Ültem a társaságban, vagy a tévé, laptop előtt és egyre szomorúbban hallgattam. Láttam a facebookon a belájkolt schmidtmáriákat és szomorúan konstatáltam… hogy nincs mit mondanom.

… aztán mégiscsak füstölög az agyamban pár napig az a lőporcsík és megíródik egy ilyen poszt… mert nem lehetünk közömbösek, azt tanultam.

Pedig én már nagyon messze vagyok Xénától.

Csak néha megfogalmazom magamnak a gondolataimat, hogy el ne felejtsem, hogy ki vagyok.