2015. november 27., péntek

Egyszer megszöktem

...vagyis inkább: Egyszer szöktem meg.

Szökésem történetének előzményeként el kell mondanom, hogy jogos volt a szobafogság (nem értem haza a megadott időre ami általában éjfél-egy óra volt), csak nagyon rosszkor jött. 
Éppen a négynapos hosszúhétvége is beletartozott, amikorra pedig jó kis buli szerveződött pénteken és szombaton, vasárnap pedig Edda koncertre is mehettem volna...
El kellett határoznom, 17 évesen melyik lesz fontosabb? Melyikre szervezzek magamnak szökést, mert mindháromra nem mertem volna. Nem kell túl nagy összeesküvésre gondolni. Csatornán se kellett lemászni, ablakon át muskátlikon keresztül ugrálni... Semmi ilyesmi.

Gondoltam a szombati lesz a jó, (Eddára a városba kellett volna menni, az túl nagy kihívás lett volna) olyankor úgyis itthon van mindenki, egész nap megy a munka a kertben, garázsban jól el lesznek fáradva.
Este anya és apa úgyis elalszanak a tévére, a tánc java meg úgyis csak tíz után indul. Simán kislisszolok az orruk előtt, a kultúrház tíz perc séta. A hátsóajtó kisablakát csak behajtom, mintha csukva lenne akkor éjjel csak benyúlok és kinyitom magamnak az ajtót.
Segítettem mint a kisangyal egész nap, tudtam öregapám megdob egy ötvenessel úgyis, ha meg nem, valaki a haverok közül a megbeszéltek szerint befizet. Estére bebújtam a szobámba olvasni. 
Kis idő múlva - féltizenegy felé -  amikor már biztosan hallottam legalább tíz perce apámat horkolni, (addigra tuti volt anya már rég alszik,) csendben felöltöztem és mezítláb, cipőmmel a kezemben kiszöktem.
Halál büszke voltam magamra, milyen ügyesen és simán ment minden. A háborgó lelkiismeretem tök süket fülekre talált, a fehér szárnyú kisangyalt a jobb vállamról csont nélkül lecsúzlizta a vörös, villásfarkú kisördög.
Repültem a dombon lefelé, örökkévalóságnak hatott az a tíz perc míg leértem.
A többiekkel már le volt zsirozva, kint várnak, ha nem lenne pénzem, be tudjanak vinni...
Leérve a parkoló mellett vezetett a járda. A sarkon befordulva láttam, hogy egy sötét alak bagózik egy autónak támaszkodva a sötétben.
Apám volt.

Szó nélkül nyitotta ki a kocsi ajtaját és én szó nélkül szálltam be.
Hazafelé a két perces út két órának tűnt abban a nehéz csendben...
Éreztem, hogy mondani kéne valamit, de képtelen voltam megszólalni. Ő se szólt egyetlen szót se. Mire beállt a garázsba és bezárta az ajtókat, addigra én már a paplanom alatt szégyenkeztem.

Én sose többet nem próbáltam átverni. Ő sose mondta el anyámnak, hogy letipliztem aznap éjjel és vasárnap elvitt az Edda koncertre, amire már egy héttel előtte megvette a jegyeket.
Hát ilyen ember volt az én apám.


4 megjegyzés:

Klára Sólyom írta...

Gratulálok és köszönöm.Klári

Christine írta...

Hmm... Törődtek veled, ténylegesen. Én 17 évesen már elköltöztem otthonról.

Hungarian Horntail írta...

1. Fantasztikus sztori
2. Fantasztikus emberek
3. Semmit se változtál arcban :))

Mami írta...

Köszi.
Horntail: látom te is észrevetted, hogy semmit sem változtam ;)

Inspired by

Bemutatom Maine-t es Maisie-t.         Szeretem a szép cuccokat. Mindig is szerettem, csak elnyomtam hátra az a...