Nem is… csak öt hónap

 Jelentem záróvizsgáztam.

Két héten belül tudom az eredményt és ha minden jól megy,  utána a diplomát is kézhez kapom.

Teljesen el voltam havazódva. Két éve ez lesz az első hétvégém, amikor nem kell esszét írnom, készülnöm, órát hallgatni vagy vizsgázni.

További helyzetjelentés:

- a kocsinak úgy néz ki megdöglött a motorja (kibaszóslista él még, de talán egyre rövidebb). Egy napig búslakodtunk rajta, aztán A, B, és C terv… hát ilyenek vagyunk…

- visszautasítottam a felajánlott ápolási igazgatói állást a jelenlegi munkahelyemen (és büszke vagyok rá),

- van helyettem új igazgató, aki amúg tök jófej, de ettől függetlenül szerintem én nem maradok, (valószínűnek tartom, hogy ő se) elkezdtem állásokat pályázgatni némi dilemmával

- szemem változatlanul szar, de öt év alatt már kezdem megszokni ezt a vízalatti látásmódot,

- gyerekek jól vannak, nagylány megnyert egy PhD-t Plymouthban ami tök közel van, elméletileg ősszel jönnek,

- többi gyerök is jól van, éldegélik az életüket,

- az életem válaszútnál, a lelkem háborog, néha kurva magabiztos vagyok meg határozott,  máskor kisbéka a káka alatt. Ha esik elbújik, ha nap süt meg meleg van és azért marad ott…

Most kiérdemelten hétvégi nagytakarításba kezdek, mert a vizsgára készülés miatt szalad a ház, utána megintcsak kiérdemelten valamit horgolok, mert kb hat hete nem volt tű a kezembe.

Sztájkoltam is a héten, mert láttam készer a napot, úgyhogy előszedtem a nyáriasabb ruháimat, és szandált vettem fel és nyári fonott táskát, hátha végre megirigyel az időjárás és hozzám igazítja magát.

A férj befizetett négy napot Amsterdamba júliusra, ezzel hivatalosan is eldőlt, hogy az első együtt töltött nyaralásunk is meglesz, simán hívhatjuk ezt nászútnak…  kis késéssel.

A férj lelkesen fut a tavaly beszerzett futógépen, tök jó formába hozta magát. Nekem csak gyaloglásra futja, ugyanis a szeméyiségemnek borzasztó sok terve van, de be van zárva egy olyan testbe, aminek meg semmilyen se…

Halál boldog vagyok az új nappalimmal, végre megszabadultunk a nemszeretem kanapéktól és a szürke-magnolia egyhangúságtól, amiktől már hidegrázásom volt. Megbátorodtam így negyven felett, és el is gondoltam, milyen hülyék vagyun egész életünkben, hogy nem merünk rózsaszín meg narancssárga kanapét venni, meg virágos függönyt vagy mittomén, mer fosunk hogy mi lesz ha megunjuk. Eszünkbe sem jut, hogy ha az életünket igazítjuk a jellegtelenséghez, akkor mi is beszürkülünk. 

Le a magnoliával. Sose többet nem kérek unalmas ruhákat, egyhangú kanapét és strapabíró béna szőnyeget. 

Legyen ez a végszó. 

Itten mutasztom a szép új nappalit horgolódott párnákkal, a kicsike konyhámat és a vacsorát.

Kellemes hétvégét,

Róza, aki most henyél a nem unalmas kanapéján.