2017. június 20., kedd

Angliáról mesélek

A temetés

Amikor apu meghalt, a veszteség okozta fájdalom ellenére, vagy éppen azért éreztük igazságtalannak és bántónak, hogy a pap nem engedte hogy akár a ravatalnál akár csak kint a templomelőtt vagy igazából bárhol szólhasson a November Rain. Apa azt választotta volna magának, és mi is neki.
Ehelyett a hülye sólyomszárnyán száll, meg a csak a jók mennek el... namindegy. Igen, nekünk ez fontos lett volna, de aki ezt nem érti, annak hiába magyaráznám.
Nem volt semmi személyes a temetésben, csak a szokásos vallásos blabla, felállunk, énekelünk, leülünk, felállunk, énekelünk, letérdelünk, imádkozunk. Az összegyűlt sereglet kilencven százaléka folyton a maradék tíz százalékot (javarészt a mamák - jézusbközepe) figyeli, hogy mikor kell felállni, leülni, térdepelni. Elhivatottságot színlelve tátognak a nótáknál, az imák szövegét senki se tudja és közben mindenki alig várja - köztük én is - hogy túl legyünk már mindenen.
Ennek az egész dolognak semmi köze a hithez, pláne meg nem apámhoz, hogy mi máshoz van köze azt itt most nem részletezem, mert senkit sem akarok megbántani vele. Az egész Istenhit dolgot másképpen képzelem és tudom, hogy apa is így volt ezzel. 
Biztosan vannak az országban nyitottabb és kivételesebb plébániák, én is találkoztam anno olyan pappal, aki teljesen máshogyan állt a dolgokhoz, de a baj az, hogy a változás lassú és nem is főleg a papokon múlik. A nyáj is húzza visszafelé az egészet. Több összetevős az biztos, de az egészből érzem én azt amit a nagyanyám mondott mindig "Kislyányom a jó gyógyszer olyan, mint a jó imádság. Ha nem elég keserű, nem is használ." Kb ez úgy mindenre igaz a (keresztény katolikus) vallással kapcsolatban Magyarországon. Nem tudom, milyen egy polgári temetés ott, mert olyanon nem voltam soha.
Miért is írtam le ezt? Nem azért mert itt fingták a passzát szelet ezt megint kihangsúlyoznám, de annak, hogy lehet ezt (is) másképpen csinálni, iskolapéldáját láttam tegnap.

Az először is nincsen pátosz, teátrális, álságos izé. Őszinte az egész.

Az első amivel szembesültem a meghívón a dresscode volt - "brightest as possible" (lehető legüdébb) azonnal tudta mindenki, hogy ezt a Joanie kérte így. Természetesen mindenki csinos volt, de senki sem fekete gyászruhában. Virágos és pöttyös kosztümök (én is az egyik kedvenc, fehér alapon szines virágos blúzomban voltam) zöldes és kékes zakók a férfiakon stb. 
Általa választott dalok szóltak a ravatalnál. Pl:



Főleg arra van az egész megemlékezés kihegyezve, hogy elmondják az elhunyt élettörténetét. Megemlékeznek a nehéz időkről ahol helytállt, az örömekről a bánatokról, veszteségekről. Elmondják, milyen ember volt (kissé szarkasztikusan egy két rossztulajdonságot is megemlítve), beleszövik az egész családot, unokákat, dédunokákat, ükunokákat. Persze van benne egy két rövid dal, amit itt is felállva kell énekelni. Volt benne két rövid szónoklat is, abszolút olyan ami Joanie-re jellemző volt. Kis vidám párbeszédek és történetek is elhangoznak, főleg olyanok amiken nevetni lehet.
Másodszor, minden úgy történik ahogyan azt az ember (lehetőség híjján a család) szeretné.
Minden. Nincsen kötözködés, diktatúra. Főleg azért nincsen, mert ha lenne is olyan elvetemült aki szájára venné, hogy "jééézamilyen temetésvoltezmááá" arra is tojnának, de azért az esetek nagy részében megmarad egy jól behatárolható, de elég széles "normalitás" sávjában. 

A baromi nagy felvilágosultságommal és nyitottságommal vagyok nagyra mindig, de egy percre nem értettem az egész ceremónia végét, főleg mert belém is ivódott jó sok abból a gyöpösségből amiről már megemlékeztem itt párszor. A befejező mozzanat ugyanis, hogy az utolsó mondat után váratlanul és hirtelen felhangzott ez:



"Érkezem, jobb ha elkezditek a partit"  

Azt tudtam, hogy a Joanie nagy kedvence volt a Boyzone, de pillanatig azt hittem itt a végén, hogy vagy ő volt már kicsit beszámíthatatlan a vége felé, vagy a fiai értettek félre valamit, vagy összekeverték a zenét vagy nemtom. Mellettem ült az egyik munkatársam családostul és látták rajtam a zavartságot, hogy mosmivan? 
Akkor azt mondta, nyugi minden ok. 
"A temetés nem a veszteség siratása, hanem az elhunyt életének ünneplése." Amikor hazajöttem, hosszasan gondolkoztam ezen. Eljutottam oda, hogy sokkal könnyebb ilyen felfogással elengedni valakit. Volt olyan pillanatom, mikor azt mondtam el sem megyek a temetésre, de nagyon örülök, hogy elmentem. Sikerült jól megsiratnom és  kiröhögnöm az öreg szatyrot.
Kétségtelen hogy volt stílusa. 
Joanie itt kettőnk történetének a végén, utoljára tanított nekem még valamit.





7 megjegyzés:

mrs gyrmur írta...

Lécci, lécci, ne hagyd abba, mármint az írást. Akkor mi hogy tanulhatnánk mondjuk Joanitól?

Mami írta...

Próbálom nem abbahagyni. Bár főleg magamnak kezdtem itt irogatni, azért néha jó, ha van visszajelzés is. Mostanában kevés jön, igaz én is kevesebbet írtam. Igyekezni fogok.

Névtelen írta...

Nem tudom miért alakult ki ez a kelet-európai "nehogy már jól érezzük magunkat!" búvalbaszott életfelfogás. Mert az, hogy nehéz történelmünk volt, meg csórók vagyunk nem mentség. A latin-amerikaiak szegényebbek, mégis tele vannak életörömmel. Ott a katolikus egyház is sokkal lazább és megértőbb, aztán mégis több a hívő, mint nálunk. Lehet, hogy éppen ezért?

Tableno

Mami írta...

Nem tudom van e még egy ilyen képmutató és depresszív és irigy nemzet mint a mienk. Komolyan.
Mindenkiben ott az igény arra, hogy másképp legyen, mégis megszólják és leszólják azt aki másképp akarja vagy netán meri is másképpen tenni, gondolni. Mindig eszembe jut az a tanmese amikor a pokolban főnek az üstben a különféle nemzetiségek és mindenhol őr vigyáz ki nem másszanak, és az ördögtől kérdik -a magyaroknál miért nincsen őr? nincsen mert nem kell, ha valamelyik ki akar mászni a többi visszahúzza. Valahogy így van ezzel a változás dologgal is.

Mami írta...

Nemzetségek I mean

Névtelen írta...

Ez nem csak magyar, hanem általános kelet-európai mentalitás. Az oroszok még nálunk is rosszabbak.

Tableno

Unknown írta...

Csatlakozom mrs gyrmur-hoz, írj, kérlek. Köszönöm, hogy olvashatom :)

Tej, kiskanál, univerzum

 Megint az van, hogy szombat reggeli közléskényszeremet pár mondatba kell sűrítenem. Addig is fogalmazom majd a fejemben amíg ideérek, viszo...