2014. november 26., szerda

Így vagyunk tökéletesek...avagy a kakaós történet

Mindenkinek él a kép a fejében milyennek kell lenni emberként, szülőként, hogyan kell viselkedni ha kollega vagy, szomszéd vagy, vagy csak egyszerűen melléd ülnek a buszon. (Engem mindig megtaláltak a beszélgetni akaró anyókák, az élet értelmét fejtegető részegek, a cigány jósnő és a gyerek aki az öledbe hány.)


Valahogy úgy voltam mindig a miheztartással, hogy amíg összefért azzal amit a világról gondolok és képmutatás nélkül, önmagam meghazudtolása nélkül tudtam előadni a nekem szánt szerepet, addig nagyon jól elboldogultam ezzel a társadalmi elvárással. Az álmosolyt sosem kellett magamra erőltetnem, mert alapjában véve mosolygós természet vagyok.

Miért írom ezt? Mert kaptam egy olyan levelet, amely ennek az ellenkezőjét sugallja.
Azt, hogy én milyen szerény (!) (!!!!!) vagyok, meg alkalmazkodó és, hogy mindent megteszek a családomért, meg hogy milyen jó lehet ebben a családban gyereknek lenni. 
Elcsesztem ezt én srácok nagyon, ha ez jön le, és tudom, hogy basszus tényleg én vagyok a hibás.
Mondjuk, hogy jó e ebben a családban gyereknek lenni, azt a gyerekeimtől kéne megkérdezni, de hogy én ugyanolyan faszkalap vagyok mint a többi ember a földön abban biztos vagyok.

Csak mentegetem magam hogy: de hát nem azért írok blogot, hogy kiteregessem amikor a palacsinta miatt majdnem elváltunk! Nem is azért, hogy elmeséljem, milyen szavakkal küldöm a gyerekeimet ágyba néha éjfélkor, mert már annyira elegem van, hogy csak egy percnyi csöndre vágyom, de ők még rántottát sütnek a forró fejemen és megy a szagelszívó, meg a páraelszívó és a szárító sem járt még le, a férj meg belealudt a bömbölő Discoverybe. 
Nem tudjátok rólam, hányszor veszek mély sóhajt (gondolok, vagy mondok valami csúnyát attól függően hányadik alkalom),  mikor ötvenedszer kezdek bele egy könyv fejezetébe, mert sorban jön mindenki valamivel. Írni és olvasni sajnos nekem kell a csend. Ezzel megmagyaráztam azt is, miért nem tudok kétnaponta írni? 
Igen amikor elkezdtem felnőtté, szülővé valni az én fejemben is élt egy kép. Annak próbálok megfelelni nap mint nap. Nem is tehetünk mást, mint próbáljuk jól csinálni, törekedni rá, de nincsen idol.
Nincsen olyan, hogy nem utálod egy pillanatra sem a családot, gyerekedet, magadat, az életedet. Ahogyan az is előfordult, hogy utáltad anyát és apát néhanap.
Én ezzel úgy vagyok, szivem joga kiborulni, hisztizni, sajnálni magam, utálni a világot inkább, mint hogy folyton megpróbáljak úgy tenni, mintha minden rendben lenne. 
Azt gondolom ez a tökéletesség maga. Úgy vagyunk tökéletes és boldog család, hogy nem viselkedünk úgy. Attól, hogy összevissza a családunk, innen is egy gyerek meg onnan is, szétszéledünk majd újra összejövünk, hogy minden úgy történt ahogyan (semmi sem úgy, ahogy kellett volna).
Nincsen Nagy Könyv. Van akinek van, nekünk nincsen. Egyetlen olyan történet sincsen az életünkben ami oldalt kaphatna benne.
 Ismerek olyan embert, akinek majdnem (!) olyan az élete, hogy lehetne a Nagy Könyvben fejezet. Úgy sikerült nagyjából ahogy szerette volna, szereti a szakmáját, szerelem, házasság, jóemberférj, gyerekek (rendes sorrendben, nem olyan zagyvaság van mint nálunk). Ház hitel nélkül, anyagilag is rendben vannak (jó, beosztással, de szépen élnek). A gyerekek jó kölykök, jól tanulnak. Persze voltak hullámvölgyek, de nagy vonalakban rendben vannak.
Ő egy kicsit mindig példa volt előttem, hogyan is kellene csinálni a dolgokat, de nekem sose sikerült.

Egyszer lezajlott köztünk egy érdekes párbeszéd. 
(Tuti magára fog ismerni, innen üzenem kéne már skypeolni, mondjuk hétvégén.)
Meg lehet érteni belőle egyrészt, hogy mind (én) gyarló emberek vagyunk, másrészt meg megmosolyogtatóan rávilágít arra, hogy a társadalom által felállított elvárások és normák biztosan kellenek, csak nem szabad, hogy képmutatóvá tegyenek minket.

A történet: 
A játszótéren üldögéltünk (mindig ott dőltek el a nagy dolgok), a gyerekek szanaszét, mi beszélgettünk olyan háromperces megszakításokkal pl. hogy kirázzuk a homoksütit a gyerek szájából, vagy hogy abbahagyja a gyurmázást a kutyaszarral.
Na szóval éppen ilyesmi dolgokról dumálunk, amiket fent ecseteltem, amikor ilyen őszinteségrohamom keletkezett, és pironkodva, szemlesütve elmeséltem egy szégyenteljes tettemet az óvónő (!) barátnőmnek.

"....nem vagyok büszke rá és azóta is lelkiismeret furdalásom van, de bakker hatvanadszor mentem ki a konyhába. Melegszenya, vajaskenyér, egyik se volt jó. Aztán tejberizst kért a kis mocsok. Megcsináltam. Azt mondta nem elég édes. Tettem még cukrot bele. Erre megkérdezte,van e még túrósbukta... Mondom van. Odaviszem. Inkább akkor nem kéri a tejberizst, rendben. Akkor azt kérdi kaphat e kakaót a buktához...persze...megcsinálom odaviszem. Erre kinyafogta magából: enneeek bőőőjös a tetejeeee, nem kééjeeem...
Na ott eltörött bennem valami. Amúgy is hullafáradt voltam, majd összeestem az éjszakás műszak után, ez a kis szemétláda meg itt direkt szórakozik velem. Csak a néptáncos alsó- és felsőszoknya halmokat láttam magam előtt és hogy ki kell kérdezni a földrajzot a Zsófitól és..és...és...fogtam a kib...szott kakaót és ráöntöttem a gyerek fejére. Úgy szégyellem magam azóta is...bakker nem vagyok normális!"

Mire az én tökéletes életű óvónő barátnőm elintézte az egészet egy flegma kézlegyintéssel és így szólt hozzám:

"Hahh, nagy dolog! Én meg egyszer belenyomtam - ne ülj az Isti fejére fiam - a fiam fejét a tejbegrízbe."

15 megjegyzés:

Aggie írta...

A háromgyerekes barátnőm mesélte egyszer, érti már, miért nem szülnek az emberek három gyereket. "Azt még tudom - mesélte - hogy egyik itt, a másik meg ott, de a harmadik mindig kimarad. Volt, hogy szegény középső gyerek két évesen három órán keresztül ült a kádban, a hideg vízben, mert közben annyi mindent kellett csinálnia: nagyobb gyerek leckéjét, kisebbet szoptatni, pelenkázni, a középső meg kimaradt."

Ekkor éreztem meg először, lehet, hogy hálásnak kell lennem, hogy nekem csak egy gyermek adatott. Mert néha még így is nehéz. Mit csinálnék a tervezett 2-3-4 gyerekkel?!

Névtelen írta...

Hát Mami, ha gonosz akarok lenni, azt mondom, hogy Captain Obvious rendesen odavágott! :)))

Na de komolyan, teljesen, 100%-ig igazad van. Tökéletes élet az az élet, amit él az ember. Ha kiszámítható lenne, nem lenne ÉLET. És a tökéletes ember, a tökéletes szülő az, aki állandóan igyekszik, próbálkozik, és kudarcot vall. Folyamatosan kudarcot vall. Minden nap kétszer kudarcot vall. A lényeg az, hogy folytatja. Már Madách is megmondta: "a cél a küzdés maga". Szerintem erre utalt az is, aki szerint te "tökéletes" anya vagy, mert te nem adod fel. Soha. És megőrzöd az optimizmusodat hozzá. Ennél "tökéletesebb" senki sem lehet.

Üdv,

Tableno

Mami írta...

Odavágott b..szki.
És köszönöm.
A lelkifurkáim ettől még megvannak, de ez is így van jól.

Névtelen írta...

Én is végiggondoltam egyszer-kétszer, hogy milyen életet hoztam össze magamnak így 40 éves koromra. Ha távolról, kissé hunyorítva nézzük, majdem olyat, mint ami az általad említett Nagykönyvbe való. Közelről viszont inkább olyan a hatás, mint egy innen-onnan összeguberált foltokból és teksztildarabokból fércelt báli ruha: a forma és a szabás stimmel, de mégiscsak egy bohócjelmez valójában. És ez nagy-nagy elégedettséggel tölt el. ��

Tableno

Mami írta...

Amúgy a kakaóöntés vége az lett, hogy én először elbőgtem magam, aztán látva a kakaótól csöpögő meglepett fejjel néző gyereket elkapott a röhögés, de közben tovább sírtam. Összetakarítottam a kakaót, betettem a gyereket a kádba, lemostam. Egy szót nem szólt végig.
Aztán mikor törölközőbe csavarva ült a konyhapulton, nézte ahogy vasalok, és megkérdezte: akkoj most nem kapok vacsoját?
Hát csináltam neki egy másik kakaót.
Bőj nélkül.

Poszáta írta...

Tudom, mindig ugyanaz a lemez...de két hét bejegyzés nélkül?! Usch! A mai írásodat kötelező olvasmánnyá teszem a (amúgy "jóemberférj") páromnak! Nekem az mindent elmond rólad és a családodról, hogy a legnagyobb lányotok is örömmel él veletek! Jó lett volna ilyen családba születni, mert minden bejegyzésben benne van, hogy tök jó nektek együtt! Szeretem olvasni és ha lesz időd azért ez érdekelne :-) "...a palacsinta miatt majdnem elváltunk!" Szilvi

Névtelen írta...

:-)

Névtelen írta...

Én reggelente egyedül intézem a gyerekeket, öltöztetéstől kezdve etetésen át bölcsibe szállításig, mivel az asszony korán jár dolgozni. Gyakorlatilag nincs olyan nap, amikor ne vörös fejjel, tikkelve, nukleáris Armageddont kívánva érnék be a munkahelyemre... :))

Tableno

Mami írta...

Ne is mondd! Emelem kalapom.
Sosem felejtem azokat az időket, amikor "végre" beértem a melóba és kényelmesen, csendben megihattam egy bögre kávét.

Advaita írta...

A ma reggel ismét úgy indult,hogy egy kis szellemi napfényt kellett vinni az életkémbe és ilyenkor tuti,hogy a te blogodat is végig böngészem. Bár ritkán kommentelek,így nem tudhatod,hogy már egy zsáknyi köszönettel tartozom, azért hogy leírod( de még hogy:) a gondolataidat.
Az a blog-könyv,amit említett valaki egy előző bejegyzés után,nagyon jó ötlet.
Üdvözlettel(de hülyeség,belegondoltam,hogy ez lehet az a formula-üdvözlettel-amit te valószínűleg nem kedvelsz):Zsóka

Mami írta...

Nincsen az Üdvözlettel semmi baj.
Kétségtelen, hogy én inkább a becézett formáját szoktam használni ...
Üdv
Rozamami

Overlandaid írta...

Tudom, hogy szeretnéd, ha a kakaós sztorival vinnéd az érmet, de sajnos nem fog menni, mami. :) Ezt figyuzzad: ugye nekem ikreim vannak, férj orvos. Állandóan ügyelt, én meg szoptam a két csecsemővel és a kutyával (mert kutya nélkül mit ér az élet, ugye) tök egyedül. No és kis csajok voltak kb. 1 hónaposak, mikor eljő az esti szoptatás, fürdetés, megmindenamiehheztartozik. Két kölök fent ül az étkezőasztalon a kis bekötözhetős gyerekfoteljében. Én épp készülök elő a ceremóniához, gyerek bömböl. Jobban bömbölő gyerek ölbe, szoptat. Azonban a másik potmétere csak megy feljebb és feljebb, elviselhetetlen tartományokba. Na, boldogan szopizó gyerek lehajít a kanapéra, feldúlt és tépett idegrendszerű anya odaront az asztalhoz és - most kapaszkodj - felpofozza (jó, azért, finoman, nem ártva és persze érzéssel) az 1 hónapos (sic!) babát. A mai napig nem tudom ezt magamnak megbocsátani. nagyobb volt a tenyerem, mint szegénykémnek a pici feje.
Egy hete öntöttem ugyanennek a gyereknek 10 évesen az arcába egy pohár hideg vizet, mert nem volt hajlandó abbahagyni a hisztit. És egyszer veszekedés közben a földhöz vágtam a gyönyörű kerámia vajtartót a férjem kedvencét. Ezeket az akcióimat nem szeretem én se...

Emberek vagyunk, nem gépek. Az igazi erő szerintem épp abban lakozik, ha az ember meg meri mutatni, hogy esendő. Minél erősebb lélekben valaki, annál emberibb. Én nem hiszek a tökéletes embereknek, ott valami nagy sötét lyuk van mindig elpalástolva a gyönyörű plasztikélettel.

Csak így tovább, szerintem nagyon szuper csaj vagy, így kell ezt csinálni. :)

Gergő írta...

Én nem emlékszem rá, anyám mesélte, kicsi koromban, ha akartam valamit (pl. egy boltban), annyira bőgtem, hogy fulladoztam, kékültem, így meg kellett venniük, akármit is akartam. Egyszer (utoljára!), amikor ez történt, anyám megvette a játékot, hazamentünk, és előttem áthívta a szomszéd gyereket, és neki ajándékozta a játékot.

Én bőgtem, kékültem, fulladoztam - de mit sem tudtam anyám előkészületeiről. Már tele volt a kád hideg vízzel, felkapott, és belevágott. Hang fennakad, sírás megszegik... soha többet nem bőgtem, hisztiztem, fulladoztam. Anyámat meg nagyon szeretem. :) Szóval, nyugi. :)

Mami írta...

OK kösz.
Egyébként a gyerek is csak az én elmondásom alapján ismeri ezt a kakaós dolgot. Állítása szerint nem emlékszik rá, és tök poénra veszi.

Névtelen írta...

Imadnivalo vagy!

(Nagyinak is az leszel! ;))

Tej, kiskanál, univerzum

 Megint az van, hogy szombat reggeli közléskényszeremet pár mondatba kell sűrítenem. Addig is fogalmazom majd a fejemben amíg ideérek, viszo...