2015. október 7., szerda

Reggeli észosztás

Van két nő.
Az egyik Kisokos a másik Nagyokos.

Kisokos hülyeségeket beszél, de azt "jól" adja elő. Olyasmi ez a hülyeség nekem, mint az a szépen becsomagolt, igéretes szaloncukor, amiben nyálcsorgatva egy gyanus színű és küllemű, kőkemény ételdarabot találsz. Ha mégis arra vetemednél, hogy bevállalod az amúgy is csak szopogatásra jó gipszet, sem az íz, sem az utána maradó élmény nem hagy pozitív élményt. Sokan csak belenyalnak, sokan félúton köpik ki. Gyerekkoromban egyszer adtam meg az esélyt ennek az ezüstpapiros cuccnak, de az első meglehetősen hosszú szopogatás után messzi elkerültem.

Nagyokos mindig megmondja a tutit. 
Az a szemét tuti meg változik, ide-oda csúszkál térben és időben. Alakul. 
Ezért mondom én mindig, hogy csak óvatosan azzal a tutival, mert másoknak talán más a tutijuk, meg amúgy sem lehetünk nagyon elvszerűek, mert az elvek drágáim lószarra se jók. (Ez a megállapítás a "soha ne mondd, hogy soha" frázissal vonult be tanulságaink nagykönyvébe ugyebár...) 
Nagyokos kissé későn érő tipus, de közeledve a cikiszinglineklenni korhoz legalább belátta, hogy az élet folytonos elemezgetése helyett inkább élni kéne azt, önmaga megismeréséhez pedig nem az elképzelt, hanem a megélt helyzetgyakorlatokon át vezet az út.

Nem akarnék abban a szerepben tetszelegni, hogy kettejük helyett majd én adom meg az élet méregkonyhájának titkos receptjét, de tény: az igazság valahol a kettő között van. 
Mindketten tévúton járnak. Ha nagyon sarkosan akarok (márpedig akarok) fogalmazni azt mondanám, hogy amikor részeg vagy mindegy, hogy felül jön, vagy alul jön mindenhogy büdös.

Nagyokos meggyőz minket, hogy a világ leglazább tehénszara, de a(z egyébként jó) humorán keresztül is átsejlik, hogy ez a szar bizony ízetlen.
Kisokos meg olyan közhelyekkel és olyan pofátlanul osztja az észt nekünk, hogy hol csesszük el, hogy nyúlpali* is megcsókolná tanítványa lábanyomát...

Van még egy harmadik néni is akit nem bírok, de ő nem annyira felkapott és híres, szóval nincsen szükség arra, hogy itten lefikázzam.
Sótlan tyúkok. Szerintem, és kizárólagosan szubjektíve...
Szándékosan nem írtam neveket. Nem szeretném ha e két ismert név alapján dobná ki a blogomat guglijóbarát. Aki tudja kikről szóltam, annak nem kell. Aki nem tudja, az örüljön, hogy nem tudja és inkább olvasson engem... ;) nem is vagyok annyira híres, hogy ha adnék tanácsot hallgatni kelljen rám, plusz még a magamnak osztott ész is elszáll másnapra. Ez a random élet kérem.

Na de komolyan. 
Csinálni kell az életet. Hozni jó sok kurvaszar döntést, enni a azt a fos levest amit főzünk. 
Még mindig jobb mint elképzelni, milyen lehet az íze, vagy megmagyarázni miért olyan, esetleg megtanítani valakit hogyan kell megfőzni baromi jól és lenyomni a torkán - ezzel az élvezeti értékét hogymondjam minimálisra csökkentve.
Esszét írni az univerzum legjobb leveséről úgy nem lehet, ha csak elméletben létezik.

Gyakorlatba átültetve, hogy ne csak az iszonyú szellemes példázataim legyenek itt pucéran:

Nem tudhatjuk, hogy nem egy "egyészakás" kalandból lesz majd nagy Ő, ugyanígy azt sem, ha egy tízéves barátság alakul szerelemmé minden előszél nélkül.
Ahhoz, hogy ez kiderüljön nem elvek mentén kell haladni, hanem az érzések és észérvek egy különös mozaikjárdáján. Csalingázva, botladozva, egyenesen, hajbókolva, szánakozva, büszkén. Nincsen ilyen útmutató, hogy "mindigasárgaút" vagy ilyesmi...
Én a pofára esés mestere mondom, hogy bár néha feltörölte velem az élet a padlót, de nem hagynám ki azokat a fejezeteket. Egyrészt mert akkor mi a francon nosztalgiáznánk nevetve, messzire űzve ezzel a keserűség emlékét is, mert azért valljuk be kevés nagyobb agyméreg van annál, mint mikor egy alattad futó matuzsálem autónak a motorja egyszer csak leesik az útra, amikor épp a kórházba igyekeznél - csak úgy mellékesen gyereket világra hozni.
De igen kellett. A szar autó, a gyerek, a házasság a világmindenség meg minden...

Mindezt a sok méllyenszántó gondolatot ráadásul úgy sikerült kőbe vésni,  hogy a férjem közben rátalált valami retro tévéadásra és bőnyállal fikázza az aracckilacit... szóval elég nagy teljesítmény volt tőlem.
Köszönöm a figyelmet.




*Paulo Coelho szabadfordításban



Megjegyzés küldése

Mai elmélkedés

...az már az öregedés jele, hogy a szemöldökömet is el tudom aludni? Öt percembe is beletelt reggel mire visszasimogattam a helyére. Hang...