2011. július 8., péntek

Különböző események hatására,  megemlékezést tartottam régi életünkről.
Megemlékeztem a  betegségről, nélkülözésről, az emberfeletti küzdelmek sorozatáról melyekkel együtt éltünk, és szörnyű de meg is szoktuk már.
Néha nem is vettünk tudomást róla, hogy mennyire nehéz az életünk, és csak így lehetett elviselni.
Arról az életről mesélek, amiből itt nagyon keveset írtam meg, eltekintve a legrosszabb napokat, amikor küzdelmeink karcolatjai itt is nyomot hagytak. Mostanra meg kellett volna hogy szabaduljak már a démonaimtól, de még mindig sokszor tartok attól, hogy az új életünk kiteljesedése útjában áll a múlt.
Az utolsó fél év amit még Magyarországon töltöttünk, volt egyértelműen a legrosszabb fél év eddigi életem során. Nem csak azért mert külön voltunk a Balival.
Esténként még most is eszembe jutnak a hideg 2010-es márciusi napok, amikor már nem volt gáz a házunkban, miután tönkre ment a kazán, aztán ki is kötötték a gázt és a csonka családom velem együtt a sürgősségi belgyógyászaton töltöte az éjszakát. Hát a történetet én a mentőautótól ismerem, mert csak abban tértem magamhoz, első gondolatom pedig az volt, hogy lebaszom a mentőst, mert nem hozott nekem nadrágot.
Nemmellesleg  ha nem adja fel a százéves kazán mindegy lett volna,  hisz három gázszámla tartozás után, a gázt ki is kötötték a következő hónapban. Akkor palackosgázzal főztem tovább, és hétvégén folyton attól rettegtem, anyám ne vegye észre a palackot a konyhában.
Mellhártya és féloldali tüdőgyulladással feküdtem három hétig a hideg szobában, a nagy dupla ágyban, két takaró alatt, a kutyámmal az ágy végében, félig ülve mert nem kaptam levegőt, azt is sípolva tettem.
Néha a mérhetetlen önsajnálat vett erőt rajtam, de egy idő után mindig felülkerekedtem ezen, és esténként megnyugvásul álomba sírtam magam.
Minderre szükségem volt ahhoz, hogy másnap reggel felkeljek, és újra elinduljak.
Messzi érkezésünk legpozitívabb következménye, hogy hónapok után először végre meleg vízben zuhanyoztunk, és nem kellett a vizet bográcsban melegíteni hozzá.
Nem csöpög víz eső idején a gardróbban, úgyhogy nem kell éjszaka lábosokkal malmoznom a repedések alatt.
Nem kell vég nélkül tepsis krumplit és párizsit enni. Soha életemben nem is fogok többé párizsit enni, ezt megfogadtam, a gyerekeimnek pedig annyira herótjuk lett a krumplitól, hogy fél évig itt sem ettünk krumplit.
Nem kell minden reggel azon gondolkoznom, hogy másnapra éppen miből lesz kenyér, nem kell a 10 ezer forintos ételjegyemet 8 ezerért eladni, mert a pénzt jobban be lehet osztani, és nem kell a spárba mennem ami piszok drága.
Nem kapok gyomorgörcsöt, hogy a bolthitel és a számlák kifizetése után ötödikén ötezer forint maradt a tárcámban, és fogalmam nincsen róla, hogy a következő 25 napban mi a fenét csinálok.
Nem kell szégyenkeznem, hogy a gyerekem ösztöndíja ételre és számlákra megy el. Nem kell gondolkoznom, hogy mit lehetne még pénzzé tenni.
Az utolsó pillanatban jöttünk el, a következő hónapot már nem hiszem, hogy kibírtam volna.

Sikeresen "megszabadultam" majd az összes "baráttól", mert abban a cipőben már senki sem szívesen  tartott velünk.
Minden próbálkozásom amit az ellen folytattam, hogy ne sarazzanak minket tovább elbukott. Egy idő után feladtam, csak magam elé néztem az utcán, hogy ne kelljen szembesülnöm bizonyos emberek gondolataival.
Emberfeletti erővel vágtam mindenhez jó képet, mosolyogtam a munkahelyemen, ahol szintén csak szutykot hagytam magam után - és ugye aki nincsen ott, az védekezni sem tud.


A múltunkat nem hagyhatjuk magunk mögött.
Minden drámaiság nélkül mondhatom, mindig kísérteni fog.
Egyetlen egy dolog volt mindig amit bíztatásul  mondtunk magunknak.
Nem ezt érdemeljük. Szorgalmas, jó emberek vagyunk, és nem ilyen életet akarunk élni.


Nem voltunk hajlandók elhinni, hogy ez a mi hibánk, hogy nem jutunk egyről a kettőre.
A múlttól nem lehet szabadulni, de a jövőnket most már éljük, és ez minket igazol.

Soha a büdös életbe ne kerüljetek olyan helyzetbe, amikor a becsületet kerül ki az asztalra, és válik belőle árucikk.

2 megjegyzés:

AtonHotep írta...

Huhh, akkor a Ti sztoritok is a mienkhez hasonlóan meredek... :S
Sajnos mi is ismerjük ezeket az érzéseket, ránk is nézett szomszéd és ismerős, mint gyöngytyúk a zöld takonyra, és mifelénk is voltak furábbnál furább dolgok "odahaza". De tény, hogy itt minden klasszisokkal feljebb van. :)

Mami írta...

...és én ennek nagyon örülök, már hogy feljebb...remélem jó ideig ez volt az utolsó lamentálás itt a blogon. Egy éves évfordulónkat üljük lassan a gyerekekkel, és igen jobb lett minden. Most már egyre távolabbinak tűnnek a rossz napok - pssszt - nehogy elkiabáljam. :D

Inspired by

Bemutatom Maine-t es Maisie-t.         Szeretem a szép cuccokat. Mindig is szerettem, csak elnyomtam hátra az a...