"All I have is now: nurses and knickers..."

(Mindenem amim maradt: nővérek és bugyogók...)

Azért bármilyen szomorú is vajazza a lelkemet, hogy egyetlen vagyok akit Lizzy mamó megismer még és a nevemet is tudja.

A barlangi ember

Olyat láttam ma a tévében (nem, tényleg nem tévézek, de egész nap megy a melóban, a mamák nézik), hogy lementem hídba és úgy is maradtam...még nem tértem magamhoz...

(Néhány valakit biztos tudok, akit ez legalább annyira lázba hoz mint engem.)

Van egy ilyen szociális segítős "reality" vagy mi lehet...
Megmutatják, mi a munkájuk, hogyan dolgoznak, kiken segítenek, mik az eljárások, törvények, valós eseményeken át, temészetesen a szereplők, vagy törvėnyes képviselőjük hozzájárulásával. Természetesen azért is jött létre a műsor, hogy a segítség megtalálja a rászorultat.

Adott egy enyhe fokban szellemileg sérült férfi (valami agyi sérülés miatt ) olyan ötvenes évei közepén. Szülők meghaltak, egyedül maradt, rokonok nincsenek. Amit mondott a feliratozasban olvastam a képernyőn inkább, mert azon túl, hogy az alsó munkásosztály akcentusát használta, még kis beszédhiba is bejátszott a mondandójában.

A szomszédok úgy-ahogy figyelgetnek rá, de mert a ház egyre rosszabb állapotban van, a pasi meg egyre inkább lecsúszik és egyre rosszabb körülmények közé kerül valakinek szólhattak.

Elkeztek tehát ránézni és segítséget, vagy valamiféle megoldást találni a helyzetére, ami neki is megfelel.

Nagy nehezen rábeszélték, hogy a segítséget elfogadja. Találtak neki egy otthont, ahol teljesen önállóan élhet, de napi egyszeri meleg ételt kap, heti egy nap takarítás van, az élete ott biztosított (önkormányzati szociális lakás vagymi...)

Megvolt a költözés napja, is, már egy ideje nem is engedték a házban aludni, mert veszéllyes volt...

(Azért ő csak ott aludt, egy (leégett vagy nem tom) kanapén...

Az emeleti egyik szoba ajtajánál kérdi az ember, "mi van ott?"

Emberünk mondja: "...hát a dolgaim..."

"Milyen dolgok?"

"Há szeretem a sci-fi-t, gyűjtögélek eztazt..."

Ami uszkve a 12 négyzetméteres területen fel volt halmozva felért egy erősebb bankrablással.

De komolyan.

Ötven év szorgos gyűjtögetése...

Megállt a kezemben a munka és csak bámultam ki a fejemből...elöntött a sárga epe (persze jóindulatú epe). Ennek a szegény füttykalapnak meg fogalma se van, mi a szart álltak ott a szociális munkások földbe gyökerezve, arról meg pláne nem, néhányszáz mérföldre tőle egy sárguló nővérke miért nyelte félre a teáját aminek a fele az orrán buborgott vissza...

Ott volt minden. Az ő élete, az én életem (jó része) annyira magaménak éreztem. Annyira tudom, mit jelentenek neki, mert nekem is ezt jelentené, ha lett volna lehetőségem, vagy elérhettem volna ezeket...

A képregények, könyvek, magazinok számai, bontatlan originál dobozos játékfigurák Batman-től  indulva a  szuperhősökön át asszem tinininják is voltak, de nem vagyok biztos) a Star Wars figurák, halálcsillag, Star Trek szereplők. Eredeti ruhák az összes ST szériából. Csillaghajó modelek valamint makettek bontatlan dobozban, de nem csak föderációs, hanem más  ürhajók. Láttam egy DS9 űrállomást, de még talán a Babylon 5-öt is.

Videokazetták, DVD lemezek, képek, aláírt poszterek, fegyverek, lego, Boba maszk, mittudomén Cylon maszk vagy mi (világítós), láttam borg harcosokat, még szerintem Csillagkapu is ott lehet a sarokba gurítva...MINDEN ott volt abban a szobában...plafonig felpakolva...

Miután kifuldokoltam magam a teából, majdnem elsírtam magam...komolyan... Lehet, hogy ezt nem értik sokan. Ez ilyen bépült személyiség-defektus tudom én...

Szóval, megtárgyalták, hogy olyan helyre tudjon menni, ahol szépen ki tudják ezeket rakni és normális körülmények között tárolni és ahol végre nekiláthat a makettek összerakásának, amit annyira szeretne...

Elképesztő dolgok vannak a világban....

én meg ma ezzel szeretnék álmodni, nem az uncsi vasútállomással meg útjelzőtáblákkal mint tegnap...

Update: kérésre kutattam kicsit, megtaláltam a műsort, a BBC1- en lehet visszanézni online  Housing Enforcers a címe, szóval nem szociális, hanem ilyen ház ellenőrös műsor (ennyit rólam meg a tv-ről).

A series1 part7 volt amúgy péntek 11:00 délelőtt.

Több történet van benne, asszem az első volt emberünk, kétszer is mutatják a gyűjteményt sajnos elég felületesen és gyorsan, de avatott szem mindent lát amit kell....

Mondjuk én is meg fogom nézni még egyszer legalább.

...és eljött a nap

Nem döntöttem még el, hogy ennek örülni kell vagy nem, de üres a ház.

Tami pizsamapartira ment, Olívia randizni, később csatlakoznak Nórihoz, aki meg bulizni indult.

Jól becsokiztam, bekönyveztem, papa meg bemogyorózott és betévézett...szóval elvagyunk...

Összevissza beszélek

De csak azért mert összevissza gondolkozom...

Hallgattam Adele Someone like you címû dalát.. 
( ITT egy video, magyar felirattal, csak érteni a dalt, az érzést...  a fordítás elég fos (someone like you nem valaki mint te, inkább valaki hozzád hasonló, vagy valaki olyan mint te érthetőbb lenne magyarul - meg van sok gondom vele, de mindegy), de jobb mint a semmi... és a video végén látszik, ő is emberből van...
Az eredeti felvételen Royal Albert Hall asszem, ott elmondja, miként született a dal, ki volt az akinek írta, mennyit köszönhet neki, és a dalnak... érdekes, na mindegy... 

Arra gondoltam,  mennyi sok ember átélte már az érzést amirôl ez az agyontolt, de nekem mégis megunhatatlanul gyönyörû dal szól. 

Egészen odáig eveztem innen, hogy micsoda duplázott, fura egy életem volt nekem tizen- huszonévesen.

Onnan, hogy életem nagy szakítása után (nevezzük KIS Ő-nek, aki azután talált egy lányt és igen, meg is nôsült) még a kemény metálos csaj mögött az a bálozós, keringôért és csárdásért megörülô kislány voltam, akit a metálos bandából még a legjobb haverok közül is csak kevesen ismertek. 

Hogy legalább annyira imádtam táncolni, hétvégenként bálba szökdösni (a haverok, nem a szüleim elôl), mint amennyire imádtam csütörtökön a Nevkoba heavy metal koncertre menni, vagy Megadeth-et bömböltetni a szobámban. 
Nem, nem néztem Dáridót Lajcsival péntekenként és nem hallgattam a konyhában Betli duo-t... De mondjuk tegye mindenki a szívére a kezét és vallja be, a dáridós címdalt, meg minimum a kékaszemét mindenki tudja...

Kimondottan utáltam a vásári, gagyi, két szintis utánzós vackot. Meg a diszkót. A dizsi nekem tucc tucc volt a gagyimulatós meg ucá uccá...

Fura dolog ez. Van olyan, hogy igényes mulatós? Mondjuk lagzis zene, trombitás, harmonikás, rendes hangszeres, ha értitek. Na azok voltak a jó bulik. 

Volt egy csapatunk ott is. Egy teljesen másik. Ôket is imádtam egytôl-egyig. Józsi a keringőkirály... Hahh..

A sváb táncok a véremben voltak, úgy születtem, hoztam a génjeimben magammal. Latin, vagy szirtaki ritmusok sem hoztak zavarba egyáltalán.  Simán el lehet mondani, hogy akkoriban több mint hat éven át a tánc volt az életem (legalábbis hetente kétszer az egyik fele: pénteken és szombaton). Asszem anyai nagyanyámtól is örökölhettem valamit, mondjuk odáig nem merészkedtem, hogy még a konyhában lecsófőzés, meg hájastésztakészítés közben is rázzam a fenekem, ahogy ő tette hatvanix évesen.

Nem pasizni jártam, nem inni, nem rosszalkodni (arra ott voltak a rockos esték) csak a tánc vonzott oda minden héten. Emellett azt is számolgattam, mikor van esély, hogy az unokatestvéreim közül még valaki férjhezmenjen. 

Sokszor még a hazafelé úton is csárdáslépésben táncoltunk barátokkal. 

Egyszer emiatt beleestem a gázosgödörbe (nem azért volt gázos, mert beestem, hanem mert a gázvezeték miatt kett feltúrva az egész falu) és annyira röhögtünk, hogy nem tudtam kimászni és elhagytam a kedvenc fehér bálicipőm fele párját, mert vaksötét volt és beleragadt a sárba. Ki kellett dobnom a ruhámat is és teli voltam horzsolásokkal és apa lekente mercurochrommal, amitől még a következő bálban is úgy néztem ki, mint az angolok halloweenkor.

Elkérdeztem magamban, vajon fogok e még az életben keringôzni? 

Megyek e még vajon igazi magyar lakodalomba? Svábbálba?

Az unokatestvérek elkeltek, én itt élek Angliában, de ha Magyarországon élnék sem sok esély lenne. 

Józsit az asszony rövid pórázon tartja, van aki elment Ausztriába céencézni,  van aki fôvárosba ment férjhez, vannak, akikről nem tudok semmit. Lakodalmat is csak az tart akinek van miből és már igazi sátras falusi lagzit egyre ritkábban...pedig igazi kulturkincs van a kezünkben - kezemben...az... 

Mert van egy dupla DVD  (ami amúgy az egyetlen valaha készített videofelvétel amin apám is szerepel) az utolsó igazi, nagy, (ötszáz fős), sváb lagziról a polcomon. A felvétel 1990 kissé csípős novemberében készült, vhs kazettán volt eredetileg. 

A német (rothadókapitalista) rokonoknak már akkor volt videokamerájuk, több órás összeállításban láthatjuk a disznóvágást, valamint egy hadosztálynyi csirke legyilkolását, majd a főzés, sütés, süteménykészítés folyamatait. Vájdlingban a túró száz tojássárgával, ahogy 10 asztalon nyújtották és sodorják a rétest a kultúrházban. A sarokban fatüzelésű kályhák, mindenki svábul beszél, a zenészek már előző nap este kisebb bulit csináltak munka ordas részének végén,  ahol mindenki táncol munkásruhában, otthonkában, kendőben, susogós adidaszban.

Csak nézem a felvételt (szerencsére csak kétszer látszom rajta) és elgondolom, hogy drága Margit néném elment Jancsi bátyám után, nagyapám, nagyanyám, majd a másik nagyanyám, Kati néném, édesapám, mennyi sokan nincsenek már itt...

Emlékszem a felismerésre, Timivel (másodunokatesóm, egyidősek vagyunk) teljesen lefagytunk mint a szúnyog novemberben, mikor rádöbentünk, nem vagyunk többen. Mi vagyunk az utolsók, vagy a soronlevők, a következő generáció még túl fiatal a házasodáshoz...

Visszakanyarodva nem tudom hova, keressétek meg a fonalat - az a KIS Ő lelépett aztán épp úgy fogadtam meg dühömben és megbántottan, hogy majd találok valaki olyat, vagy jobbat is, de igaziból nem tudtam hinni benne, ahogy Adele sem... 

Aztán kis kitérő után - amikor is kihasználtam a férfiakat és semmibe vettem őket, letaposott sziveken és összetört lelkeken átgázolva találkoztam a NAGY Ôvel aki sem táncolni nem tud igazán sem a heavy metalért nincsen oda. Megjegyzem ez kb az összes különbség közöttünk. (Jah meg a tv.)

Így vagyunk jól együtt. Apával sajnos már nem ismerhették egymást, pedig lehet, meg tudta volna tanítani egy két szerelős fogásra, az Ossian lényegére, meg pár tánclépésre...

Minthogy a "rendszerváltás" után a viszonylagos, lassú, nyugodt életnek vége lett, jött a rohanás, a kispénzűség...minden ami ezzel jár.

Nekünk már nem lett sátras, sváblagzi. Se hintó, se lovak, se zenekar, se vonulás...mondjuk nem is tudom mi lett volna? Nem vagyok az a magamat ünneplő típus. 

A mi "legszebb napunkon" egy teherautó mellett két személygépkocsi és egy bicikli állt a hivatal előtt. 

A vőlegény majdnem elkésett, mert maszekolt és még a hidegtálért meg a tortáért is be kellett mennie. Aztán meg olyan gyorsan hajtott haza, hogy kicsit összekeveredtek a hidegtálon a dolgok. 

Mire végre mi elindultunk volna,  az a tetves öreg Fiat nem akart megint, de végül csak megsajnált minket az istenadta...Volt még kapatos anyakönyvvezető, aki leverte a nagykönyvével a cserepesvirágot az asztaláról, és a másik oldalon a pezsgőt csak azért nem, mert a Csababácsi ott állt a kamerával és megfogta.

Fel akartak minket még úgy is venni, ahogy kijövünk az ajtón, mégiscsakugye...nem templom, meg nincs rózsaszirom dobálózás, de adjuk meg a módját. Csak mivel nem puccos nagy esküvő volt, az ajtó egyik szárnya volt csak nyitva, és látszik a felvételen, hogy betojok a röhögéstől, mert nem férünk ki egymás mellett a fél ajtón, csak oldalazva...

Ettük a gasztroteamtől vagy honnan rendelt hidegtálat, a többször is szétázott - majd kiszáradt és ettől sehol sem egyenes kerti asztalon. Anyám meg a komaasszonyom nem akartak tortát enni, mert állandóan a fogyókúrájukkal voltak elfoglalva, én meg megsértődtem, mert a fehér bálna szerepében nem éreztem odavalónak, hogy két negyven kilós vitatkozik velem a saját esküvőmön...

Negyven fok volt abban a májusban, én a magam varrta göncömet mégsem vehettem le, mert milyen szép vagyok, ezzel szemben a férjem rövidgatyában meg trikóban bontogatta a nászajándékba kapott törölközö-grillsütő-pohárkészlet dobozokat. 

A mi nem lagzinkon nem volt tánci, meg apu sem vezetett az oltár elé. A gyerekeim a játszótéren játszottak míg én a maradék tortát is felfaltam csakazértis... Mézesnap kettő volt, mert anyám elpaterolta mind a négy gyereket hétvégére és este beültünk a kádba mi ketten, és azon röhögtünk, ez mekkora spórolás már, hogy kettőnknek két deci víz elég...

Hát jó. Nincsen esküvői képünk a falon, csak egy video az is inkább inkább burleszk mint klasszikus emlékezős...

Mégis katasztrofálisan szép volt...így utólag legalábbis...

Álmomban parketta nyikorgása még a fülemben ugyanolyan, csak ketten keringôztünk apával körbe-körbe mert mi kezdjük el, és mi fejezzük be.
Jó lett volna apával keringőzni az esküvőmön, de e hónapban volt húsz éve, hogy elment és akkor még nem tudtam, de nekünk azon a hideg novemberi lagzin volt az utolsó tánc. 

Azok a szép pillanatok. Azok fognak számítani.

Királylány

Egy Rapunzelt kértek tőlem.

Miközben kerestem a mintát, olyan horgolt hercegnők jöttek néha szembe, hogy komolyan elcsodálkoztam.

Az én fejemben egészen más Rapunzel létezett.

Nem is az a gondom, hogy ezek ne lennének szerethetőek vagy aranyosak valakinek.

Valakinek biztos... és szemét vagyok, mert valaki őket is biztosan nagy szeretettel készítette. Bevállalom, hogy nem leszek szimpi, de én jókat derültem a fejemben megjelenő gondolatokon.

Persze ezek eléggé a szélsőségek (amellett, hogy rém jópofák), meg azért voltak nagyon szépek is, de valahogy mégsem találtam rá az igazira...

Nem akartam olyat, aminek a feje hasonló alakú mint a serpenyője...

Olyat sem amelyiknek ennyire ijedt a tekintete...

Olyat se nagyon szerettem volna amelyik legalább annyira szereti a fánkot mint én,

meg őt sem aki Jabba egyik felesége...

Aztán még az is a listámon volt, hogy ne egy szexuális segédeszközhöz hasonlítson...

meg ne érezzem, hogy szuggesszió alatt állok...

és örülnék, ha nem Fekete Lacira emlékeztetne...

.

Tehát magamnak kellett kitalálnom. Horgoltam, visszabontottam, és megint. 

Megközelítőleg olyan lett amilyet akartam:

Egy négyéves autista kislányé lesz, aki odavan Rapunzelért.

Remélem szeretni fogja, mert nehezen váltam meg tőle.

Lizzy tanításai

Naszóval.

A konfabuláló demenciás mama jobbakat tud mondani mint kisokos meg nagyokos együttvéve:

"Somebody always going somewhere..."

(Valaki mindig megy valahova...)

"Can I have a little bit more hold my hand please...if it is available..."

(Kaphatok egy kicsit több megfogod a kezem... már ha elérhető...)

"Listen, listen, listen....

....You not have to say you listening to me because I am the only one who is talking at the moment."

(Fgyelj, figyelj, figyelj....

Nem kell mondanod, hogy figyelsz, mert én vagyok az egyetlen pillanatnyilag aki beszél a szobában.)

"....well, if I dropped the soap, I took the new one out. Let the youngsters collect them...they need bath anyway... But...I never left a good steak on the floor..."

(...hát, ha ledobtam a szappant, elővettem egy másikat. Hagytam a fiatalokra, hogy összeszedjék...nekik is kell fürödni.... De ...sose hagytam egy jó steak-et a földön...)

"Somebody always coming, somebody always leaving...I became the only one who always just stay..."

(Valaki mindig jön, valaki mindig megy...én lettem az egyetlen aki mindig csak marad...)

"I want somebody with me in my bed...but not too young please...I just want a nice chat"

(Akarok valakit magam mellé az ágyba...de ne legyen túl fiatal...Csak egy jó dumálásra vágyom)

Teás vagyok

....de olyan kicsavartan fáradt voltam ma a meló után, hogy majdnem elhánytam magam mikor ránéztem a poszívóra és a konyhaasztalon támaszkodva belealudtam a levesembe.

A férj ezt látva, tea helyett a Nespresso gépével olyan Raktajino-t főzött nekem, hogy itt ülök éjjel kettőkor, mint egy bespeedezett biztonságiőr.

A szemeimmel még csak nem is pislogtam már vagy tíz perce és az x-box teljes repertoárját letáncolnám ha nem húzná a lóbőrt az egész család körülöttem.

Holnap reggel  kb. úgy fogok kinézni mint egy lefosott kilométerkő, de majd ráfogom azt is azuramra...

Asszem horgolok valamit.